Élet egy Deloreannel

Találtam a neten egy Delorean Zen nevű szabálygyűjteményt, ami nagyon hasonlít az énáltalam is megfigyeltekre. A Zen elnevezést annyira nem értem, de azért kirakom ide.

- Minden javítás, amit nem te csinálsz meg, az rossz lesz.

- Minden javítás, amit te csinálsz meg, először rossz lesz.

- Azok az alkatrészek amik ugyanolyannak néznek ki: Nem ugyanolyanok.

- Ha kiszedsz egy alkatrészt, akkor az a kiszedés közben el fog törni. Ha mégsem törik el, akkor majd a berakásnál fog.

- Minden egyes észrevett hiba három másik hibát is felfed, amint nekiállsz a javításnak.

- A javításra szánt időt szorozd meg néggyel és akkor megkapod a valóban a javítással töltött időt.

- A javításra szánt pénz összegét szorozzad meg hárommal és akkor megkapod a valódi javításra szánt összeget.

- Élj békében és ne félj!

Eljött az indulás napja és az ablakon kinézve az első benyomásaim nem voltak túl rózsásak. Nagyon borús volt az ég, habár a távolban látszódott némi fény az égen. Az előrejelzés viszont egész napra esőt mondott. Reménykedtem hogy ez csak Lignanot fogja jelenteni és ahogy majd kijövünk a városból, egy kicsit arrébb majd magunk mögött hagyjuk az egész rossz időt és verőfényes napsütésben fogunk hazakocsikázni. Hát nem így történt.

Lignano körülbelül 15 kilométerre van az autópályától és ez egy közepesen nagy forgalommal megáldott szakasz, ahol ha nem is gyorsan, de úgy 70-nel simán lehet haladni. Ezúttal az ötödik percben derült ki, hogy ez ma nem így lesz. Turnusváltás volt, ráadásul kicsit későn is indultunk, így a városból kilépve bele is álltunk a dugóba. Úgy 20 perc után kiderült, hogy egy darab lámpa fogta meg a komplett kijövő forgalmat, amit miután megláttam, nem fogtam vissza magam és a magyar szleng és káromkodásszótár első fejezetét felmondtam fejből. Viszont miután elhagytuk, legalább rendesen lehetett haladni ... úgy 5 kilométert, amikor beleálltunk a következő sorba. Ezúttal egy újabb fél órát csordogáltunk a többiekkel egy baleset miatt, mert két lendületes olasz pont a mai napot választotta arra hogy jól összetörjék egymást. Mentő, rendőr, tűzoltó, teljes, majd félsávos lezárás, amit csak akar az ember fia egy szép zuhogó esős napon az autójában ülve. Felmondtam a második fejezetet, aztán újra megindultunk.

Eddigre viszont már erősen szomjazott az autó és mivel idefelé láttam egy Shell kutat, úgy gondoltam pont jó lesz tankolásra. Ez meg automata kút volt és aránylag drága, ezért csak 10 euróért raktam a tankba, hogy elérjek a következő benzinkútig. Ami a pályára felmenve hamarosan egy bő két eurós (kb. 640 Ft) literenkénti árral fogadott. Harmadik fejezet, újabb 10 euró, aztán tovább. A harmadik kút szinte ugyanez, de eddigre már közel voltunk az osztrák határhoz, ahol sokkal olcsóbban mérik a benzint, ezért megint 10 euró lett a vége. Egyébként az olaszoknál baromi drága a benzin. Az olcsó helyeken 500 Ft körüli az ára a sima 95-ösnek, a drágább pedig a már említett 600 fölötti ár. Ezzel szemben az osztrákoknál 500 Ft-nál ritkán megy feljebb.

Miután átértünk az osztrákokhoz elég hamar volt kút, ahol nagyon sokan voltak. Látszott, hogy mindenki ezt várta. Közben két említésre való dolog történt a hol szemerkélő, hol rendes esőn felül. Az egyik, hogy elértem a 67000 mérföldet is az autóval, a másik pedig hogy találkoztunk útközben egy rendületlenül haladó magyar Ladával, akikkel aztán az osztrák kúton sikerült is beszélgetni egy pár szót. Vagány gép volt, sok matricával, látszott rajta hogy a tulaj szereti a találkozókat.

Itt aztán pufira tankoltam az autót és az összes kis tankolást kiszámolva kijött egy 12 literes átlag. Hát igen, a legutóbbi 8,2 ezért nem volt reális. Ahogy mondtam az inkább 9, ez meg inkább valahol 11 körül kellett volna hogy legyen. Mindegy, ennél nagyobb gond ne legyen, megyünk tovább. Aha. Persze.

Félmeleg autó + elázva = Majd akkor indulunk, ha ő is úgy gondolja.

Szerencsére aránylag hamar úgy gondolta, nem jött senki megnézni hogy mit szerencsétlenkedek, de azért nem a kedvenc hobbim várni az autó beindulását nagy tömeg előtt. Egy érdekes dolog azonban van. Ha minden fogyasztót leveszek ilyenkor, akkor hamarabb beindul. Lehet hogy köze van ennek a 7 éves aksihoz? Fene tudja, majd egyszer kicserélem, aztán megnézem úgy hogy viselkedik.

Szóval elindultunk és egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy lemenjek-e Rábafüzes felé. Azonban eszembe jutott, hogy legutóbb az 50-nel végigszenvedés volt, ezért elvetettem az ötletet. Hiba volt. Ugyanis a leágazás után nem sokkal megint bedugultunk, én pedig eldörmögtem a negyedik fejezetet is. Itt úgy egy órát állhattunk, már kezdtünk megismerkedni a szomszédokkal, de nem túlzottan. Elvégre a mai napot figyelembe véve az is lehet hogy itt éjszakázunk, akkor pedig valamelyiküket meg kell ennünk és az nehezebb ha haver. A szomszédok szerencséjére egyszer csak a dugó feloszlott, de olyan hirtelen és olyan nyom nélkül, amilyet én még nem láttam. A nulláról hirtelen 120-ra lehetett gyorsítani és semmi ráutaló jel nem volt arra hogy miért is piknikeztünk az esőben 60 percig.

Mentünk hát tovább, de az átfolyások és a zuhogó eső azért lassított minket rendesen. Egyszer azt is érezni lehetett, hogy a Delorean felúszik és elkezd jobbra oldalazni. Ilyenkor nem szabad kapkodni, mert akkor kész a baj, ezért szerencsére nem lett gond, pár másodperc múlva már újra az aszfalton voltam. Ennél már csak az volt az ijesztőbb, amikor ugyanezt a mutatványt egy tőlem balra elhaladó Audi játszotta el fél perccel később. Ezt a kis affért levéve azonban az autó derekasan teljesített, nem volt vele gond és az egész osztrák pályát lenyomtuk egy tank benzinnel. Legközelebb már Móváron tankoltunk és a fogyasztás is 7,6-ra csökkent a legutóbbi 12-ről. A pályatempót szereti a Delorean nem a dugót.

Innen már csak a magyar szakasz volt hátra, amit gond nélkül teljesítettünk és este 9 után be is álltam otthon  a garázsba. És az eső még mindig esett. 700 km-en keresztül boldogított minket és nyugodtan állíthatom hogy ilyen szar hazautam eddig még sehonnan sem volt. Viszont egyszer ezt is meg kellett tapasztalni.

A múltkor annál a résznél hagytam abba a beszámolót, amikor egy jól megkomponált füstködös-reflektoros színjáték közepette kigurult a nézőtér elé az időgép. Egyébként a hivatalos statisztika szerint 57 ilyen átépített Delorean van a világon, de csak egyet jelez az Egyesült Királyságban, ami biztosan nem jó, mert legalább három különböző időgépet hirdetnek bérlésre (1, 2, 3). A Secret Cinema show-n ez a bristoli kocsi szerepelt:    

A tulajdonosa egy 29 éves srác, akinek 2 Delója van; a másik egy gyári példány. Azt romokból építette újjá, az időgép-replikát viszont már ebben a formában vette. Ezen a linken olvasható vele egy angol nyelvű riport.

A show-ra visszatérve, a következő jelenet természetesen a távirányítós próba-időutazás volt, a filmhez képest annyi változással, hogy Einstein kutya élőben nem szerepelt (holtan sem :)). A videó egy másik előadásról van, nálunk annyi különbség volt, hogy szél híján a kipörgő kerekek füstje percekre beborította a legközelebb ülő nézőket, köztük engem is ott az első sorban. Nagyon azért nem panaszkodtam emiatt :)

Igazából persze nem volt kerékpörgetés (tud olyat egy Delorean?), csak a kocsi alá szerelt füstgenerátor működött, de – film hanghatásaival - az illúzió tökéletes volt. Hát még amikor megjelent a terroristák kisbusza is a tetőablakból tüzelő AK-47-essel, na itt már tényleg teljesen kész voltunk, és csak mondogattuk magunk elé az „ezt nem hiszem el, bammeg”-eket.

Ezen a felvételen is hallani lehetett, hogy a nézők végig együtt éltek az előadással, fújolták a „gonoszokat”, és szurkoltak a főszereplőknek, tényleg nagyon jó volt a hangulat. Mint ahogy a következő,  1955-ös jelenetnél, ahol Biffék üldözik a gördeszkával menekülő Marty-t:

Itt egy jódarabig nem szerepelt a Delorean, de a helyemről észrevettem, ahogy egy sötét sarokban, ponyvával félig letakarva várja a finálét. Kisurrantam a nézőtérről, átdumáltam magam a felügyelők sorain, és a vacak kis eldobható géppel lefényképeztem. Ha más nem is, az azért tisztán látszik, hogy ez egy Delorean :)

Miután visszatértem a helyemre, George McFly – a tömeg buzdítása közepette – a színpadon és a filmen is kiütötte Biffet, és a sötét sarokban már készítették is elő az időgépet a vihar-jelenetre. Ezt is nagyon jól megcsinálták: egy Dokinak öltözött kaszkadőr – pont a fejünk fölött – valóban lesiklott egy drótkötélpályán az óratoronyból, igaz, a Delorean késett egy pár másodpercet a filmbeli villámcsapáshoz képest:

Azért így is le a kalappal a sofőr előtt, egyáltalán nem lehetett könnyű hetente több estén át a reflektoroktól elvakítva, szűk utakon és keskeny színpadi rámpákon manőverezni ezzel a böszmenagy fordulósugarú kocsival, miközben az időzítésekre is figyelnie kellett. Marty McFly 1985-be való visszatérésével véget is ért az show élő része, a nagy kivetítőn még lement a film utolsó pár jelenete, aztán a nézők nagy tapssal elköszöntek a szereplőktől. A film előtt elkezdett koncert még tovább folytatódott Marvin Berryvel és a Starlighters-szel, de mi indultunk, hogy elérjük az utolsó vonatot London központja felé.

Összegezve az estét, természetesen hatalmas élmény volt élőben is látni a Vissza a jövőbe történetét, kóborolni Hill Valley-ben és együtt lenni többezer őrült filmrajongóval. A teljes digitális kütyüstop is nagyon bejött nekem, teljesen felüdítő volt úgy részt venni egy tömegrendezvényen, hogy nem iPad-del fényképező turisták vagy a mobiljukhoz hozzánőtt zombik veszik körül az embert. Remélem, lesz folytatása a dolognak, bár a hatalmas sikertől vérszemet kapva a Secret Cinema jövőre átviszi az előadást Amerikába, és egy darabig hanyagolják majd Európát. 

Karnyújtásnyi távolságba jutva az időgép-replikához, bennem tovább erősödött az elhatározás, hogy ha egyszerűbb formában is, de kellene építeni egy könnyen fel-le szerelhető időgépes felszerelést az én kocsim hátuljára is, mert ég és föld a különbség egy gyári Delorean és egy átalakított autó „fílingje” között. Ha sikerül majd találnom kellő lelkesedéssel és kézügyességgel megáldott társakat, akkor előbb-utóbb összehozunk valamit. A Mr. Fusion kávédarálóm már megvan a projekthez :)

Igazából ez nem annyira idézet, inkább egy érdekes hamis adat. A dmctalkon olvastam, hogy egyszer az egyik Deloreantulajdonoshoz odament egy fickó, nekiálltak beszélgetni és a fickó azt mondta, hogy ő "Tudja, hogy annak idején John Delorean megígérte, hogy egy Delorean nem fog soha felborulni, mert ha fejtetőre is áll, akkor is visszafordul majd a kerekeire." És ő ezt teljes hittel állította.

A mai hirdetés egyszerre hosszú és rövid. Erről van szó:

A hirdetés szövege a következő:

KERESEK valakit, aki visszajönne velem az időben. Ez nem vicc. Fizetés visszaérkezés után. Hozzál saját fegyvert. A biztonságod nem garantálom. Eddig csak egyszer csináltam.

Akárhogy is nézem, a többi eddigi időutazós hirdetéshez képest valóban elég rövidke ez a mostani. Viszont ami miatt mégiscsak ez a leghosszabb, az azért van, mert ez egy filmnek az alapötlete, ráadásul ez a film el is készült 2012-ben és az imdb-n 7,1 pontot kapott, szóval talán annyira nem is rossz. Ez itt a trailere:

Szinkronos változat is van belőle, nálunk Kockázatos Túra néven futott.

Ott hagytam abba hogy megérkeztünk New Yorkba (a szállodába) és innentől két nap tengerparton fekvés következett a napon, majd egy nap városnézés, mászkálás a felhős idő miatt. Erről írni nem nagyon kell, mindenki el tudja képzelni. Ez után azonban eljött az idő egy újabb kirándulásra, mert a meteorológia úgy gondolta hogy fürödni úgysem fogunk, mert a következő két napra záporokat, felhős időt mondott. Úgy szerveztük tehát hogy ez a két nap pont jó lesz Sirmionéra és Veronára.

Elindultunk hát és az tényleg látszott hogy a tengerpartra lemenni felesleges lett volna olyan felhős volt az ég. Indulás után nem sokkal el is kezdett csöpögni az eső, majd 100 kilométerrel arrébb - Velence környékén - a csöpögés szintet lépett párszor és zuhogni kezdett. Nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem úgy igazán teljes erővel. Valahogy így: (Sajnos a youtube valamiért nem ismeri fel a 16:9-et, ezért 4:3-ban van a videó.)

Nem élveztem. Leírtam már párszor, de megismétlem hogy miért is rossz Deloreannel esőben menni. Elsősorban azért, mert beázik valahol az autó. Nem csöpög, de a tetőkárpit teljesen átnedvesedik és azt utálom. Azonban vannak közlekedési vonzatai is az egésznek. A Delorean ugyanis nagyon alacsony, ezért aki elmegy mellettem biztosan felveri az esőt a szélvédőre és sokkal rosszabbul látni emiatt mint egy normál autóban. Aztán a Cooper Cobra gumik nem annyira jók esőben és ez olykor érződik is. Volt olyan hely, ahol a pálya teljes forgalma lelassított 50-re, mert annyira zuhogott. Igaz mindezek ellenére tudtam tartani a pályatempót, de inkább csak a külső és a középső sávban.

Szerencsére ennyire nem tud sokáig esni az eső és kb. 10-15 perc után kezdett elcsendesedni és innentől már jobb volt haladni. Mire pedig egy újabb 100 km után Sirmionéba értünk már sütött a nap. Ennek örömére pedig kiderült, hogy mindenki éppen ide jön és bele is álltunk egy bazi nagy dugóba a városba vezető úton. Egy darabig vánszorogtam velük nyitott ajtóval a bámészkodók örömére, de én az ilyet hamar megunom, ezért mikor láttam hogy balra van egy leágazó valami kastélyétterem parkolója felé, be is pofátlankodtam egy a vendégek számára fenntartott helyre.

Maga a városnézés már jó időben zajlott és az utána Veronába tartó út is jó volt, igaz ott kicsit lassabban haladt a forgalom az általam elvártnál. A szállást ezúttal elég sokáig keresgéltük, mert valami okból Veronában nagyon kevés a szálloda. Szerencsére találtunk egy jót, aránylag olcsón, beparkoltunk a mélygarázsba és elmentünk várost nézni. Mire pedig hazaértünk el is romlott az idő és egész este olyan égiháború volt hogy szinte már kelet Ukrajnában hittük magunkat. Örülök hogy ezt az estét az autó nem kint töltötte.

Másnap aztán további városnézés és a Lignanoba való visszatérés volt a program és mindez eseménytelenül le is zajlott. Egy érdekes momentum volt, a 66666 mérföld elérése. Igaz, ez nem annyira Deloreanes szám mint Szabi 8888 mérföldje, de azért ez is szép. :)

Mellesleg ezen a képen meg lehet nézni az autóm műszereit normális üzemi körülmények között. A feszültség az lámpával, de légkondi nélkül van, a hőmérséklet normális sebességgel, ötösben, kb. 25 fokos külső hőmérsékleten. Az olajnyomás pedig 2600-as fordulaton, mint az látszik is. Én meg vagyok győződve hogy ezek normális Deloreanértékek, mert megjártam már így fél Európát és úgy tűnik bírja az autó.

A fogyasztás ezen a szakaszon 8,2 liter / 100 km volt, de itt nem tudtam tele tankolni, mert nagyon habzott a benzin. Ez reálisan inkább olyan 9 körül lehetett és már vártam hogy a következő tankolást, ami majd jól lerontja az átlagomat. Ez azonban még messze volt, sokkal inkább foglalkoztatott bennünket egy újabb napnyi napfényes tengerparti fürdőzés és a hazaút, ami igazán emlékezetesen alakult.

A múlt héten odáig jutottam az események leírásával, hogy megérkeztünk a London külvárosában felépített Hill Valley városkába, és ezzel visszacsöppentünk 1955-be, a Vissza a jövőbe film világába.

Emlékeztetőül a BBC riportja a helyszínről és a hangulatról:

Mint a kamerától megszeppent lánykák és a szervező cég szóvívője is elmondja a riportban, a hasonló rendezvényeket az az igény hívta életre, hogy a filmrajongók valamilyen formában részt vehessenek a film eseményeiben, mert az mennyire jó már. Ennek érdekében felépítettek – persze egyszerűbb formában - egy csomó üzletet, a szereplők otthonait, hivatalokat, és mindenhol 60 évvel ezelőtti divat szerint öltözött színészek és animátorok szórakoztatták a nagyérdeműt. Én például a nyomdában kezdtem, ahol kőkorszaki gépeken készítettem magamnak pár Hill Valley-posztert, mint ahogy ez vidám angol menyecske is teszi:

A fodrásznál valóban hajat nyírtak, a középiskola báltermében a Tengermélyi Varázs díszletei között lehetett táncolni, a Texaco benzinkúton egy csapat szerelő pár percenként előadta a guminyomás- és olajszintellenőrzős jelenetet, amibe az arra sétáló közönséget is bevonták egy közös mondókázás erejéig:

A képek gyatra minőségét az magyarázza, hogy nem lehetett digitális fényképezőt és telefont bevinni (mert ugye 1955-ben azok még nem léteztek), ezért eldobható, színes filmes gépeket árultak pár fontért. Elég kemény biztonsági csapat felügyelt erre (is), kinézetük és viselkedésük alapján valószínűleg angol fociszurkolókat esznek vacsorára, amikor épp` nem Hill Valley-ben dolgoznak. Itt is ellentmondást nem tűrve tartatták be a szabályokat, például hogy nem csalinkázunk csak úgy át az úton, amikor Biff épp arra repeszt a két és fél tonnás kabriójában. Mert a későbbi show szereplői már ekkor is ott voltak közöttünk, itt például a Dokit kaptam le, ahogy valami most feltalált fluxus-micsodáról magyarázgat egy csapatnyi látogatónak:

A Tannen-házban folyamatosan ment a muri, Biff és csapata hülyéskedett az oda betérőkkel, hogy aztán időnként berohanjanak a Lou`s Cafe színeibe öltöztetett nagy étkezősátorba, és belekössenek a „véletlenül” a pultnál üldögélő George és Marty McFly-ba.

Hozzám Goldie Wilson jött oda egy harsány “Hey, yo man, you allrigh` man?”-re, majd rohant is tovább megtisztítani a várost illetve az étterem padlóját.

Az volt a legszimpatikusabb, hogy az összes szereplő egész délután és este fáradhatatlanul és jókedvűen csinálta a dolgát és foglalkozott a látogatókkal, egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy a sokadik előadásnapon már vagy századszorra kell eljátszani egy jelenetet vagy hogy már  az ezredik emberrel kell jópofizni. Mondjuk ezen a PR-fotón mintha más személyesítené meg Goldie Wilsont, szóval biztos volt pihenőnapjuk is:

Este 9-re volt beígérve a show kezdete, és hihetetlen mázlinkra háromnegyed 9-kor hirtelen elállt az addig szakadó eső. A hangszórókban az 50-es évek zenéit felváltotta az Under pressure és a Sympathy for the devil, amitől az elázott hangulat egyből éledezni kezdett, és a többezres tömeg elfoglalta a helyét az óratorony előtti téren:

9 körül betoltak a színpadra egy mobil zenekari felszerelést, és Marty McFly (vagyis az őt játszó színész) Marvin Berry zenekarának kíséretében a moziból ismerős zenéket kezdte játszani. A nép persze velük énekelt és táncolt, nagyon jól pörgették fel a közönséget a show kezdetére. Ha jól emlékszem, a Power of Love-nál tartottak, amikor Marty elkezdett melléütni a gitáron, megtántorodott és térdre esett, a zene hatalmas csengés-bongásba fulladt, elsötétült a színpad, majd az óratorony oldalán feltűnt a film kezdetét jelző Universal logó és - a tömeg ujjongása közepette - a Vissza a jövőbe felirat, ezzel pedig el is kezdődött az igazi műsor.

A show maga abból állt, hogy amíg folyamatosan futott a mozifilm, addig az izgalmasabb, akciódúsabb részeket élőben is eljátszották a torony előtti színpadon illetve a nézőtéren körbefutó utakon. Szerencsére a Delorean többnyire ilyen jelenetekben szerepelt a filmben, ezért élőben is gyakran megjelent; először természetesen a teherautóból kitolatós jelenetnél. Az itt következő videót egy másik előadás felvételéből loptam (hogyhogy nem kapták el a készítőjét?), de nálunk is ugyanígy történt minden. Érdemes hallgatni is, hogy micsoda hangulatot tud kelteni egy Delorean lassan előbukkanó feneke: 

Jövő kedden innen fogom folytatni további videókkal és a show legjobb részeivel, addig Sid jön majd az újabb olaszországi kalandjaival, illetve lehet nézegetni a Facebook-oldalunkat és a Delorean-fórumot. 

A blog.hu-nak valahogy megváltozott a keresőkifejezés statisztikája, ezért már nem jelzi ki a viccesebb találatokat. Emiatt úgy tűnik ez lesz az utolsó ilyen jellegű válogatás.

motorcsere feketén
élveboncolás
imádom+a+sört
passat xenon nem látok
szoke+csajos+háttérképek
menjünk hazafelé
www.nokiasok+hazaterese+a+gyarbol.hu
80-as+körzetből+visszahívó+hang+angol+nyelven+és+nem+szól+bele
legális+kokain+dmc+elado
genoa-sampdoria+odds

Mivel régen volt már John Deloreanes bejegyzés, ezért összeszedtem pár dolgot. Az információk egy Kathryn Deloreannel folytatott beszélgetésből származnak és ha jól emlékszem akkor Tamir Ardon volt a kérdező. Kicsit szedett-vedett lesz, de ilyen is kell.

- Volt olyan ember, akire édesapád felnézett? Akit igazán csodált?

- Igen. Bunky Knudsen. Még egy kutyánk is volt róla elnevezve, az pedig azt hiszem az elismerés jele. :) Nagyon sokat mesélt arról, hogy milyen nagy ember is volt ő valójában. Apám egy cowboy volt a szívében. Sok embert csodált, akik kreatívok voltak és követték az álmaikat.

- A Delorean olyan autó lett mint amilyennek szerette volna?

- Nem. Befejezetlennek tekintette. Gyorsnak és megbízhatónak kellett volna lennie, de egyik sem volt a cég bukásakor, habár sokan elég tekintélyes távolságokat tettek meg vele. Az autó az álmának a kezdete volt csak, de soha nem ért a végére. Még hosszú út állt volna az autó előtt mire olyan lett volna, mint amilyennek szerette volna.

- Hiányzott Johnnak Christina miután elváltak? És viszont?

- Igen. Apunak egész hátralevő életében hiányzott anyu, aki viszont nagyon utálta őt. Igazából csak most kezdem megérteni az érzéseit, a saját válásom után. Apám egy elég nehéz eset volt, egy kicsit talán szociopata is, habár egyébként egy igazán jó ember volt. Mindig csak egy dologra koncentrált és ez elég nehéz volt a családjának. Soha nem akart nekünk rosszat, de valahogy mégis úgy alakult hogy a hülye dolgai nagy károkat okoztak. Anyu ezt nem szerette és habár utálta ezek miatt, de biztos vagyok benne hogy a szíve mélyén mindig is szerette egy kicsit.

Most pedig egy kép egy Alpineról ami Delorean egykori autójaként hirdeti magát:

Végül pedig egy videó arról, hogy milyen is volt az első - akkor még Delorean Convention néven futó - Eurofest. 

Amikor azt írtam hogy hirtelen felindulásból mentünk el Olaszországba, nem mondtam hülyeséget. Még az indulás előtt két nappal is hezitáltunk azon hogy menjünk vagy ne menjünk vagy hogy éppen hova menjünk és mivel, mert az időjárás nem tűnt túl jónak a hétre. Márpedig a tengerben fürdés az első ponton szerepelt a to do listánkon. Végül aztán az utolsó napon úgy döntöttünk hogy mivel az időjárásban csak 60 év felett kezd el hinni az ember, ezért inkább megyünk és majd meglátjuk mi lesz.

A számításunk szombat reggel szépen be is vált, mert csodálatos napsütés várt otthon és a Delorean kiállása után és a bepakolás után is ugyanilyen maradt az idő. Voltak viszont egyéb anomáliák. Majdnem otthon hagytam a pénzt, a forgalmit pedig nem csak majdnem, hanem tényleg. Szerencsére még Komáromban eszembe jutott, ezért nem volt nagy gond visszamenni, de azért elvesztettünk egy fél órát ezek miatt a felesleges kitérők miatt.

Emiatt vagy más miatt, de a szokásos utolsó magyarországi megállónknál, Mosonmagyaróváron akkora sor volt a benzinkúton, hogy egyből '73-ban éreztem magamat a benzinválság idejében. Újabb fél órát buktunk, de eddigre már nem siettünk sehova és mi legalább kaptunk benzint. Abban biztos voltam hogy estére odaérünk Olaszországba, ráértünk nézelődni meg ücsörögni az autóban és kiszámolni az eddigi NAAFfal és egyéb lassú haladásokkal súlyosbított 11,5 literes átlagfogyasztást.

Az út Ausztriára eső szakasza aztán dögunalom volt. Mentünk, mentünk, mentünk, néha egy kicsit esett az eső, de tényleg csak mutatóba, aztán mentünk és mentünk. Közben a szokásos dolgok azért előfordultak. Sokan átintegettek, vigyorogtak, fotóztak, de ezt levéve tényleg semmi sem történt, el is álmosodtam rettenetesen. A zene egy kicsit javított, a 80-as táblák az alagutak előtt rontottak a helyzeten, de aztán mikor végre kiértünk az olasz síkságra, akkor hirtelen jobban lettem és vígan álltam bele a dugóba nem sokkal Lignano előtt. Itt bemutattuk a dubniczkiaval már korábban előadott "Nyitott ajtóval lazázunk a dugóban." című mutatványunkat, majd kb. 10 perc alatt feloszlott a dugó és mehettünk szállást keresni. Ami meglepően hamar lett is, aztán már csak a másnapot kellett megvárni, hogy lemenjünk a tengerre és a to do listánknak eleget tegyünk a gyönyörű szép időben. Innen aztán két nap múlva továbbmentünk egy Hotel New York nevű helyre, ami azon túl hogy egy nagyon jó szálloda, még a neve is tetszik. Mert ugye én New Yorkból vettem meg az autómat.

Közben pedig volt egy újabb tankolásom, ahol rekordot állítottam be 7,4 l/100 km-es átlaggal. Elég jól sikerült a beállítás pár hónappal ezelőtt. Az autóval egyébként egész út alatt semmi nem történt. Ment minden ahogy a nagykönyvben meg van írva.