Élet egy Deloreannel

Legutóbb odáig jutottam a történetben, hogy kiderült, a genovai Deloreant nem igazán érdemes veteránként behozni. Sok időbe és sok pénzbe kerülhet, pedig ha nem kiállítási tárgynak veszi meg az ember, akkor nem lenne éppen rossz kocsi. Tudtam egy másik lehetőségről is, mióta végigkövettem a Totalcar-os újságíró, Csikós Zsolt kalandjait a Svédországból behozott Ponton Mercivel. Emlékeztem rá, hogy ő eredetileg nem OT-s autót akart belőle csinálni, hanem normál rendszámosat. (Hazafelé úton aztán meggyűrte a kocsiját egy kamion, és amúgy is szét volt rohadva a nagyja, végül annyi mindent kellett rendbehozni rajta, hogy OT-s lett belőle. De négy év folyamatos munka után még mindig vannak bajok vele.)

A témában kevésbé járatosak kedvéért elmondanám, a fenti képen nem én vagyok a Deloreannel, hanem Csikós úr a Pontonnal. Bár a különbség elhanyagolható: nekem több hajam van, mint Csikósnak, a Delorean meg kicsit szögletesebb, mint a Merci :).

Az én ügyem szempontjából az volt a fontos, hogy ha egy ilyen őskövület kaphatott volna normál rendszámot, akkor egy siheder Delorean miért ne kaphatna? Veterános fórumokon és az NKH-nál is érdeklődtem a dologról, és több helyről megerősítették: az EU-ban már forgalomba helyezett öreg autókat - kortól és szennyezőanyag-kibocsátási kategóriáktól függetlenül - nem veteránként is forgalomba lehet helyezni itthon. Egyébként a múlt heti időgépes posztomban erről bővebben is írtam. Tehát a sima rendszám elméletileg működik, de biztosra kellett mennem, ezért felvettem a kapcsolatot egy autóimport ügyekben mindenki által dicsért szakival. Ő futott pár kört a bürokrácia berkeiben, aztán visszaszólt: lehet hozni a kocsit, levezényeljük a honosítását. Eközben én sem tétlenkedtem, kicsit kutakodtam az olasz Deló múltjában, és eljutottam az amerikai kereskedőig, aki 4 éve eladta Olaszországba a kocsit. Pár fotó is előkerült, és hát…

Na igen, szóval fehér. Volt. Hófehérke. De már nem. Van ennek jelentősége? Annyiból igen, hogy az olaszok ezt elfelejtették megemlíteni (ugye emlékszünk: sok tucatnyi e-mailt váltottam velük), és a titkolózás sosem bizalomépítő használtautó vásárlásánál. Az egykori festés ténye legalább megmagyarázta, miért foltos itt-ott a karosszéria: eltartott egy darabig, míg a festék leszedésekor az olaszok rájöttek a szálcsiszolt felületet megóvó módszerre. Addigra azért már ismertem Bopat ex-piros kocsijának a történetét, és a youtube-on is van pár meggyőző videó arról, hogyan lehet rettenetes állapotú acélelemeket felújítani.

Azokhoz képest az olasz autó szinte maga volt a tökély, ezért úgy döntöttem, ezen nem akadok fenn. De akkor is, a kutyaéletbe már: egy FEHÉR DELOREAN?!?! (Két hét múlva azt is megtudhatjátok, ki festette le, és miért lett pont fehér, nem mindennapi sztori.) Ekkor már nagyon kellett igyekezni, mert november közeledtével egyre nagyobb volt rá az esély, hogy a szlovén hegyekben leesik a hó, és tavaszig már rizikós lesz nekivágni a kétszer 1200 kilométeres útnak. A költségtakarosság jegyében egy bérelt trélerrel terveztem hazahozni a kocsit, és a bátyámat beszéltem rá a váltósofőr szerepére. A legolcsóbb, utánfutós megoldást a vontatós tapasztalat hiánya és az ilyen videók miatt vetettem el:

Vicces, hogy a lengyelek pont ugyanazt mondják ilyenkor, mint a magyarok :). Végül egy autómentő Transitot sikerült szereznem Ferihegy mellől, este 7-kor belőttük vele a délnyugati irányt, és "beam me up, Scotty": délelőtt 10-kor már a Genova környéki dugóban araszoltunk. 

Ezzel meg is spóroltam nektek 15 óra szenvedést az éjszakában, ahol a végtelen egyhangúságot csak az törte meg, amikor hajnalok hajnalán a szlovén autópálya-rendőrök villogó fényhíddal üldözni kezdtek, és töviről-hegyire átkutatták az üres platót. Majdnem mondtam nekik, hogy a láthatatlan autó az egy másik filmben volt, de valószínűleg nem értékelték volna a humoromat. Mindegy, valahogy elverekedtük magunkat a genovai tengerparti reptérig, ahol néhány ősöreg légi tűzoltó mellett a pár héttel korábbi látogatásomkor megismert „Gyula” várt, akivel aztán a városban a Deló tulaját, „Sanyit” is felszedtük.

Már előre megbeszéltük, hogy nincs értelme felmenni a Transittal a hegyre a Deloreanhez, azok a meredek és szűk utcák nem kezdő teherautó-sofőröknek valók. Egy helyi tréleres vállalta, hogy lehozza a Delót, minden le volt szervezve. Előtte még le kellett tudni a papírmunkát a bankban és az autóklubban (az olaszoknál az utóbbiban kell elintézni az adásvételi papírokat, az exportengedélyt és a rendszám leadását). A banki részről csak annyit, hogy Olaszországban nem lehet nagyobb összegeket készpénzben kifizetni, így elég érdekesen alakultak a dolgok. A banki átutalás nem ért volna ide időben, szóval kápét hoztam, de Sanyi - érthető módon - a bankban le akarta ellenőriztetni a pénzt. Fordított esetben én is így tettem volna, szóval nem volt harag. De ha ott megjelenünk egy autó árával a zsebemben, akkor a pénzmosási törvényeik miatt elég kínos magyarázkodásba kezdhettünk volna. Szerencsére Sanyi családi ismerőse volt az egyik bankfiók igazgatója, így a biztonsági kapukon át bebocsátást nyertünk a signor direttore belső szentélyébe. Ő szigorú tekintettel átböngészte az iratainkat, majd elvett annyi pénzt, amennyit még a letartóztatásunk kezdeményezése nélkül átvehetett. Pár perc múlva visszajött, és a maradékkal is eljátszottuk ugyanezt. Gondolom, a külön adagokat aztán ő lepapírozta, hogy Sanyi legálisan hozzájuthasson. Bár ott nem készíthettem fotókat, az egész kb. úgy nézett ki, mint az alábbi fotón, csak még képzeljétek oda a félmeztelen mediterrán táncosnőket és rengeteg tejszínhabot is :)

Hehe, persze nem voltak táncosnők, csak én, a Gyula meg az Ottó, a Tóth Ottó Sanyi, és egyébként némileg kevesebb Euróból is kijön egy Delorean. De mivel előre szóltak, hogy az 500-as bankjegyeknek nem nagyon örülnének, számolgathatták egy darabig a kisebb címleteket. Végül megkaptuk a banki igazolást az autó kifizetéséről, ezzel mehettünk az autóklubba az átírást elintézni. Ott egy szál helyi amigó üldögélt rövidgatyában egy Windows XP-t (!) futtató számítógép mögött, és heves bondzsornózás után elrekvirálta az olasz rendszámokat, majd akkurátusan nekilátott a papíroknak. Közben kiderült, valamit át kellene írni a szerződésben (mázli, hogy nálam volt USB-kártyán), erre minden további nélkül felpattant, és átadta nekem a helyét a gép mögött. Na ezt csináljátok meg egy magyar okmányirodában! :) A már megszokott "többet jár a szám, mint a kezem" tempóval jó lassan mentek a dolgok itt is. Bár nem beszélek olaszul, valami telepatikus úton mégis megértettem, amikor hirtelen Sanyi hirtelen felém fordult, és azt mondta: „Ebben a pillanatban egy Delorean tulajdonosa lettél!”.

E sorokat leírva most végigfutott rajtam a borzongás, de ott és akkor már 27 órája nem aludtam, és annak sem tudtam volna örülni, ha Angelina Jolie ad át nekem egy vadiúj, elektromos DMC-t. Viszont lelkiállapotomtól függetlenül egy szőrös olasz fickó a kezembe nyomta egy 1981. áprilisában legyártott példány kulcsait, és elindultunk érte, hogy hazahozhassam új otthonába.

Természetesen folyt.köv. Addig is hallgassatok valami mélyenszántót Genova üdvöskéjétől:

- Owning a Delorean can be like frying bacon with no shirt on.

- A Deloreantulajdonosság olyan, mint amikor póló nélkül grillezed a bacont.

Most pedig jöjjön egy viccesebb bejegyzés. Nem sok, de nekem tetszik. :)

Szóval mik is a legfontosabb hasonlóságok a LEGO és az igazi Delorean között? Sokkal több, mint amit először gondolnánk. Főleg a külalakbeli hasonlóságokon túl.

- Amikor észreveszed, hogy elrontottál valamit az összeszerelésnél, akkor rájössz, hogy legalább öt lépést kell visszabontanod, hogy helyrehozhasd.

- Mindig kimarad pár alkatrész. És ráadásul ezek nélkül is teljesen jól működik mindegyik.

- Mindkettő sofőrje furán vigyorog.

- Egyik sincs festve.

- Hasonló illesztési hézagok és gyorsulás.

- A feleséged / barátnőd folyton azt kérdezgeti, hogy még mindig ezt csinálod?

- Imádják a gyerekek.

(Szerdai fejtágító, kivételesen Szabitól.) A napokban két „időgépesített” Delorean is felkerült az ebay-re, egy amerikai 80 ezer dollárért, és egy angol egymillió fontért (hö-hö!). A Delorean fórumon merült fel a kérdés, vajon be lehetne-e hozni egy ilyen gépet itthoni használatra. Amikor tavaly kocsit keresgéltem, nem találtam emberi nyelven és egy helyen összefoglalva amerikai veteránkorú autók importjáról szóló információt, végül számos forrásból és az NKH-t is megkérdezve sikerült nagyjából képbe jönnöm. Első körben leírnám ezt, és utána kitérnék az időgépesített verzióra is.

Nagyon leegyszerűsítve, a magyar törvények nagyjából úgy rendelkeznek ebben a témában, hogy egy ökölbe szorított kéz kinyújtott középső ujja integet ki a jogszabályt tartalmazó lap közepéből. Az Európai Unió  ejnye-bejnyéit elkerülendő ezen azért finomítani kellett, de valószínűleg még mindig nálunk sikerült a legjobban korlátozni azt a szabadságjogot, hogy olyan autóval járj, amilyen neked tetszik. Ezért szét is kell választani az EU-n kívüli illetve belüli autóvásárlást.

Nézzük, mi történik, ha onnan vennél Deloreant, ahol viszonylag nagyobb mennyiségben és megfizethető áron vannak eladó példányok, azaz az USÁ-ból. Itt jön a jogszabály fent említett pontja, mely szerint: „Amerikai kocsit akarsz? Anyádat!”. Miért? Mert csak. Mert a gaz imperialistákat gazdagítanád a magyar jómunkásembereknek munkát adó Suzuki helyett. Mert csak szennyeznéd vele a környezetet. Mert rontanád a hazai autók életkor-statisztikáit. Szóval nem. Azaz két kivétellel igen. Az egyik, ha az amerikai álomautódban legalább EURO4-es kibocsátási normáknak megfelelő motor van. Nem tudom, hogy mondjuk egy új Ford Mustang esetében ezt ki és hogyan tartja számon, és hogyan lehet meggyőzni a magyar bürokráciát, hogy elismerjen Euro4-esnek egy motort. Mindenesetre az európai vásárlók kedvéért a Mustangok legújabb generációját már soros négyhengeres erőforrással is gyártani fogják, amire azért már nehezen mond bármit is az ember.

Egy Delorean szempontjából ez végülis tökmindegy, mert ő még jóval azelőtt született, hogy kibocsátási normákról kezdtek volna agyalni a jól fizetett brüsszeli naplop diplomaták. Maradt tehát egyetlen lehetőség a nem EU-s autód számára: mivel 30 éves múlt, muzeális minősítés után, OT-rendszámmal üzembe helyezheted Magyarországon. Ennek előnye, hogy csak ötévente kell vizsgáztatni (veterán- és műszaki vizsga is), nincs regisztrációs adó (viszont van vám és ÁFA), és olcsó biztosítást köthetsz rá. A hátránya, hogy ha vétel előtt nem tudod személyesen megnézni, és nem olyan állapotban van a kocsi, ahogy a hirdetése alapján gondolod, akkor a gatyád és/vagy a fiatalkorod is rámegy, míg OT-szintre javítod fel. Rendszám híján pedig addig sem tudod használni a kocsit, hacsak nem vállalod be a P-rendszámra egyre inkább utazó közegek zaklatását. Ráadásul az OT-s külső-belső színvonalat meg is kell tartani, ami egy Delorean esetében nehezebb, mint más típusoknál, ahol a hibák és sérülések bátran gittelhetők és színre fújhatók.

De tételezzük fel, hogy bevállalod a veteránvizsgát. A fenti  ebay-es amerikai kocsival már meg se próbáld, mert Chevrolet motorja van, az OT-s autódon viszont nem lehetnek típusidegen kiegészítők, alkatrészek, átalakítások. Egy Delorean-időgép még az eredeti PRV-motorral is viszonylag nehezen felel meg ennek az elvárásnak. Esetleg vizsga előtt visszaalakíthatod civil Deloreanné, ötévente egyszer belefér az idődbe. Viszont így meg lesz körben a karosszérián egy csomó lyuk, ahová felcsavarozták az időgép alkatrészeit, és ezt a veteránvizsgán olyan nagyon nem fogják díjazni.

De mondjuk nyom nélkül eltüntethető minden a kocsidról, megkapod az OT-rendszámot, visszarakod rá az időgépes felszerelést, és máris te vagy a király. Itt jön az a rész, amiben 100%-ig nem vagyok biztos, de azért simán rátennék egy nagyobb összeget: Kovács Bonifác rendőr törzsőrmester levillog az út szélére, és bár nagyon tetszik neki a kocsid, nagy a nyomás rajta, hogy aznap is hozza az előírt mértékű bevételt a büntetési díjakból. Életében nem látott még Deloreant, de azért azt rögtön kiszúrja, hogy a Mr. Fusion daráló nem éppen gyári motorháztetőn ül, és ez a változtatás nincs bevezetve a forgalmiba.

Ráadásul ott van az a sok szir-szar is rápakolva az autó hátuljára és oldalára. Van-e róla gyári tanúsítványod, hogy az autópályán nem fog az egész szárnyra kelni, és szétcsattanni a mögötted 190-nel érkező színjózan szlovák asszonyka X5-ösének szélvédőjén? Naugyehogyugye. Akkor most levesszük a rendszámot, és a bíróság majd valamikor postáz egy nagyobb összegről szóló csekket.

Ez volt tehát az amerikai időgép magyarosításának szomorú története. Mi a különbség, ha inkább az angolt szeretnéd megvenni? Mivel ezt a kocsit az EU-ban már forgalomba helyezték (hülye angolok, hát hogy képzelik ezt?), a fent részletezett OT-s opción túl kérhetsz rá akár sima, mezei magyar rendszámot is. (Ne feszegessük, mi értelme annak, hogy egy ugyanolyan, de EU-n kívülről vett autónál ezt nem teheted meg. A józan ész tartományát már valahol a második bekezdésben elhagytuk.) A sima rendszámozáshoz regisztrációs adót kell fizetned, és ne tarts tőle, hogy az kevés lesz. A hivatalos kalkulátort itt találod hozzá. A kocsi honosításához még el kell töltened egy kellemes délelőttöt a Mozaik utcában, ahol egy csomó papírmunka mellett azt is megnézik, forgalomba helyezhető-e az autó. Erről a következőket mondja a jogszabály, bármit is jelentsen ez: „A jármű műszaki megvizsgálása során a közúti járművek forgalomba helyezési és forgalomban tartásnak műszaki feltételeiről szóló 6/1990. (IV. 12.) KöHÉM rendeletben foglaltakat kell figyelembe venni, különös tekintettel a jármű első forgalomba helyezés időpontjában érvényes jogszabályokra.” Az alap, hogy a lámpáid, indexeid, biztonsági öveid és még ki tudja micsodáid megfeleljenek az európai előírásoknak, azt pedig, hogy mennyi szénmonoxidot bocsáthat ki egy 1981-es V6-os motor, bízzuk a vizsgálók szakmai tudására.

De ezt az akadályt is vetted, az összes papírodra rákerült a pecsét, befizetted a regisztrációs sarcot, és ta-dááám: 1-2 hét múlva átveheted a rendszámot és forgalmi engedélyt. Innentől kezdve már csak azon izgulj, hogy az időgépes kirándulásaid során ne találkozz a fent említett, könnyű prédára váró rendőrökkel, mert elég kétséges a találkozás kimenetele.

Szóval ha mindenképpen a lenti videón látható módon akarsz cirkálni az utakon, szerintem jobb, ha odaköltözöl, ahol ezt megteheted.

Megint volt egy pár javítás.

Egy festmény Sir Kenneth Corkról a sorozat első részében.

Egy új dokumentum, egy link és egy leírás a negyedik aranyborítású Deloreanről.

A harmadik arany Deloreanről szóló rész kibővítése. Sok új dolog derült ki róla.

Az 502-es ikerturbós Delorean egy Új-Zélandi gyűjtőnél van jelenleg.

A fekete autókról szóló rész újraírása. Egyelőre úgy tűnik, hogy ezek az autók voltak az 500-as VIN előtti autók.

Új kép az 500-as autók Legend turbókról szóló részében. Meglettek a hivatalos átadási papírok.

A politikai machinációk alkonteó átírása és kibővítése.

Aki a címet olvasva legyintett, felvonta a szemöldökét vagy bármi ilyesmit csinált, az üljön csak nyugodtan és olvasson tovább. Aki viszont egyiket sem tette, az most örülhet, mert lehet, hogy jobban érti már a Delorean történelem legfontosabb szabályát: Nincsenek axiómák!

Mert ugye mit tanítanak az általános iskolában? Mi a helyes válasz arra a kérdésre, hogy: Hány féle felni készült a Deloreanhez? És a gyerekek kórusban mondják, hogy: Kettő! A tanítónéni csendesen mosolyog, felszólítja a stréber Petikét, aki majd kiesik a padból úgy jelentkezik, majd miután Petike felpattant már darálja is a jól megtanult leckét:

"Kettő féle van. Az 1884-es VIN előtti koraiak amik szürkék és szürke kupak van rajtuk, valamint a későiek, amik ezüst színűek és fekete kupakjuk van, a közepén fehér DMC felirattal."

A tanító néni helyesel, majd egy dicséret után átlép a következő témára.

Na ez itt viszont már az egyetemi szint, úgyhogy mondjuk csak ki: Három fajta felni készült a Deloreanhez. Petikének igaza volt az első kettőt illetően, de volt még egy harmadik is. Minimális változtatás volt rajta a későihez képest, de attól még volt. 1981 augusztusában vezették be, mert a GKN Kent Alloys, ami a felniket gyártotta, túl magas selejt aránnyal küzdött a második típusú felnik gyártása közben.

Pirossal bekereteztem a különbségeket a középidei és a valódi késői felnik között.

A későin kicsit vékonyabbak a küllők és a küllők között van egy valószínűleg gyártáskönnyítő kitöltés. Pontos VIN nincsen a váltásról (valahol 3000 környékén lehetett), mert eltartott egy ideig, mire elfogyott a régi készlet. Mivel pedig a munkások nem feltétlenül vették észre a különbséget, ezért az augusztusi és szeptemberi gyártású autók egy része két féle felnivel került ki a gyárból. Tipikus DMC-s csavar, azt hiszem.

Ja és vannak pletykák arról, hogy a vékonyabb küllő és az extra kitöltés nem egyszerre jelent meg, tehát lehet, hogy van egy negyedik típus is. Erről inkább már nem is szeretnék tudni.

Azt hittem legutóbb mindent leírtam, de aztán történt pár dolog, ami miatt szükségessé vált egy második rész megírása is. Amit most ide írok az szerintem zömében érthető lesz, de persze ismét szerepet kapnak szigorúan szubjektív szempontok is.

Először is:

A Delorean Club Magyarország nem politikai csoport és nem is kíván részt venni semmilyen politikai csoport, párt, egyesület vagy akármi tevékenységében, reklámozásában. Az elmúlt öt év során a tagságunk számos találkozón vett részt és eddig még EGYSZER SEM ment el a beszélgetés a politika felé, levéve persze a szokásos: "Idióták ezek mind!" jellegű megnyilvánulásokat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek a felkiáltások is jellemzően a forgalomba helyezési és egyéb autózással kapcsolatos logikátlan és pénzszerzési célzattal megalkotott szabályozások megtárgyalása során fakadtak ki belőlünk. Emiatt elmondhatjuk, hogy az elmúlt évek alatt összeverődött baráti társaság beszélgetését soha nem fertőzte meg a politika világának aljassága és kétszínűsége, pedig ennyire sokféle embert nagyon ritkán látni egy helyen békében elbeszélgetni.

Ebből adódik, hogy Én személy szerint biztosan nem adom oda az autómat egy pártnak sem, semennyi pénzért, és más módon sem vagyok hajlandó egy pártot sem úgy támogatni, hogy azt a klub életével, munkásságával bármilyen szempontból is összefüggésbe lehessen hozni.

Természetesen a klub többi autója felett nem rendelkezem, ezért azoknak tulajdonosai azt csinálnak az autóikkal amit szeretnének, de amennyiben van ráhatásom, legyenek szívesek ők is őrizkedni a klub politikai megjelenítésétől. Mondjuk ez alól kivételnek fogadom el, ha valaki személyesen válik politikussá. :)

A második téma sokkal könnyedebb. Valamikor régebben kaptam egy levelet, hogy el szeretnék kérni az autómat egy zenei klipbe. Elsőre érdekelt a dolog, hát megkérdeztem, hogy miről is lenne szó. Meg is jött a válasz, amiben leírták nagyjából és küldtek egy részletet a zenéből is. Nem emlékszem már rá ki és mi volt, meg úgysem írnám ki, de nagyjából egy ZS kategóriás gengszterimitátor divatnéger csörömpölt és ugatott a zenében egy pár percig. Elképzeltem a háttérbe a csöcsös csajokat és a dollárjeleket, majd megmondtam, hogy kösz, de nem érdekel. Addig nem jutottunk, hogy árat mondtak volna, de nem is volt fontos, mert nem láttam rá esélyt, hogy valaha elvállaljam.

Szóval ennyi. Politika kizárt, zene meg ha tetszik. Próbálkozni lehet. :)

Az előző rész tartalmából: elhatározásra jutottam, hogy veszek egy Deloreant, felültem hát a repülőre, hogy megnézzek egy ígéretesnek tűnő példányt Genovában. Előre szólok, ez is hosszú bejegyzés lesz, mert aznap hajnali fél 4-kor keltem, és meglehetősen hosszúra sikeredett a nap.

Legutóbb ott fejeztem be a történetet, hogy éppen csak felkelt a nap Milánóban, amikor landoltunk. Akkor még úgy tűnt, hogy délelőtt meg tudom nézni az autót, és a másnap esti gépindulásig a pálmafás tengerparton szürcsölgethetem az italomat.

A menetrendből tudtam, hogy van egy csomó reggeli és délelőtti vonat Genova felé, de a pályaudvaron pofára estem, mert mind helyjegyes volt, és szombat délelőtt lévén helyjegy már nem volt egyikre sem. Választhattam, hogy állok másfél órát az egyik folyosóján (van állójegy, tényleg!) vagy várok 4 órát egy sima gyorsvonatra. Álmosságtól bénult agyam végül az utóbbira szavazott, és kiültem a kellemes napsütésbe a Milano Centrale monumentális épülete előtti téren. Tiszta időutazás a ’30-as és ’40-es évekbe: itt az ember maga elé tudja képzelni Mussolini és Hitler egykor itt masírozó seregeit, a rengeteg zászlót az épületen, a macskakövön zötyögő Kübelwageneket, oldalkocsis BMW-motorokat, amiket később Willys Jeepek és GMC-teherautók váltottak.

Volt pár órám átolvasni az olasz Delóról kinyomtatott információkat, amit a hirdetőtől illetve a netről sikerült összeszedni. A kocsi korai példány, 1981. áprilisában gyártották (még a kis benzintöltő ajtócskával a csomagtartó fedélen). A Carfax és AutoCheck szerviztörténetek szerint ’84-től ’97-ig Chicagótól északra, egy Wheeling nevű városban és környékén szervizelték (korábbi hivatalos bejegyzés sajnos nincs róla, de már közel járok, hogy megtudjam, hol és ki volt az első tulaj). 1997-ig mindössze 8000 mérföldet futott, nem volt balesete, papírjai végig rendben voltak. Itt aztán az autó eltűnt a színről, hogy aztán 2009 környékén egy autógyűjtemény kiárusításakor bukkanjon fel egy oldtimer autókra szakosodott cég kínálatában, az időközben elhunyt tulajdonos hagyatékából. Erről az időszakról még sok érdekes részletet tudtam meg az olasz utazás után (amelyek megerősítették az autógyűjteményes sztorit), de ott Milánóban még nem tudtam ezekről, ezért erről a következő bejegyzésemben írok majd. Az olaszországi évekről annyi derült ki, hogy az újdonsült tulajdonos levámoltatta, megcsináltatta az olasz papírokat és a helyi oldtimer minősítést, majd nekifogott egy alaposabb felújításba. (Nem tévedés, előbb volt OT-s az autó, mint hogy rendbe lett hozva, a kezemben volt az erről szóló oklevél. Úgy tűnik, odakint nem olyan köcs szigorúak az előírások.)  Aztán egy, a lábait érintő betegség keresztülhúzta a tulaj számításait, és ma már inkább egy kis hycomat Citroen pedáltalanításával és kabriósításával foglakozik, amit később – a mankóira támaszkodva – büszkén meg is mutatott. Na de jöjjön ismét egy kép, mielőtt jojózni kezd a szemetek a sok betűtől.

Majd a MÁV-nak is lesznek ilyen mozdonyai, talán már 20-30 év múlva, ami szinte semmi egy Delorean életében :). Azt mondanom sem kell, hogy vonatjegy szinte csak automatából kapható, nem kell sorban állni és demotivált MÁV-os Gizi nénikkel megértetni, hogy milyen jegyet akarok. Végül eltelt valahogy az idő délutánig, és felpattanhattam a vonatomra, ami másfél óra alatt lecsattogott a tengerpartig (oda persze nem a szuperexpresszek járnak).

Genováról legalább néhány dolgot illik tudni: egyrészt itt született Kolumbusz Kristóf, ennek megfelelően olyan keskeny középkori sikátorai vannak, hogy az egyik utcában a bal könyökömmel a páratlan, a jobbal a páros számú ház falának tudtam támaszkodni. Nagy öröm lehetett itt élni, amikor még az út közepén folyt le az árnyékszékek tartalma. Ugyanakkor Genova egy hatalmas, modern kikötőváros is: ameddig a szem ellát, óriási hajók és dokkok, aztán jachtkikötők, és a változatosság kedvéért újabb óriáshajók. 

Végül érdemes tudni, hogy e városka csapatai a Genoa és a Sampdoria, elég nagy derbiket vívnak itt a magyar totózók örömére. A szurkolóik is kemény gyerekek lehetnek, így néz ki például, ha átmennek Rómába szurkolni:

Azok ott jobbra, a kordonon kívül biztos megígérték, hogy jól fognak viselkedni :). Na de kicsit elkalandoztam, térjünk vissza oda, hogy a genovai pályaudvaron két „ismerős” fogadott, akik vigyorogtak, mint a tejbetök, mert egyrészt alapból is elég vidám fickók, másrészt nem nagyon hitték, hogy milliónyi emailváltás után végül tényleg megjelenek majd megnézni az autót. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket Gyulának és Sanyinak, a fene se fogja a hosszú olasz neveket folyton begépelni. A Delorean Sanyié volt, aki egy 40-es ürge hosszú hajjal és kalózszakállal, és mint említettem, mankóval döcög mindenhová. Sajnos nem beszél egy kukkot sem angolul, ezért munkatársát, a joviális öregurat, Gyulát bízta meg a külföldi érdeklődők kezelésével. Gyula sajnos pont úgy van az angollal, mint én: egész jól megy addig, míg műszaki síkra nem terelődik a téma, mert ott már elég hamar kifogyunk a szókincsből. Még jó, hogy autót nézni jöttem :). A keblükre öleltek, betuszkoltak Gyula kis Lanciájába, és felrobogtunk a hegyre egy társasházig, amelynek a mélygarázsában várt ránk az autó. Előbb azért még meg kellett szabadítani a nagymamis bugyogós mintájú porvédő lepedőktől, mert elsőre csak ennyi látszott:

Aztán lehullottak a leplek, és ott állt AZ AUTÓ. "Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik"- írta le érzéseit már Arany János is, amikor egyszer megpillantott egy Deloreant :). Korábban már láttam a győri kocsit és Sid verdáját is, de azokat szabadtéren, minden más autótól távol. Az olasz Deló pedig ott parkolt a modern, magas, gömbölyű kocsik között, és első gondolatom az volt: ez nem is igazi, csak valami kit-car vagy egy nagyobbacska pedálos gyerekautó. A mellette álló Suzukinak a szélvédője aljáig is alig ért fel; elképesztően alacsony,  széles és szögletes volt. Pont olyan szürreális látvány, mint a Vissza a jövőbe filmben, amikor benyit a pajtába a parasztcsalád, és ott villognaknak a „Deló-űrhajó” fényei.

Még valamikor Amerikában lecserélték a gyári rugókat a legrövidebb szettre, ezért egészen mélyen ül a kocsi, szinte kúszni látszik közvetlenül a talaj fölött. Szegény Sanyi valahogy betornázta magát az ülésbe, és kijjebb állt vele, hogy alaposan körbejárhassuk. Ezzel elkezdődött egy 3 és fél órás (!) autóátnézés, amit inkább nem részleteznék, mert nagyon durva volt. Álmos voltam a hajnali kelés miatt, zúgott a fejem az olasz karattyolástól, szívtuk a kipufogógázokat, és helyi módi szerint mindent negyvenhatszor át kellett beszélni, mert ezek a fránya olaszok bizony beszélni szeretnek a legjobban... Ráadásul akkora hévvel, hogy amikor azt hittem, mindjárt agyonverik egymást, kiderült, csak arról beszélgetnek egymás közt, hogy mennyi benzin van a tankban. Sajnos a mélygarázsból nem mozdulhattunk ki, a kocsi műszakija lejárt, és Sanyi a betegsége miatt már nem hosszabbította meg. Ráadásul csöpögött elöl a hűtővíz, ezzel így nem lehetett nekiindulni a szűk, hegyi utcácskáknak. A motor elég jól ketyegett, sokkal kisebb volt az alapjárat ingadozása, mint amit Sid kocsija produkált, amikor korábban meglátogattam. Azt már a levelezésekből tudtam, hogy vadiúj Pirelli gumik vannak rajta, és teljesen felújították a belső teret. Hát igen, az olaszok bőrben jók, még a műszerfal tetejét is bevonták, és nagyon igényesen van megcsinálva. A fekete bőrhöz ugyan szürke szőnyegezést választottak, de az összképen szerintem ez nem ront.

Az első és hátsó műanyag idomok vadiújnak tűntek (a tipikus Delós szemöldök azért mutatta, hogy nem új, csak frissen festették), a lámpák EU-szabványosra cserélve, és Sanyi sok egyéb alkatrészt is lecserélt a felfüggesztésnél és az ajtóknál. A lámpáknál érdekesség, hogy az oldalsó helyzetjelzőket át lehet kapcsolni index-funkcióra, a reflektorok alatti kis narancsszínű lámpákat pedig az olasz előírások miatt lecserélték fehér+narancsra, hogy helyzetjelzőként és indexként is külön-külön működhessenek. S na vajon melyik autótípusnak a lámpabúrája passzolt oda? Az első helyes megfejtő jelentkezhet nálam egy kis sétakocsikázásra ;)

Erősítette a bizalmamat, hogy az összes alkatrészszámlát és a kocsi papírjait már korábban megkaptam emailen. Látszott, hogy sokat dolgoztak a kocsin, de azért nem véletlenül árulták jóval a németeknél és angoloknál szokásos 30-35 ezer Eurós árszínvonal alatt. A motorhoz szinte egyáltalán nem nyúltak, az alváz magán viselte az illinois-i kontinentális éghajlat nyomait, az ajtók nincsenek beállítva, és több rozsdamentes karosszériaelemre is ráfért volna egy alapos szálcsiszolás. Aztán ott volt az, ami sajnos szétfoszlatta a reményeimet: egy sérülés a bal ajtón. Pont olyan, mintha belelőttek volna, de a golyó lepattant az acélról. Chicago környékéről jött a kocsi, tehát még ez is megtörténhetett :). Az anyag nem szakadt át, de behorpadt. Hát ennyit az OT-vizsgáról, ezt szálcsiszolt karosszériánál nem lehet szépen javítani, egy ajtó ára pedig szállítással és szereléssel... Ehh, jobb nem is belegondolni. Elég sok átalakítás is volt az autón (nagy hangfalak az ülések mögött, extra kapcsolók például a hűtőventilátorok manuális kapcsolásához, a visszapillantók megerősítése, hogy ne rezegjenek nagy sebességnél, stb.), s bár a többségnek az volt a célja, hogy megbízhatóbb és kezelhetőbb legyen az autó, egy veteránvizsgán nem jelentenek valami jó pontot. Így a maratoni átnézés után végül kicsit csalódottan vettem búcsút olasz barátaimtól, és beájultam szállodai ágyamba, hogy aztán másnap reggel, egy 11 órás szépítő alvás után már kicsit kevésbé lássam borúsan a világot. Gondoltam, majd otthon Sid megszakérti a látottakat, és kitalálja, mit lehet tenni.

Itt véget is ért az autónéző része az útnak, de volt még egy fél napom megnézni Genovát. Hamar bánni kezdtem, hogy rövidgatya nélkül indultam el az otthoni 10-15 fokból. A szikrázó napsütés gyorsan 30 fokra melegítette a levegőt, és élvezhettem a rövidke őszi nyaralást a pálmafák tövében. A tengerpartra érve először velük találkoztam:

Ne, ne kérdezzétek! Fogalmam sincs! :) Aztán a jachtkikötőben körbesétálva pár perc alatt sikerült fejben elköltenem a valaha legyártott összes Delorean értékét; a sok cirill-betűs hajónévből kiindulva itt sem a salgótarjáni kisnyugdíjasok vakációznak. Nem nagyon készültem városnézésre, de ezt az öreg harcost mindenképpen meg akartam nézni:

A Nazario Sauro tengeralattjárót nagyjából akkor tervezték és építették, mint a Deloreaneket: 1980-ban állt szolgálatba, és mint kedvenc autómárkánk, ez is a ’70-es évek olasz dizájnereinek munkája :). Belül is olyan kevés hely van, mint egy Delóban; aki látta a Das Boot című világháborús filmet, az nagyjából ugyanazt találja itt is, tényleg csak annyi különbséggel, hogy itt két szinten szorongtak szegény matrózok, és beszereltek nekik néhány, a Commodore 16 előtti időből való számítógépet és radart.

Még sok egyéb látnivaló van Genovában, ezekkel már nem untatnék senkit, a lényeg, hogy végül sikeresen elértem az éjszakai gépet Milánóban, és hazaérve átküldtem Sidnek minden fotót és videót az autóról. Pár napos analizálás (Sid) és agonizálás (én) után arra jutottunk, hogy (talán nem is sok pénzből) egy rendbe hozható, jól használható kocsi lenne, de a külső szépséghibák, az ajtósérülés és az átalakítások miatt túl sok pénzt vinne el egy OT-vizsgára felkészítés. Ez tehát reménytelen, hacsak nem...

Nos, volt még egy lehetőség, amitől égnek állt a haja Sidnek és a Vurdonnak is, amikor még korábban megpedzegettem nekik a témát. De én több hónapnyi keresgélés, rengeteg utánajárás, és ezzel párhuzamosan zajló komoly magánéleti változások (költözés, melóváltás) után úgy éreztem, már nem lesz erőm nekifutni egy másik autó megvételének. Vagy az olasz Deló lesz az enyém, vagy a fiók mélyére teszem a témát egy jó időre, ahonnan talán sosem kerül elő újra. Előkerestem tehát egy korábban eltett email címet, és elküldtem egy rövid levelet. Másnap reggel 8-kor pedig megcsörrent a telefonom...

Folyt. köv. Addig is hallgassatok nézzetek olasz popzenét a 80-as évekből! A hölgy és "ikrei" természetesen Genovában születtek :D

Ez a kép 1982 novemberében készült.

Az öregebb fickó a háttérben David Wickens, a Brit Autóárverések (British Car Auctions) elnöke, a gyerek pedig a 9 éves lánya, Hannah. David az autót a lánya születésnapjára vette és úgy gondolta, hogy ennél jobb befektetés abban az időben nem létezik. Volt igazság benne, mert akkor tényleg nagyon olcsón adták a Deloreaneket, de azért az elképesztő árnövekedés azóta is várat magára.

John Deloreannek nem a kokainügy volt az első összeütközése a törvénnyel. Régebben írtam már Roy Nessethről, aki John jobbkeze volt és néha kicsit agresszívabban tárgyalt, mint illett volna. Johnról is olvasni itt-ott kicsit sötétebb pletykákat, bár ezeknek a valódiságát sehol sem bizonyították. Azért emlékeztetőül leírom, hogy apja román volt, anyja pedig magyar, szóval genetikailag volt benne egy jó adag kelet európai zsiványság, tehát nem biztos, hogy ezek a történetek teljesen légből kapottak lennének.

Emiatt aztán már korai éveiben is volt egy pár kisebb botlása és most elég szolidan fogalmaztam. Első munkáinak az egyike az volt, hogy elszegődött biztosítási ügynöknek. Ez rendes munka volt, bár pénzt annyira nem keresett vele. Viszont mint mondta, nagyon sokat számított önmaga felépítésében és a karizmája kialakításában. Megunta viszont a felesleges házalást, ezért aztán másba kezdett. Egy olyan dologba, ami jobban jövedelmez és kevesebb munkával jár.

Ez pedig az volt, hogy házalási tapasztalatát kihasználva elkezdte járni a várost és becsengetett minden céghez. Ahol ajtót nyitottak, felajánlotta, hogy elhelyez egy hirdetést a telefonkönyvben egy kisebb összegért cserébe. (Akkoriban (A '40-es években járunk) a telefonkönyv egy nagyon népszerű hirdetési forma volt a cégek körében.) Rámenősségét és karizmáját kihasználva elég sok céget meg tudott győzni, főleg mert nem készpénzt kért, hanem egy postafiókot adott meg, ahová a cégeknek el kellett küldeniük a pénzt a szükséges adatokkal. Mindezt elég hitelesen elő tudta adni, ezért elkezdett csörgedezni a bevétel, viszont a beérkező pénzt nem vitte el hogy a hirdetéseket valóban feladja, hanem szépen elrakta.

A telefonkönyv megjelent, a cégek hirdetései viszont nem. Pár nappal később pedig kopogtattak a rendőrök a család ajtaján. Bizonyára büszkék voltak rá a szülei.