Ma hétfő lesz, mert nem érek rá annyira a blogra. Jövő hétfőn meg majd péntek lesz. Akkor majd folytatom a sorozatot, ma meg nem írok semmi értelmeset, csak egy újabb idézetet:
1 broken engagement and many lost relationships later, still the owner of 3299 :).
Egy felbontott eljegyzés és sok kisiklott kapcsolat után továbbra is a 3299 tulajdonosa :).
A prioritásokat tudni kell. :)
Ma csak egy minimális bejegyzés lesz, de ezt is meg kell írni valamikor.
Párszor kérdezték már, hogy mit lehet ezzel az autóval csinálni egy McDrive-nál. Ezen én is gondolkodtam már párszor régebben, de aztán inkább meglódultam és kipróbáltuk. McFly tudna róla élőben mesélni, de azt hiszem igazán egyedi élmény. :)
A kérdés alapja ugyanis valós, mert első ránézésre egy, de igazából három problémával szembesül a gyorsétkezni vágyó Deloreanista. Az első, amire mindenki gondol az ez:
Itt bizony nem fér be egy nagy kóla, de még egy közepes sem. Esetleg elfektetve, de az meg nem célszerű. Szóval, ha inni is akarunk, akkor ki kell nyitni az ajtót. Itt jött nekem a második gebasz.
Túl alacsony az autó és eléggé fel kell emelkedni, hogy elvegyük a kaját. Ez mondjuk annyira nem vészes, de azért megéri megemlíteni.
Amikor elmentem Siófokra McFly társaságában akkor tapasztaltuk meg ezeket a bajokat plusz még egyet, amire nem is gondoltam volna. Beálltunk, sorra kerültünk, majd előadtam a rendelést, mire a rendelést felvevő csaj szólt, hogy nem hallja amit mondok. Ejha, mondom hangosabban. Megint nem hallja. Mondom itt valami gáz van, mire kiderült, hogy az autó ajtajától nem hallotta. Mikor egy kicsit arrébb álltam, már ment. Alacsony építés és felfelé nyíló ajtó nem jó kombó.
Végül azért átverekedtük magunkat a viszontagságokon és sikerült megvacsorázni. Hogy minden szép legyen, összecseréltük egymás hamburgerét és csak későn jöttünk rá. Mindegy, legalább ettem már mást is a Big Macen kívül.
Végszóként, ha valaki Deloreanben akar McDonaldsozni, akkor parkoljon le szépen, menjen be, egyen ott és közben nézze az autót kívülről. Mindenki jobban jár. :)
Miután megvettem az autót, kapcsolatban maradtam az előző tulajdonossal. Jó fej fickó, bár azért idő kellett neki, mire meg tudott bízni egy ilyen vadkeleti posztkommunista suttyóban, mint én. :)
Elég laza kapcsolat, de mondjuk úgy fél évente elküldöm neki, hogy mi történt az autóval és ő is megküldi, ha valami történik vele és az esetleg rám is tartozhat. Nemrég megint ment pár levél, mire megírta, hogy az új honlapján van egy kis rész az én autómról is. Itt:
Megéri megnézni az oldal többi részét is, nekem főleg az új háza tetszik.
Myron Stylianidesről nem túl sokat tudni. Görög családban született, Londonban szerezte diplomáját, az ipari kapcsolatok és a HR volt a szakterülete. Sokakhoz hasonlóan ő is a Chryslertől ment át a DMC-hez, ahol személyzeti adminisztrációval foglalkozott. Elég korán, 1977-ben vette fel John Delorean és itt is ugyanaz volt a munkája. Ő vette fel Mike Loasby-t és Charles Benningtont, valamint több vezetőt is.
Bruce McWilliams volt egy egyik legtapasztaltabb a vezetők közül. Az '50-es években a Saab elindításánál segédkezett, majd később a Mercedesnél dolgozott, végül pedig a Rover amerikai igazgatója lett. Egészen 1980-ig ő volt a marketingfőnök, amikor is felmondott és marketingért felelős alelnökként csatlakozott a DMC-hez. Később, ahogy a cég változott és Dick Brown felmondott, John Delorean őt nevezte ki a DMCA elnökének. Többször kritizálta az autót, de nem sokat ért el vele. Mikor a cég már nagy bajban volt, akkor a megmentés lett a fő feladata a marketinggel szemben.
Több lehetőséget is felvázoltak neki, ezekből az egyik az lett volna, hogy 1000 autót adjanak oda bérautós cégeknek és majd később értékesítik őket az eladóhálózaton keresztül. Ezt Bruce elutasította, mert habár sok autónak meglett volna a helye, de a cégnek nem hiányzott a használt autók újraértékesítéséből származó presztízsveszteség.
Amikor a cég már a végét járta, mindenfélével próbálkozott, hogy pénzt szerezzen, kezdve speciális értékesítési csomagoktól új befektetők szerzéséig. Még egy iráni milliárdos is feltűnt, aki megvette volna a céget, de cserébe a saját nevét is az autóra rakatta volna. Végül semmi sem működött és a gyár bezárt. Bruce ekkor felmondott. A maradék kis időre Don Lander vette át a helyét.
Csak egy indexes cikket szeretnék linkelni, aminek az első bekezdése a számunkra fontos:
Az amerikai autóipar szörnyű évet zárt tavaly, 1982 óta a leggyöngébb volt a értékesítés - írta a szerdai USA Today.
Egy a mostanihoz hasonló környezetben kellett volna a DMC-nek sikeresnek lennie.
A teljes cikk itt olvasható: index.hu
Említettem már többször a blogon, hogy ha valaki valamiről hallani szeretne ami beleillik a témába, akkor írja meg. Említettem továbbá, hogy szívesen foglalkoztatnék társszerzőket is. Eddig elég kevés ilyen történt, de most Dubniczkia leírta, hogy honnan is jött neki ez a Deloreanbuzéria. :) Elég hosszú, de megéri elolvasni. Remélem mások is követik példáját és a hosszú téli estéken írnak valamit és feldobják a télen eléggé konzervszagú blogot.
Kilenc éves voltam. A dunaújvárosi Dózsa moziban ültem az embertelenül kemény székeken, amikor a vásznon egy teherautó hátfala füstölve lenyílt és legördült egy autó. Körbejárta a kamera, a lélegzetem pedig elállt. Szerelem első látásra. Akkor még nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi tetszik benne, hogy miért van rám ilyen erős hatással, csak azt tudtam, hogy ennyire még nem tetszett semmi. Amíg a film tartott, csak a kocsit figyeltem és valószínűleg a szám két oldalán fényes nyálpászmák jelentek meg. Utána még sokszor láttam a filmet, megnéztem a teljes trilógiát moziban és később – mikor már elérhető lett – videón is.
Valahogy így kezdődött. Amióta az eszemet tudom bomlottam az autókért, mint ahogy minden egészséges fiú, csak nálam ez sohasem csökkent emészthető mértékűvé. Anyám emlékei szerint az első érthetően kiejtett szó nálam nem az apa, nem is az anya, vagy efféle szavak voltak, hanem az „autó”. Aztán sok-sok Delorean nélküli év következett. Sőt, őszintén szólva nem is gondoltam rá létező autóként. A hűtőmaszkon szereplő logót elkönyveltem GMC-ként, és az autót jó mélyre elraktam egyfajta filmes batmobilként.
Egy 2003-as brüsszeli munka kapcsán jutottam el az általam eddig látott legjobb autómúzeumba, az Autoworldbe (http://www.autoworld.be/en/10.asp). Rengeteg ismert és számomra ismeretlen autócsoda között tobzódtam. Szerencsére az alkalmazottakat egy rendezvény stoppolta, ezért alkalmam volt 70-80 éves versenyautókba beleülni és érinthetetlen autóbálványokat tapizni. És teljesen váratlanul jött az első találkozás. Ott állt a múzeum egy kivilágítatlan, sötét szegletében, a lépcső alatt egy Delorean. Egy igazi. Egy valóságos. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy az maga volt a csoda. Nem számítottam rá és nagyon mellbe vágott. Láttam filmen sokszor, láttam fotókon milliószor, de élőben, hirtelen meglátni egy valóságos látomás volt. Valószerűtlenül gyönyörűséges, és annyira különleges.
Akkor tudatosodott bennem, hogy ez nem ezüstszínű autó. Hihetetlenek voltak a dimenziók. Elképesztően lapos, nagyon széles és egyáltalán nem szögletes. Giugiaro terveit a nyolcvanas évekből szinte muszáj a szögletesség vádjával illetni. Ami fotókon élek és szögek orgiája, az valójában gyönyörűséges, nagyon enyhe ívek és domborulatok összessége. Mindennapi munkám miatt muszáj foglalkoznom formákkal, arányokkal, színekkel és kompozíciókkal, ezért örökké ki vagyok éhezve a jól sikerült produkciókra. És, hogy mondjam... A DMC tökéletes. Persze nem a mai, marketingesek által gyúrt, döbbenetesen eklektikus és formailag zsákutcába jutott kocsik mércéjével mérve. Hanem a nyolcvanas évek futurisztikus próbálkozásai szerint. Lássuk csak, mondjuk a hátsó lámpákat. Mint valami számológépes kvarcóra ugyanebből a dekádból. De az autó minden alkatrésze üvölt a kor szelleme ellen: csináljunk drágát és tartósat! És ez így is van, vagy épp’ lenne, ha nem lenne inkább az összetákoltság érzése, mikor benne ülök. Ez nem egy kiforrott kocsi, de hogy is lehetne, hisz ebből összesen gyártottak annyit, mint egy mai népszerű autóból két hónap alatt. Csodás vagy épp’ bájos? Mindkettő. Csodás, mert volt egy ember, aki szembe ment az árral. Egy ember, akinek volt egy álma. És megcsinálta. Majdnem úgy, ahogy akarta. És persze bájos is. Az illesztések, mint egy Merkur telepen is félredobott Dacián, a gombok az utastérben mint egy harminc éves Ikarus kapcsolói. És mégis imádjuk. Imádjuk, mert a gyönyörű mindig egy kicsit hibás. A tökéletes dolgokkal mindig az a baj, hogy unalmasak, hogy kiszámíthatóak. Ez pedig egy kicsit sem tökéletes. De még így is a legáhítottabb tárgy számomra.
Belgiumból hazatérve beleástam magam a Delorean-témába a neten. Sok-sok megányi adat gyűlt össze, de szinte csak külföldi oldalakról. Aztán jött a füles, hogy itthon is van egy a Duna plázában. Persze mentem is még aznap, de sajnos nem volt a helyén. Ekkortájt született meg a döntés: vennem kell egyet. Az elhatározást hamar tettek követték. Az Ebay-en sikerült egy nagyon szép állapotút, nagyon jó áron találnom. A kocsi egy ’81-es, szürke, manuális váltós változat volt New York államban. Beszéltünk a tulajdonossal, és sikerült is megegyeznünk.
Kihagytam. A családom nem igazán pártolta, hogy az autóbuzulásom efféleképpen csúcsosodjon ki, és lebeszéltek. Ma már nem tudnának. És innen már nem volt visszaút. Folyamatosan kerestem, kutattam újabb eladó darabok után (akkoriban csak nagyon kevés volt), szívtam magamba minden elérhető információt és szépen lassan kikupáltam magam Delorean-ból.
Teltek a hónapok, az évek, mikor is a napi rendes, több órás használtautó.hu nézegetés közben megláttam egy eladó DMC-t. Nem hittem a szememnek. Egy eladó Delorean, itthon, Magyarországon?! Azonnal felvettem a kapcsolatot az „eladóval” és írtam az összes Vurdonos címre. Hamarosan jött is a válasz: már eladták, a tulajdonos egy igazi fanatikus. Rögvest írtam a tulajdonosnak is, és jött válasz. Az emilben jött egy videó is. Egy igazi DMC egy magyar faluban. Napokig néztem, alig akartam elhinni. Aztán telefonon is beszéltünk. Így ismerkedtünk meg Viktorral (Sidaries). Hosszas telefonbeszélgetéseink hamar megszülték egy rajongói és tulajdonosi klub alapításának ötletét. Majd hamarosan sort is kerítettünk hármasban (Viktor, Zsolt és én) az első találkozásunkra. Ma már ezt a találkozást tekintjük a klubunk megalapításának dátumának. Fantasztikus nap volt. Három igazi elmebeteg. Három ember, aki ugyanazért a dologért rajong. Három ember, aki végre tudja, hogy nincs egyedül. Órákig nem hittem el, ami velem történik. Egy Delorean, amit tapizhatok, amit órákig csodálhatok, amibe végre bele is ülhetek. És Viktor feltette életem egyik legfontosabb kérdését: – Akarod vezetni? Hmm... Ha azt mondom, hogy a hazaúton nem fagyott le egy pillanatra sem a mosoly az arcomról, akkor egy picikét sem túlzok. Máig hálás vagyok azért a napért. Aztán egy kis munka következett. A munka nagyját Zsolt és Viktor végezte, én csak a logót, az arculatot készítettem. És vártuk a bolondokat, a sorstársakat. És jöttek. Nem lettünk túl sokan, de a cél nem is ez volt. A cél az volt, hogy az a maroknyi ember, aki ebben az országban szintén fertőzést kapott a forma ünnepétől, egy autótörténeti klasszikustól, azok ismerjék meg egymást és az autót.
Ennyi az én történetem. És amit biztosan mondhatok, az az, hogy nekem is lesz egy Delorean-em. Lehet, hogy csak néhány év múlva... Ha kibírtam 22 évet, hogy vezethessek egy DMC-t, akkor azt a pár évet már fél lábon is kibírom. Mert mit érnek az álmok, ha nem váltjuk őket valóra?
Live the Dream!
Dubniczkia
2010 lett, a gépsárkány idén 29 éves lesz. Én meg 30, de rajtam jobban meglátszik. :)
A blog most már visszatér a normális frissítési rendjébe, ennek megfelelően ma már írnom kéne valami információsat. Nem sok történt, de készítettem egy levelezőlistát a klub számára. A terv szerint itt minden fontosabb rendezvényt és találkozót körbe lehetne küldeni, így nem lenne olyan, hogy valaki kimarad valamiből, mert nem nézte a fórumot. Aki jelentkezni akar, az írjon egy levelet a sidaries (kukac) delorean (pont) hu-ra.
Így év végére kicsit elszállós témát választottam. A lényeg, hogy a Delorean esetében a tulajdonosság, az alkatrészellátás ismét máshogy alakult, mint más autóknál. Egy átlagos autónál ez szerintem valahogy így működik:
- 1-3 éves korig: Az autó új, kevés vele a baj. Használja a tulaj, örül.
- 4-6 éves korig: Az autó még elég új. A kopóalkatrészek már mind cserések, kiderülnek a típushibák.
- 7-10 éves korig: Az autó kezd öregedni. Több hiba jön elő, a tulaj már erősen gondolkozik az új autón. Jobb esetben vesz is.
- 10-20 éves korig: Napi autónak már csak szeretetből vagy szükségből tartják meg. Inkább újat vesz a tulajdonos vagy áll valahol. Néha már nehéz alkatrészt szerezni.
- 20-30 éves korig: Itt kiderül, hogy melyik autónak van esélye megérni az oldtimer kort. Ami itt elbomlik, annak vége, amelyik nem annyira, abból talán még lesz valami.
- 30 éves kortól: A szerencsésebbek oldtimerek lesznek, a kevésbé szerencsések roncstelepre kerülnek. Gyakran komoly alkatrész utánpótlási gondok jelentkeznek.
Tudom, hogy ez nagyon messziről modellezi csak a valóságot, de nagyságrendileg szerintem megfelel. Természetesen hozzászólásokban elfogadok más véleményeket.
Egy Delorean esetében - a gyár viharos története és egyéb külső események alakulása miatt - ez nem így történik. Egy átlagos 1981 végén gyártott Delorean esetében inkább ez volt a menetrend:
1982 - 1985: Az autóval még aránylag kevés a gond. Az egykori Deloreankereskedők jó része még megvan. Ha neki nincs is alkatrésze vagy szaktudása, tud valakit akinek van.
1985 - 1990: Öregszenek az autók, fogynak a kereskedők. Aki elég szerencsés, hogy egy még meglevő Deloreanszerviz közelében lakik, az továbbra is használja az autóját, bár egyes alkatrészek nagyon nehezen beszerezhetővé válnak.
1990 - 1997: A Deloreantulajdonosság sötét középkora. Az egész USÁban már csak maroknyi szerviz maradt, az alkatrészek nagyon nehezen beszerezhetőek, csak levelezés és posta útján van rá esély. Nagyon sok autót ebben az időben állítottak le egy pajtába, erdőbe vagy valamilyen elhagyatott helyre.
1998 - 2003: Az Internet nagyon sok mindent megváltoztatott. A Deloreantulajdonosok hirtelen felfedezték egymást és megosztották egymással az információikat. Kiépültek az új hálózatok, amikkel el tudták látni egymást tanácsokkal, alkatrészekkel. A nagy egymásra találásban új alkatrészek fejlesztése is kezdődik.
2003 - napjainkig: A Deloreantulajdonosság aranykora. Minden információ és dokumentáció könnyen megszerezhető, minden alkatrész elérhető. Havonta újabb fejlesztett és megbízhatóbb alkatrészek jelennek meg reális áron. A Deloreanek megbízhatóbbá váltak, mint valaha voltak. Előkerülnek a régen elfeledett autók és újra talpra állítja őket valaki.
Ismételni tudom csak magamat. Emberek! Most van itt az ideje Deloreant venni! Gyűjtsetek pénzt, licitáljatok, vegyétek meg álmaitok autóját!
LIVE THE DREAM!
Egy kevésbé ismert ember jön most, pedig Thomas W. Kimmerley az egyike volt azon keveseknek, akik mindvégig kitartottak John Delorean mellett. Thomas a Gans and Shaler ügyvédi irodának dolgozott és főleg a Delorean Motor Company igazi indulása előtti időkben volt aktív.
John Delorean a Delorean Motor Companyt 1975 október 24-én alapította Detroitban, de nagyjából ugynekkor alapított egy másik céget is, a "The John Z DeLorean Corporation"-t. Ez a második cég licencelte az ERM technológiát, amivel az autók műanyagrészeit tervezték gyártani. Kicsit később, de még mindig 1975-ben ezt a második céget beolvasztották a DMC-be. Cserébe viszont decemberben megalapították a "DeLorean Sports Car Partnership"-et, ami lehetővé tette, hogy a cég külső forrásból pénzt szerezzen a tevékenységéhez. A Dick Brown által meggyőzött kereskedők ennek a cégnek a számlájára utalták a 25000$ beugrót.
Később a Delorean Motor Company története során több "incidensnél" segédkezett. Ilyen volt például, amikor 1982-ben Johnt maffiakapcsolatokkal vádolták meg miközben kétségbeesetten próbált a cége fennmaradásához további forrásokat felkutatni. Ez alól még sikerült tisztáznia Johnt, de az FBI akciója ellen már semmit sem tudott tenni.
Amikor John elkapták a kábítószerrel, akkor komolyan félt, hogy az ügy esetleg a halálával végződik. (Amerikában több államban van halálbüntetés, így erre az opcióra is komoly esély volt.) Ekkor írt egy levelet, amit Kimmerleynek adott át azzal az utasítással, hogy halála esetén (amennyiben az nem természetes eredetű) ezt a levelet juttassa el a rendőrségre, míg felmentése esetén vissza őhozzá. Érdekes lehetett a tartalma. :)
