Élet egy Deloreannel

Az előző rész tartalmából: elhatározásra jutottam, hogy veszek egy Deloreant, felültem hát a repülőre, hogy megnézzek egy ígéretesnek tűnő példányt Genovában. Előre szólok, ez is hosszú bejegyzés lesz, mert aznap hajnali fél 4-kor keltem, és meglehetősen hosszúra sikeredett a nap.

Legutóbb ott fejeztem be a történetet, hogy éppen csak felkelt a nap Milánóban, amikor landoltunk. Akkor még úgy tűnt, hogy délelőtt meg tudom nézni az autót, és a másnap esti gépindulásig a pálmafás tengerparton szürcsölgethetem az italomat.

A menetrendből tudtam, hogy van egy csomó reggeli és délelőtti vonat Genova felé, de a pályaudvaron pofára estem, mert mind helyjegyes volt, és szombat délelőtt lévén helyjegy már nem volt egyikre sem. Választhattam, hogy állok másfél órát az egyik folyosóján (van állójegy, tényleg!) vagy várok 4 órát egy sima gyorsvonatra. Álmosságtól bénult agyam végül az utóbbira szavazott, és kiültem a kellemes napsütésbe a Milano Centrale monumentális épülete előtti téren. Tiszta időutazás a ’30-as és ’40-es évekbe: itt az ember maga elé tudja képzelni Mussolini és Hitler egykor itt masírozó seregeit, a rengeteg zászlót az épületen, a macskakövön zötyögő Kübelwageneket, oldalkocsis BMW-motorokat, amiket később Willys Jeepek és GMC-teherautók váltottak.

Volt pár órám átolvasni az olasz Delóról kinyomtatott információkat, amit a hirdetőtől illetve a netről sikerült összeszedni. A kocsi korai példány, 1981. áprilisában gyártották (még a kis benzintöltő ajtócskával a csomagtartó fedélen). A Carfax és AutoCheck szerviztörténetek szerint ’84-től ’97-ig Chicagótól északra, egy Wheeling nevű városban és környékén szervizelték (korábbi hivatalos bejegyzés sajnos nincs róla, de már közel járok, hogy megtudjam, hol és ki volt az első tulaj). 1997-ig mindössze 8000 mérföldet futott, nem volt balesete, papírjai végig rendben voltak. Itt aztán az autó eltűnt a színről, hogy aztán 2009 környékén egy autógyűjtemény kiárusításakor bukkanjon fel egy oldtimer autókra szakosodott cég kínálatában, az időközben elhunyt tulajdonos hagyatékából. Erről az időszakról még sok érdekes részletet tudtam meg az olasz utazás után (amelyek megerősítették az autógyűjteményes sztorit), de ott Milánóban még nem tudtam ezekről, ezért erről a következő bejegyzésemben írok majd. Az olaszországi évekről annyi derült ki, hogy az újdonsült tulajdonos levámoltatta, megcsináltatta az olasz papírokat és a helyi oldtimer minősítést, majd nekifogott egy alaposabb felújításba. (Nem tévedés, előbb volt OT-s az autó, mint hogy rendbe lett hozva, a kezemben volt az erről szóló oklevél. Úgy tűnik, odakint nem olyan köcs szigorúak az előírások.)  Aztán egy, a lábait érintő betegség keresztülhúzta a tulaj számításait, és ma már inkább egy kis hycomat Citroen pedáltalanításával és kabriósításával foglakozik, amit később – a mankóira támaszkodva – büszkén meg is mutatott. Na de jöjjön ismét egy kép, mielőtt jojózni kezd a szemetek a sok betűtől.

Majd a MÁV-nak is lesznek ilyen mozdonyai, talán már 20-30 év múlva, ami szinte semmi egy Delorean életében :). Azt mondanom sem kell, hogy vonatjegy szinte csak automatából kapható, nem kell sorban állni és demotivált MÁV-os Gizi nénikkel megértetni, hogy milyen jegyet akarok. Végül eltelt valahogy az idő délutánig, és felpattanhattam a vonatomra, ami másfél óra alatt lecsattogott a tengerpartig (oda persze nem a szuperexpresszek járnak).

Genováról legalább néhány dolgot illik tudni: egyrészt itt született Kolumbusz Kristóf, ennek megfelelően olyan keskeny középkori sikátorai vannak, hogy az egyik utcában a bal könyökömmel a páratlan, a jobbal a páros számú ház falának tudtam támaszkodni. Nagy öröm lehetett itt élni, amikor még az út közepén folyt le az árnyékszékek tartalma. Ugyanakkor Genova egy hatalmas, modern kikötőváros is: ameddig a szem ellát, óriási hajók és dokkok, aztán jachtkikötők, és a változatosság kedvéért újabb óriáshajók. 

Végül érdemes tudni, hogy e városka csapatai a Genoa és a Sampdoria, elég nagy derbiket vívnak itt a magyar totózók örömére. A szurkolóik is kemény gyerekek lehetnek, így néz ki például, ha átmennek Rómába szurkolni:

Azok ott jobbra, a kordonon kívül biztos megígérték, hogy jól fognak viselkedni :). Na de kicsit elkalandoztam, térjünk vissza oda, hogy a genovai pályaudvaron két „ismerős” fogadott, akik vigyorogtak, mint a tejbetök, mert egyrészt alapból is elég vidám fickók, másrészt nem nagyon hitték, hogy milliónyi emailváltás után végül tényleg megjelenek majd megnézni az autót. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket Gyulának és Sanyinak, a fene se fogja a hosszú olasz neveket folyton begépelni. A Delorean Sanyié volt, aki egy 40-es ürge hosszú hajjal és kalózszakállal, és mint említettem, mankóval döcög mindenhová. Sajnos nem beszél egy kukkot sem angolul, ezért munkatársát, a joviális öregurat, Gyulát bízta meg a külföldi érdeklődők kezelésével. Gyula sajnos pont úgy van az angollal, mint én: egész jól megy addig, míg műszaki síkra nem terelődik a téma, mert ott már elég hamar kifogyunk a szókincsből. Még jó, hogy autót nézni jöttem :). A keblükre öleltek, betuszkoltak Gyula kis Lanciájába, és felrobogtunk a hegyre egy társasházig, amelynek a mélygarázsában várt ránk az autó. Előbb azért még meg kellett szabadítani a nagymamis bugyogós mintájú porvédő lepedőktől, mert elsőre csak ennyi látszott:

Aztán lehullottak a leplek, és ott állt AZ AUTÓ. "Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik"- írta le érzéseit már Arany János is, amikor egyszer megpillantott egy Deloreant :). Korábban már láttam a győri kocsit és Sid verdáját is, de azokat szabadtéren, minden más autótól távol. Az olasz Deló pedig ott parkolt a modern, magas, gömbölyű kocsik között, és első gondolatom az volt: ez nem is igazi, csak valami kit-car vagy egy nagyobbacska pedálos gyerekautó. A mellette álló Suzukinak a szélvédője aljáig is alig ért fel; elképesztően alacsony,  széles és szögletes volt. Pont olyan szürreális látvány, mint a Vissza a jövőbe filmben, amikor benyit a pajtába a parasztcsalád, és ott villognaknak a „Deló-űrhajó” fényei.

Még valamikor Amerikában lecserélték a gyári rugókat a legrövidebb szettre, ezért egészen mélyen ül a kocsi, szinte kúszni látszik közvetlenül a talaj fölött. Szegény Sanyi valahogy betornázta magát az ülésbe, és kijjebb állt vele, hogy alaposan körbejárhassuk. Ezzel elkezdődött egy 3 és fél órás (!) autóátnézés, amit inkább nem részleteznék, mert nagyon durva volt. Álmos voltam a hajnali kelés miatt, zúgott a fejem az olasz karattyolástól, szívtuk a kipufogógázokat, és helyi módi szerint mindent negyvenhatszor át kellett beszélni, mert ezek a fránya olaszok bizony beszélni szeretnek a legjobban... Ráadásul akkora hévvel, hogy amikor azt hittem, mindjárt agyonverik egymást, kiderült, csak arról beszélgetnek egymás közt, hogy mennyi benzin van a tankban. Sajnos a mélygarázsból nem mozdulhattunk ki, a kocsi műszakija lejárt, és Sanyi a betegsége miatt már nem hosszabbította meg. Ráadásul csöpögött elöl a hűtővíz, ezzel így nem lehetett nekiindulni a szűk, hegyi utcácskáknak. A motor elég jól ketyegett, sokkal kisebb volt az alapjárat ingadozása, mint amit Sid kocsija produkált, amikor korábban meglátogattam. Azt már a levelezésekből tudtam, hogy vadiúj Pirelli gumik vannak rajta, és teljesen felújították a belső teret. Hát igen, az olaszok bőrben jók, még a műszerfal tetejét is bevonták, és nagyon igényesen van megcsinálva. A fekete bőrhöz ugyan szürke szőnyegezést választottak, de az összképen szerintem ez nem ront.

Az első és hátsó műanyag idomok vadiújnak tűntek (a tipikus Delós szemöldök azért mutatta, hogy nem új, csak frissen festették), a lámpák EU-szabványosra cserélve, és Sanyi sok egyéb alkatrészt is lecserélt a felfüggesztésnél és az ajtóknál. A lámpáknál érdekesség, hogy az oldalsó helyzetjelzőket át lehet kapcsolni index-funkcióra, a reflektorok alatti kis narancsszínű lámpákat pedig az olasz előírások miatt lecserélték fehér+narancsra, hogy helyzetjelzőként és indexként is külön-külön működhessenek. S na vajon melyik autótípusnak a lámpabúrája passzolt oda? Az első helyes megfejtő jelentkezhet nálam egy kis sétakocsikázásra ;)

Erősítette a bizalmamat, hogy az összes alkatrészszámlát és a kocsi papírjait már korábban megkaptam emailen. Látszott, hogy sokat dolgoztak a kocsin, de azért nem véletlenül árulták jóval a németeknél és angoloknál szokásos 30-35 ezer Eurós árszínvonal alatt. A motorhoz szinte egyáltalán nem nyúltak, az alváz magán viselte az illinois-i kontinentális éghajlat nyomait, az ajtók nincsenek beállítva, és több rozsdamentes karosszériaelemre is ráfért volna egy alapos szálcsiszolás. Aztán ott volt az, ami sajnos szétfoszlatta a reményeimet: egy sérülés a bal ajtón. Pont olyan, mintha belelőttek volna, de a golyó lepattant az acélról. Chicago környékéről jött a kocsi, tehát még ez is megtörténhetett :). Az anyag nem szakadt át, de behorpadt. Hát ennyit az OT-vizsgáról, ezt szálcsiszolt karosszériánál nem lehet szépen javítani, egy ajtó ára pedig szállítással és szereléssel... Ehh, jobb nem is belegondolni. Elég sok átalakítás is volt az autón (nagy hangfalak az ülések mögött, extra kapcsolók például a hűtőventilátorok manuális kapcsolásához, a visszapillantók megerősítése, hogy ne rezegjenek nagy sebességnél, stb.), s bár a többségnek az volt a célja, hogy megbízhatóbb és kezelhetőbb legyen az autó, egy veteránvizsgán nem jelentenek valami jó pontot. Így a maratoni átnézés után végül kicsit csalódottan vettem búcsút olasz barátaimtól, és beájultam szállodai ágyamba, hogy aztán másnap reggel, egy 11 órás szépítő alvás után már kicsit kevésbé lássam borúsan a világot. Gondoltam, majd otthon Sid megszakérti a látottakat, és kitalálja, mit lehet tenni.

Itt véget is ért az autónéző része az útnak, de volt még egy fél napom megnézni Genovát. Hamar bánni kezdtem, hogy rövidgatya nélkül indultam el az otthoni 10-15 fokból. A szikrázó napsütés gyorsan 30 fokra melegítette a levegőt, és élvezhettem a rövidke őszi nyaralást a pálmafák tövében. A tengerpartra érve először velük találkoztam:

Ne, ne kérdezzétek! Fogalmam sincs! :) Aztán a jachtkikötőben körbesétálva pár perc alatt sikerült fejben elköltenem a valaha legyártott összes Delorean értékét; a sok cirill-betűs hajónévből kiindulva itt sem a salgótarjáni kisnyugdíjasok vakációznak. Nem nagyon készültem városnézésre, de ezt az öreg harcost mindenképpen meg akartam nézni:

A Nazario Sauro tengeralattjárót nagyjából akkor tervezték és építették, mint a Deloreaneket: 1980-ban állt szolgálatba, és mint kedvenc autómárkánk, ez is a ’70-es évek olasz dizájnereinek munkája :). Belül is olyan kevés hely van, mint egy Delóban; aki látta a Das Boot című világháborús filmet, az nagyjából ugyanazt találja itt is, tényleg csak annyi különbséggel, hogy itt két szinten szorongtak szegény matrózok, és beszereltek nekik néhány, a Commodore 16 előtti időből való számítógépet és radart.

Még sok egyéb látnivaló van Genovában, ezekkel már nem untatnék senkit, a lényeg, hogy végül sikeresen elértem az éjszakai gépet Milánóban, és hazaérve átküldtem Sidnek minden fotót és videót az autóról. Pár napos analizálás (Sid) és agonizálás (én) után arra jutottunk, hogy (talán nem is sok pénzből) egy rendbe hozható, jól használható kocsi lenne, de a külső szépséghibák, az ajtósérülés és az átalakítások miatt túl sok pénzt vinne el egy OT-vizsgára felkészítés. Ez tehát reménytelen, hacsak nem...

Nos, volt még egy lehetőség, amitől égnek állt a haja Sidnek és a Vurdonnak is, amikor még korábban megpedzegettem nekik a témát. De én több hónapnyi keresgélés, rengeteg utánajárás, és ezzel párhuzamosan zajló komoly magánéleti változások (költözés, melóváltás) után úgy éreztem, már nem lesz erőm nekifutni egy másik autó megvételének. Vagy az olasz Deló lesz az enyém, vagy a fiók mélyére teszem a témát egy jó időre, ahonnan talán sosem kerül elő újra. Előkerestem tehát egy korábban eltett email címet, és elküldtem egy rövid levelet. Másnap reggel 8-kor pedig megcsörrent a telefonom...

Folyt. köv. Addig is hallgassatok nézzetek olasz popzenét a 80-as évekből! A hölgy és "ikrei" természetesen Genovában születtek :D

Ez a kép 1982 novemberében készült.

Az öregebb fickó a háttérben David Wickens, a Brit Autóárverések (British Car Auctions) elnöke, a gyerek pedig a 9 éves lánya, Hannah. David az autót a lánya születésnapjára vette és úgy gondolta, hogy ennél jobb befektetés abban az időben nem létezik. Volt igazság benne, mert akkor tényleg nagyon olcsón adták a Deloreaneket, de azért az elképesztő árnövekedés azóta is várat magára.

John Deloreannek nem a kokainügy volt az első összeütközése a törvénnyel. Régebben írtam már Roy Nessethről, aki John jobbkeze volt és néha kicsit agresszívabban tárgyalt, mint illett volna. Johnról is olvasni itt-ott kicsit sötétebb pletykákat, bár ezeknek a valódiságát sehol sem bizonyították. Azért emlékeztetőül leírom, hogy apja román volt, anyja pedig magyar, szóval genetikailag volt benne egy jó adag kelet európai zsiványság, tehát nem biztos, hogy ezek a történetek teljesen légből kapottak lennének.

Emiatt aztán már korai éveiben is volt egy pár kisebb botlása és most elég szolidan fogalmaztam. Első munkáinak az egyike az volt, hogy elszegődött biztosítási ügynöknek. Ez rendes munka volt, bár pénzt annyira nem keresett vele. Viszont mint mondta, nagyon sokat számított önmaga felépítésében és a karizmája kialakításában. Megunta viszont a felesleges házalást, ezért aztán másba kezdett. Egy olyan dologba, ami jobban jövedelmez és kevesebb munkával jár.

Ez pedig az volt, hogy házalási tapasztalatát kihasználva elkezdte járni a várost és becsengetett minden céghez. Ahol ajtót nyitottak, felajánlotta, hogy elhelyez egy hirdetést a telefonkönyvben egy kisebb összegért cserébe. (Akkoriban (A '40-es években járunk) a telefonkönyv egy nagyon népszerű hirdetési forma volt a cégek körében.) Rámenősségét és karizmáját kihasználva elég sok céget meg tudott győzni, főleg mert nem készpénzt kért, hanem egy postafiókot adott meg, ahová a cégeknek el kellett küldeniük a pénzt a szükséges adatokkal. Mindezt elég hitelesen elő tudta adni, ezért elkezdett csörgedezni a bevétel, viszont a beérkező pénzt nem vitte el hogy a hirdetéseket valóban feladja, hanem szépen elrakta.

A telefonkönyv megjelent, a cégek hirdetései viszont nem. Pár nappal később pedig kopogtattak a rendőrök a család ajtaján. Bizonyára büszkék voltak rá a szülei.

Egy régi dmctalkos történet jön a holtszezonra való tekintettel. Remélem nektek is tetszeni fog!

Éppen a munkahelyemen ültem és dolgoztam, mikor meghallottam, hogy a szomszéd irodában pár fiatal gyerek autókról beszél. Egyszer csak valamelyikük kimondta a D betűs szót, ezért átmentem és hallgattam egy kicsit a beszélgetésüket. Fiatalabb fickók voltak, mármint hozzám képest, aki a cég öregebb dolgozói között vagyok és általánosságokról beszéltek, mint a Vissza a Jövőbe és hasonlók. Az egyikük azt mondta, hogy ez a kedvenc autója és hogy az unokaöccse boltjában éppen egy Delorean összeszerelésén dolgozik. Ez felkeltette az érdeklődésemet, ezért elkezdtem kérdezgetni tőle és kiderült, hogy egy '85-ös gyártású Deloreanje van.

Hmmm... Ez érdekes. Évekkel ezelőtt vette az autót (a gyerek kb. 18 éves lehetett) és azt tervezi, hogy egy 911-es motorját rakja bele az apja GT3-asából, amit az összetört. Ez nem nagy szám, mert a két autó motorja szinte azonos - mondta. Én csak bólogattam: - Komolyan? Nem gondoltam volna.

Megkérdeztem tőle, hogy mennyire nehéz az autóhoz alkatrészt és technikai dokumentációt szerezni, amire azt mondta, hogy nem túlzottan, mert van egy ismerőse Tennesseeben, akinek az összes megmaradt gyári alkatrésze megvan és aki új autókat is épít. Ráadásul mivel a család régi barátja a fickó, ezért neki ingyen adja az alkatrészeket. Itt elgondolkodtam, hogy úgy tűnik a DMCH elköltözött Tennesseebe, de miért is ne? Én sem tudhatok mindent. Azt is elmondta, hogy az a terve, hogy ha elkészül, akkor majd utcai és gyorsulási versenyekre fog járni az autóval, mert szerinte a GT3 mellett ez a létező legjobb irányítású autó.

Mivel szeretem a szórakozást, ezért eszembe jutott, hogy itt van a notebookom, amin az összes dmctalkos és magánjellegű Deloreanes cuccomat és technikai dokumentációmat tárolom. Ezért aztán visszamentem érte, miközben a fickó továbbra is osztotta az észt a másik - udvariasan hallgató - gyereknek. Jött is szépen a turbó, nitro, stb.

Megkérdeztem tőle, hogy át akarja-e rakni az aksit a motortérből a csomagtartóba a jobb tapadás miatt, de ahogy mondta, azon már túl van. Eljött hát az ideje, hogy elmondjam neki, hogy én TÉNYLEG szeretem a Deloreaneket és azt mondtam:

- Utálom ezt mondani öcsém, de ennyi szart én még nem hallottam,

- De nekem komolyan van egy Deloreanem otthon. És ez nem szarság amit eddig mondtam!

És itt ismét megemlítem, hogy nem ismertük egymást, csak véletlenül hallottam meg a beszélgetésüket. Ezért aztán felnyitottam a notebookot és beléptem az egyik autós fórumra, ahol az összes autós cuccomat tárolom Supráktól Deloreanig. Megnyitottam a Deloreanes könyvtárat és oktatni kezdtem.

- Először is a Porsche motor nem fog belemenni. A csavarok nem ugyanott vannak és a Delorean motorját sem Stuttgartban gyártották. Itt egy Delorean motor, Itt pedig egy robbantott ábra róla. Itt pedig a cikkszámok az alkatrészekhez. Ja és itt vannak a képek az ÉN Deloreanemről. Ha gondolod, akkor most helyesbíthetsz a történeteden.

- Nekem másik modellem van - mondta erre. 

Erre megmondtam neki, hogy jobban járna, ha most abbahagyná, mert akkora gödörbe fog esni, amekkorából már nem fog tudni kimászni. Nem tette, ezért beléptem a dmctalkra is. Megmutattam neki az összes összegyűjtött technikai adatunkat, a tagok listáját, a főbb témákat, a bejegyzésemet, amit akkor írtam, amikor Chad lelépett és megmutattam neki a felhasználónevemet is. "Bizony öcsi, én tényleg ismerem a Deloreanvilágot. És biztos vagyok benne, hogy te Texasra gondoltál, nem pedig Tennesseere. Ja és mellesleg itt van a számuk a telefonomban, szóval ha gondolod, akkor rendelhetsz pár ingyen alkatrészt."

A másik - eddig csak hallgató - gyerek ekkor nevetésben tört ki, mire a másik nagyszájú végre csendben maradt. Ezért aztán elmondtam neki, hogy ha VALÓBAN tanulni akar ezekről az autóktól, akkor ezen az oldalon nyugodtan elkezdheti. Regisztráljon, jelentkezzen be, kérdezgessen. Viszont ekkora hülyeségeket itt ne beszéljen, mert akkor olyat kap az tagságtól, amihez képest a mostani égése semmiség lesz.

Ezután a másik gyerek elkért pár adatot a gépemről, amit én szívesen odaadtam.

(Szerintem ott jobbra az az elsőkerék-hajtású Suzuki az :))

Egy újságban találtam ezt a képet még valamikor tavaly.

Kis bejegyzés következik, de nekem nagyon tetszik. :)

Aki egyszer is beírta a google képkeresőjébe a John Delorean nevet, az ismeri ezt a képet:

Talán ez a kép a legnépszerűbb kép John Deloreanről. Ezer helyen láttam már és őszintén szólva egy kicsit már unom is. Van viszont egy nagyon jó kép, amit a facebookon rakott ki a DMCH pár nappal ezelőtt. Nem egy nagy dolog, de én mégis elnézegettem egy pár percig. Tulajdonképpen ugyanez a kép, csak éppen másik szögből.

Mivel ez a saját autós nap, de nem mentem az autóval egy rendeset már vagy egy hónapja, ezért ide nincsen téma. Azon kívül persze, hogy az alapjárat nem javult meg csak úgy magától. Van viszont egy jó kupac megállapítás, amit kb. ezer (de legalább három) éve raktam el, ami alapján biztos lehet benne bárki, hogy Delorean tulajdonos, ha esetleg kétségei lennének. Még a régi dmctalkon volt egy ilyen téma és nagy szerencsémre összegyűjtöttem és lementettem annak idején a jobbakat. Szóval most nyugodtan megtisztelve érezhetitek magatokat, mert más ezeket nem láthatja., mivel ezeknek a szövegeknek az eredetije évekkel ezelőtt elveszett egy szerverösszeomlásban. Mondjuk lehet, hogy várnom kellett volna egy kicsit még mielőtt kiraktam az egészet az új dmctalk-ra, mert így már nem is igaz az előző megállapítás. :)

Mindegy. Olvassátok akkor az első kupacot és bólogassatok hümmögve és mosolyogva ahogy én is tettem!

Szóval Delorean tulajdonos vagy, ha ...

- el akarod adni az autódat és képes vagy lárvaarccal azt mondani a vevőnek, hogy fogalmad sincs, hogy hány mérföld van az autódban.

- nem csak a kijutásról van terved, ha esetleg bezáródnál az autódba, hanem arra is, hogy hogyan tudnál bejutni, ha kizáródnál.

- szinte minden tankolásnál John Deloreanről kell kiselőadást tartanod.

- mindig van pár szerszám és alkatrész az autódban, csak mert ki tudja mi minden történhet.

- több időt töltesz az autód javításával és fejlesztésével, mint a vezetésével.

Mióta októberben megvettem az autót, sokan kérdezték, hogy van-e benne fluxus-kondenzátor miért, miért most, miért ilyet, és egyáltalán: hol voltam én eddig, hogy aztán a semmiből hirtelen feltűnjek, mint Delorean-tulajdonos? Hát akkor jöjjön a történet több részletben, hogy beleférjen Bruce Willis, egy kitömött tigris, Kolumbusz Kristóf és egy katonai tengeralattjáró, a legvidámabb olasz rendőrök, és sok más kaland, amiről még sejtelmem sem lehetett, amikor belevágtam a dologba.

Rögtön az elején be kell vallanom, én sosem voltam olyan Szent Delorean Őrült, mint itt a blogon vagy a fórumon írogató és kommentelő srácok. Inkább a sci-fiért rajongok már gyerekkorom óta, mint Brown doki a Verne Gyula-könyvekért, és valószínűleg ugyanazon okokból (ezt talán az itteni olvasóközönségnek nem kell tovább részleteznem :)). Az időutazós történetek pedig mindig a kedvenceim voltak, ezeken lehet a leginkább elgondolkozni és elábrándozni: mi lenne ha... Persze gyerekként én is tátott szájjal bámultam a moziban a trilógiát, és később sok évig díszítette a szobám falát a Vissza a jövőbe 3. posztere, de így visszagondolva valószínűleg inkább Mary Steenburgen volt ennek az oka, és nem az alig látható Delorean :)

Egy nem túl nagyszabású időutazós „kiállítás” kedvéért előtúrtam a szekrény mélyéről a 20 éve összerakott F-14-es vadászgépet a "Végső visszaszámlálás"-ból, a T-800-as Terminátor figurát (vicces, hogy a fényképezőgép arckeresője még így félig nyúzott fejjel is felismeri), és természetesen itt a szintén jópár éve beszerzett, ütött-kopott Delorean időgép a béna kistesójával, a mostanában megjelent Lego-változattal. Sajnos a szintén időutazós "12 majom"-ból nem sikerült relikviát gyűjtenem, pedig Bruce Willis az örök kedvenc akcióhős nálam, még ha mindenki azt mondja is, hogy egy vén trotty, de b`meg, a legkirályabb vén trotty! :)

Szóval az elmebaj nem mostanában kezdődött nálam, de nemigen merült fel, hogy valaha is lesz egy Deloreanem. Tavaly ilyenkor azért eljutottam odáig, hogy kellene már egy hobbiautó, mert 10-15 év múlva, őszülő fejjel már röhejesen érzem majd magam egy sportkocsiban vagy kabrióban. El is kezdtem nézegetni a nyitható tetejű autókat, de hamar elment a kedvem a rengeteg telibe gittelt, háromszor átfestett, ismeretlen múltú kocsitól. Maradt a régi és távoli álom, egy `69-es Ford Mustang kupé vagy kabrió; ez a vonzalom még abból az időből ered, amikor egyetemistaként jópárszor elolvastam a Mustang atyjának könyvét. A közgazdasági eszmefuttatások nem nagyon érintettek meg, de az autó vonalai és története nagyon is. Sajnos a jó állapotú kocsikat itt is aranyárban mérik, a hatalmas motorja nem 400+ forintos benzinárra lett tervezve, és szinte lehetetlen kézi váltós példányra szert tenni. Pedig ha már sportkocsi...

Néha beleolvastam a Delorean-blogba is, de csak annyira, mint sok másikba is, amikor éppen eszembe jutott. Aztán egy hideg áprilisi hétvégén semmi dolgom nem akadt, elmentem hát Malackához, hogy meglessem mit csinál a Felvonulási térre a Delorean + VW Scirocco találkozóra, csak hogy élőben is lássam már ezt a híres-neves gépjárművet. Messziről megpillantva nagyot dobbant a szívem, de őszintén szólva közelről már inkább csalódás volt: hiszen pont annyi fémből, műanyagból és gumiból van összerakva, mint bármely más kocsi, nem valami dögös kinézetű motorral (bocs, Szent Őrültek!), itt-ott fakuló és repedező alkatrészekkel. Jó, jó, egyedi az alakja, felfelé nyílnak az ajtajai, és a film miatt legendává vált, de azért mégiscsak az a „ha majd nyerek a lottón” kategória. Ráadásul az én 185 centim nagy részét a lábaim teszik ki, szinte magzatpózban éreztem magam a vezetőülésben. Hogy a fenébe vezetném én ezt?

Nagyjából ennyiben is maradt volna a dolog, ha pár nap múlva nem említem meg egy kolleginának, hogy milyen kocsiban ültem a hétvégén. Igazából egy „mi az a Delorean?” kérdésre számítottam, ehelyett a megdöbbentő „igen, a volt barátomék garázsában is porosodik egy ilyen” mondatot véltem hallani, ami többszöri „Mihi-csoho-da? Egy visszaajövőbés autó? Egy garázsban? 20 éve? Egy DELOREAN!?!?” kérdésözönöm után is ugyanaz a válasz maradt: „Igen, ott áll egy Delorean, szerintem meg is akarnak már szabadulni tőle”. Mint a kedves olvasó ondolhatja, ez volt a fordulópont a történetben, és a távoli Mustang helyett már az elérhető Delorean lett az álmodozás tárgya. Mert mintha Bruce Willis lenne kocsi formában: öreg trottyos már, de nincs nagyobb legenda e Föld kerekén :) Azért hogy biztos legyek benne, hogy nem csak egy pillanatnyi megingás ez nálam, egy fél éjszakát rászántam, és átnéztem a szóba jöhető típusokat a `60-as, `70-es és`80-as évekből. De nem volt mit tenni, végül mégiscsak a Delorean maradt a lista tetején. A cikkeket és fórumokat olvasva arra is rájöttem, hogy az álomautók többségével ellentétben van egy nagy előnye: nincsenek negatív előítéletek egy Delorean-tulajdonos anyagi helyzetével és szaporítószervének méretével kapcsolatban. Na meg ha Brown doki az ősz loboncával büszkén feszíthetett az autóban, akkor még nekem is lehet pár jó évtizedem vele. Ráadásul nem is tudom, mikor láttam annyi mosolygó embert egy kupacban, mint a találkozón a Sid kocsiját körülvevő tömegben. Ez manapság, idehaza azért elég nagy szó, nem?

Tehát néhány héttel később ott álltam a fent említett garázs előtt egy Győr melletti kis faluban, és néztem, ahogy a tulaj leveszi a takarót az autóról. Aztaku...tyamindenit, ez tényleg egy Delorean! Nem is néz ki rosszul, az alváza is rozsdamentes, ezt már nem kell a fél világon átutaztatni, és az ára sem lenne rossz. A belseje ugyan kuka, és az egészet OT-s szintre kell hozni, na meg persze a vám és adó, de ahogy számolgattam, nem tűnt már nagyon irreálisnak ez a kocsivásárlás. Volt azonban más érdeklődő is rá, aki Siddel dolgozott ugyanezen az ügyön, de végül ők is arra jutottak, hogy csoda vagy inkább valami nagy csibészség kellene, hogy ez az autó valaha magyar papírokat kapjon. A tulaj persze ígérte, hogy intézi a vámot és visszajelez, de igazából rég megtette volna ezt ő már a sokmilliós bevételért, ha lehetséges lenne. Lehet gondolkozni alternatív és unortodox megoldásokon, de én itt már inkább hagytam veszni ezt az autót.

Közben garázsos házba költöztem, ahová egy féltett autót már be lehet fogadni, és bizonytalan időre el lett halasztva néhány nagyobb költés, így anyagilag is kezdett beleférni a képbe egy „új” autó. A Vurdonnal is felvettem a kapcsolatot, akik segítettek volna keresgélni az USÁ-ban („sok városban vannak ismerőseink, akik meg tudják nézni az eladó autókat”-mondták ők), de hiába küldtem nekik hirdetéseket egész jónak tűnő autókról, pár hét után eljutottak odáig, hogy „ha Józsi barátunk épp kint tartózkodik Miamiban, és abban az időben van ott eladó kocsi, azt esetleg meg tudja nézni”. Szóval ez a vonal is csalódás volt, de a hirdetett autók között is inkább vagy csak durván túlárazott, vagy bevallottan beteg darabok bukkantak fel. Automatából esetleg lett volna jó állapotú, jó áron, de ugye Marty McFly sem N-ből D-be tette a váltót, mielőtt tövig nyomta a pedált az óratorony felé iramodva :) Valószínűleg amúgy sem mertem volna bevállalni, hogy személyes megnézés nélkül vegyek meg egy kocsit, legalábbis nem abban az árkategóriában, ahol keresgéltem. Az óceán innenső oldalán viszont elképesztő árakon hirdetik az angol, német, holland autókat, ezek sem jöhettek szóba. Végül maradt még egy lehetőség, az olasz ebay-en kínáltak egy évek óta mélygarázsban szomorkodó Deloreant. Egyre csökkenő ára azt mutatta, hogy nincs nagy érdeklődés a fő európai DMC-piacoktól ilyen messze eső autóra.

Elkezdtem levelezni a hirdetővel, folyamatosan továbbadva az információkat Sidnek, aki végtelen türelemmel szakértette meg a képeken látható legkisebb részleteket is, és még egy személyes találkozón is megmutogatta a saját kocsiján, hogy mire kell ügyelni vásárláskor. Nem is tudom eléggé megköszönni neki a rengeteg segítséget! :) Visszakeresve az emaileket, ebben az időszakban összesen 148 (!) levél ment oda-vissza a Genova-én-Sid-én-Genova tengelyen, amitől az olasz úriember végül az idegösszeomlás szélére került, és kétségbeesve könyörgött, hogy utazzak oda, mert több csavarról már nem tud képet küldeni! Közben Siddel is arra jutottunk, érdemes lenne megnézni. Így esett hát, hogy egy szeptemberi hajnalon a milánói Wizzair gépről csodálhattam meg a napkeltét az Alpok felett, és ezzel elkezdődött életem addigi leghosszabb és legfárasztóbb napja, középpontjában egy Delorean DMC-12-essel.

Kicsit magánjellegű lesz ez a bejegyzés, de ilyen is kell néha. Az történt, hogy az elmúlt negyed év lazább időbeosztása után most ismét belevetem magamat a munkába. Mostanában népszerű kifejezéssel élve, elkezdem visszavezetni magamat a munka világába.

Ráadásul ez most eléggé más jellegű munka lesz mint az eddigiek, ezért nem ülök ezentúl folyton a gép előtt. Emiatt aztán lehet, hogy a bejegyzések is kicsit hektikusabban érkeznek, ahogy ma is látszik. Igyekszem tartani az ütemtervet, de ha esetleg egy-egy nap kimarad, azon nem kell meglepődni. Holnap biztosan lesz bejegyzés Szabi jóvoltából és én is igyekszem megírni a szerdait és a péntekit. Aztán a gyakorlat majd alakul, téma még akad.