Előző rész itt.
Valóban már négy éve, hogy láttam azt az autót az Emaar Classicon a Burj bulváron? Az igazán nagylelkű tulajdonos - aki egyben az igazán csodálatos Tomini Classic Gyűjtemény tulajdonosa is - elbeszélgetett velem, miközben olykor megengedte egyeseknek, hogy beüljenek a VIN 3899-be. Körülbelül 4 órát töltöttem el ott ácsorogva, olykor kővé dermedve, olykor pedig nem hivatalos idegenvezetőként tevékenykedve. Mindezt egy autó miatt. Amikor végül távoztam, azt mondtam: Mindenképpen szólj, ha el akarod adni!
Elég nagy hülyeség volt igazából ezt mondani. Hogy a fenébe tudnék megengedni magamnak egy ilyen csodás állapotú autót, mindössze 10000 kilométerrel az órájában? Vágyni vágytam rá, de valóban birtokolni ezt az autót - milyen bolond álom. Később többször meglátogattam Tominit, miközben mindig néztem a sarokban álló Deloreant, miközben arra vágytam, hogy valamikor valahogyan az enyém lesz.
Ugorjunk egyet az idei évre. A távoli Tokióban, ahol éppen mentás szőlőt szürcsölgetve töltöttem a szabadságomat, megszakította az álmodozásomat az egyik barátom üzenete: Láttad ezt a Deloreant a Dubizzle-n? És igen, ugyanaz az autó, VIN 3899 és eladó. Ráadásul olyan áron, ami miatt nem kezdtem el azonnal rázni a fejemet. Őszintén szólva nem sok mindenre emlékszem ezután. Csak annyira, hogy küldtem egy emailt Tomini kontaktjának és összehoztam egy találkozót, hogy megnézhessem az autót. Emlékszem a landolásra Dubai egy forró és párás nyári éjszakáján, aztán hat óra alvás után már indulás is egyenesen autónézőbe. Emlékszem, hogy ránéztem és megmondtam, hogy megveszem úgy, hogy azt sem tudtam, hogy működik-e egyáltalán. Még egy tesztkört sem mentem vele. Lehet, hogy most őrültnek hisztek hogy ekkor kockázatot vállaltam, de őszintén hiszem, hogy nem vagyok az. Hiszek benne, hogy minden autónak lelke van és amikor beléptem abba a csillogó kiállítóterembe és ránéztem erre a rozsdamentes acél istennőre ... hát úgy éreztem magamat, mintha két szerencsétlen szerelmes talált volna újra egymásra, időn és téren át. Egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg a döntésemet és egy percig sem hezitáltam. Egészen idáig várt rám, most pedig nekem kellett bebizonyítanom, hogy méltó vagyok hozzá.
A többi már csak részletkérdés. Ne is kérdezzétek mennyibe került! Minden férfinek szüksége van néhány titokra és ennek az autónak az ára úgyis csak felfele megy, ahogy egyre kevesebb és kevesebb van belőle. Nem mintha azt tervezném, hogy fóliába csavarva elrakom a föld alatti kincseskamrámba. Nem. Én meg fogom ezt osztani veletek, mert mindenfelé el fogok menni vele Dubaiban és minden utamat dokumentálni fogom. Úgy tervezem, hogy minden nap vezetni fogom és bebizonyítom, hogy John Delorean lehetetlen álma 2015-öt is megérte.
Ha pedig esetleg ezen gondolkodtok: Akkor vezettem először, miután átadtam a régi tulajdonosnak egy szép nagy kupac készpénzt. Ez volt az igazság pillanata. Vajon átvertek? Egyáltalán nem. A Delorean elsőre indult, csodásan járt, a légkondi pedig lefagyasztotta mindenemet mire hazaértem. Habár ez egy 34 éves sportautó, nem nehezebb vezetni, mint egy modern kupét. Cserébe viszont sokkal vagányabb és lehetetlenül karakteres. Amennyire tudom, ez az egyetlen Delorean az Emirátusokban. Ha jól tudom, van pár szétszórva még az Arab Félszigeten, különféle magánygyűjteményekben, Ománban például konkrétan tudok kettőről, mert akár hiszitek akár nem, 1982-ben a Deloreaneket hivatalosan is importálták Kuwaitba és az Emirátusokba. Azóta már szinte az összeset visszavitték Európába vagy Amerikába, VIN 3899 egy amerikai import, aki tudja, megnézheti a történetét a neten.
Szóval még mindig nem hiszem el, hogy az enyém. Néha felkelek este és azt hiszem, hogy jön majd valaki és elviszi. Néha azt hiszem, hogy csak álmodok. Márpedig ha egy álom olyan mint a valóság, akkor honnan tudod, hogy melyik az igazi? Viszont az én álmaimban a jövő mindig sokkal fényesebbnek tűnik.
Az eredeti cikk itt található.
Végül pedig találtam még egy videót is az autóról. Elég jól sikerül, bár sokszor elég nehéz érteni.
