Ez a mostani bejegyzés különleges lesz. Na nem azért, mert olyan hú, de nagyon különleges dolgokról esik szó benne, mert igazából egy újabb elmélkedés a veteránautózás szépségeiről és árnyoldalairól, de ami igazán érdekesé teszi, hogy égvilágon semmi direkt kapcsolat nincsen a cikk témája és a Delorean között. Viszont a környezet hasonló, ezért úgy érzem, simán idefér ez is.
Vagy fél éve, hogy eladtam a méltatlan véget ért kocsimat. Persze volt fogadalom is, hogy nem veszek több romot, legalábbis értéktelen romot biztosan nem. Na most nem az jön, hogy vettem egy újabb, más számára értéktelen izét, és majd nagyon klasszul megcsinálom újra, hogy aztán eladjam valami nagyon nyomott áron. Viszont jöhetne az, hogy megjött az eszem, tudok végre érett módon gondolkodni, és nem veszek több rozsdaboglyát, hanem végre egy rendes autóra költöm a pénzem és járok én is új és szép kocsival, ahogy ezt oly' sokan teszik. Jöhetne tényleg, mert nem az út szélén várakozás hiányzik, hogy megérkezzen végre a megmentő barát, és a kötél végén újra hazaérkezzek, és tényleg hiányzik a gondtalan autózás. Várhatnám a slusszkulcs elfordításától azt is, amit a csap nyitásakor várok, hogy a víz folyni kezd, a motor pedig indul. De hol van az izgalom?
Jó, jó, ez igazi hülyeség. Igen, tudom, de muszáj mentséget keresnem, hogy mi a francért szerepel mindig a használt autó hirdetési oldalak keresési szűrői között a legkésőbbi 1985-ös évjárat? Miért hoz lázba minden megmentendő roncs? Jó volna tudni a választ. Ez az írás is azt szolgálja, hogy megtaláljam a választ. A választ arra, hogy mi volna a jó nekem.
Először is jó volna, ha tudnám szűkíteni a kört. Rendben, legyen négy kereke, benzin hajtsa, legyen forgalomba helyezhető és formailag tetsszen. Nekem a gázolaj munkagépbe való, nem autóba. Megértem aki pártolja és szereti az alacsony fogyasztást, a megbízható működést, de nekem fontosabb a motorhang. Formailag a japán autók java része ki van zárva, mert az ázsiai kultúrával és ízléssel nem tudok azonosulni, vagy ha úgy jobban tetszik, akkor nem értem. Szűkül a kör. Ami nekem kell, az egy benzines európai vagy amerikai járgány, ami legalább harminc éves.
Dunaújvárosban nőttem fel, ahol a formák és a színek nem igazán adták az élet sava borsát, és a gépkocsi állomány sem nagyon mutatott tovább a keleti blokk gyártmányainál. Ezért izgalmasabb kocsikat, vagy a játékboltban találtam kicsinyítve, vagy Balatonszéplaki üdülések alkalmával a szállodák parkolóiban. Egy 123-as Mercedes, egy E30-as BMW elképzelhetetlen távolságra volt az én valóságomtól, ezért hamar áhított vágyakká alakultak. Aztán a kétezres évek elejére eszméltem, hogy az istenített NSZK csodák elérhetővé olcsósodtak. Az amerikai autókkal hasonló volt a helyzet, bár ezeket nemhogy Dunaújvárosban, de máshol sem láttam. Viszont a TV tele volt velük. A nyolcvanas években voltam gyerek, ekkor szocializálódtam, ezért nekem az óriási, szögletes autók égtek be. Legfőképpen a fullsize kombik. A kúlság nonplusszultrája pedig a woody, vagy inkább az egykori woodyk későbbi értelmezése, a famintával díszített oldalú családi kombi. Egy Caprice még a mai napig élénkebb pulzust és magasabb vérnyomást okoz. Persze az áruk ma már belecsúszott abba az ársávba, ahol inkább mást vennék. Aztán ott vannak a brit kocsik. Egy XJ már régóta izgat, vagy a nagy kedvencek az MG B Roadster, egy Spitfire vagy egy "frogeye" Sprite. Ezekhez egyelőre gyáva vagyok. Vagy legyen a dolcsevíta? Hat év alfázás után azt hiszem le kell ezekről mondanom, mert rövid az élet ennyi idegeskedéshez. Apropó, tartozom még egy alfás szopóroller írással is. Bár ha meggondolom egy quadrifoglio verde Sprintnek nem nagyon tudnék ellenállni... És a Fordok? Igen, az örök kedvencek, ahová biztosan visszatérek mindig. Egy Escortba mindig szívesen belevágnék, de itthon szinte teljesen elfogytak azok a kabriók, amikkel érdemes volna foglalkozni. Az első és második szériások árai pedig úgy elszálltak, mintha aranyból volnának. Egy jó Taunust vagy Sierrát vállalnék, de valahogy mindig a Fiestáknál kötök ki.
Egy szakember erre azt mondhatná, hogy ez a fél év kidobott idő volt. Pedig ez nem teljesen van így. Talán az egyik legjobb kompromisszumos döntést sikerült meghoznom decemberben: olyan kocsit kell venni, ami napi használatra alkalmas, nem öregebb tíz évnél, de a hobbiautó státuszt is betöltheti. Egy ilyet találtam: Ford Fiesta ST. Valamivel több mint egy tonna, százötven lóerő és nagyon nagy élmény. Elmentem megnézni az egyik eladó példányt, és elbizonytalanodtam. Amikor három éve vezettem egy ilyet, csak azt érzékeltem, hogy hatalmas élmény, és hogy kell egyszer vennem egy ilyet. Viszont arra nem emlékeztem, hogy ez mennyire picike. Persze csak két kutyával és egy esetleges családalapítás szemszögéből nézve kicsi, de lehet hogy egyszer fel kell nőni...
Van is egy újabb jelölt. Egy max tíz éves Focus C-Max, szívó benzines "örökélet" motorral. Szoktam mondogatni, hogy az élet túl rövid, hogy unalmas autókkal járjunk, talán ezért is teszek félre egy kisebb összeget egy teljesen irreális, semmiresemjó hobbiautóra. Érdekes év lesz a következő... Lesz józan döntésből vásárolt autó, meg szinte biztosan egy veterán is. Meglátjuk...
Addig is nagyon boldog újévet kívánok az egész klubnak és remélhetőleg meglehetősen intenzíven fogjuk megünnepelni a 2017-es, jubileumi évet.
(Igen, jubileum. Sőt! Jubilium! Nyugi, hamarosan elmagyarázom. :) )
