Élet egy Deloreannel

Tegnap felvittem az autót az OT expóra. Azt hiszem az elkövetkező pár hétre lesz bőven írnivalóm az elmúlt időszak történéseiről. Viszont az első rész nem ma lesz, hanem csak holnap, mert idő hiányában nem tudtam megírni a mára valót. Aztán szerintem péntekre is lesz valami.

A héten elindul a szezon, jön az első találkozó, ami az eddigiekkel ellentétben nem a biatorbágyi Oldtimer Premier, hanem a Vasúttörténeti parkban tartandó Oldtimer Show. A szervezés a tapasztalatom alapján sokkal komolyabb, mint eddig bármelyik általam látogatott rendezvényé, biztosan jó lesz, még ha kicsit furcsa is. Fontos megjegyezni azonban, hogy ezen a találkozón én személy szerint nem leszek ott túl sokat, inkább csak a be és kipakolásnál, tehát beszélgetni nem nagyon fogok senkivel sem. Fontos még, hogy itt az autókba nem lehet beülni, sőt még megtapogatni sem lehet őket. Itt a plakát, hogy mikor és hol lesz az egész.

Dubniczkia megírta küzdelmeinek újabb epizódját. Íme:

Valahol itt fejeződött be a történet tavaly nyáron. Volt a mindennapos Alfa problémamentesen (ami csak fél évvel később szívatott meg, de jobban mint a Fordok bármikor is),  volt a nagy nehezen feltámasztott nagy álmom az Escort kabrió és a pár héttel később lejáró műszakis Fiesta. Úgy gondoltam, hogy racionalizálni kellene az autóparkot és minimum egy kocsitól meg kellene válni. ...ezért vettem egy negyediket. De ne rohanjunk ennyire előre.

A szívem csücske még mindig SirClarence volt a '84-es makettmotoros gyösz. A szüleim használták nagy ritkán vidéken és csak találkozókra mentem vele évente néhány alkalommal. Két évente szervizeltettem és műszakiztattam. De észre kellett vennem, hogy a nyirkos garázsban nagyon komoly folytonossági hiányok alakultak ki az autó alján. Sajnos annyira, hogy a padló maradékán jött be a kipufogógáz. Kocsimosás közben a szivaccsal sikerült egy teniszlabdányi darab "lemezt" kitörölgetnem a hátsó sárvédő alsó részéből. Igen tudom, ezen a ponton kellett volna betolni a bontóba az öreget. De az élet mindig vicces helyzeteket teremt: a Facebook Fiesta klubos oldalán pont ekkor jelent  meg egy hirdetés, amiben egy tíz éve kilakatolt és lefényezett autót árulnak, aminek a felújítását nem fejezték be soha, viszont az elmúlt pár évet a ház előtt egy bokorban töltötte. Röviden mondom, megvettem. A döntés megvolt, a két kocsiból egyet kell csinálni úgy, hogy SirClarence lehetőleg semmit se veszítsen az eredetiségéből. Kobold barátom el is vállalta a feladatot. Közben a kabriót eladtam, de úgy tűnik nagyon jó helyre került. Szeretik, becsülik és nagy becsben tartják. Ezen a ponton csak egy feladatom maradt, várni míg elkészül a vas. Pikk-pakk meg is volt. Alig hét hónap elteltével vissza került hozzám a "kis kedvenc". Az ilyen fajta munkára azt szokás mondani, hogy restaurálás, hisz' minden alkatrész ki lett szerelve, majd letisztítva/felújítva/kicserélve került vissza a helyére. Csak azért hívom ezt a procedúrát csupán felújításnak mert a karosszériamunka és fényezés nem friss. Lesz is még dolog vele főleg a a küszöbök környékén.

Sajnos egy ilyen idős, ilyen egyszerű és olcsó Fordot életben tartani nem kis feladat... Lassan kezd összeállni a kocsi. Persze az első hetekben kijöttek a problémák: elektromos gondok, beázások, stb. Sőt még a hátsó keréknek is sikerült kidőlni a kocsi alól menet közben egy komolyabb csapágyanomália miatt. De most úgy tűnik, hogy jó, és egy számomra nagyon kedves kocsival büszkén vághatok neki az idei szezonnak. Tehát hat év alatt sikerült elérnem, hogy van egy olyan harminckét éves kocsim, amire egy pár éves kisautó árát költöttem el, de másnak maximum egy jobb bicikli árát éri. De a szerelem nagy úr, még ha autóról van is szó, meg hogy is mondják? ...kicsit savanyú, kicsit sárga, de az enyém.

Előző rész itt.

Valóban már négy éve, hogy láttam azt az autót az Emaar Classicon a Burj bulváron? Az igazán nagylelkű tulajdonos - aki egyben az igazán csodálatos Tomini Classic Gyűjtemény tulajdonosa is - elbeszélgetett velem, miközben olykor megengedte egyeseknek, hogy beüljenek a VIN 3899-be. Körülbelül 4 órát töltöttem el ott ácsorogva, olykor kővé dermedve, olykor pedig nem hivatalos idegenvezetőként tevékenykedve. Mindezt egy autó miatt. Amikor végül távoztam, azt mondtam: Mindenképpen szólj, ha el akarod adni! 

Elég nagy hülyeség volt igazából ezt mondani. Hogy a fenébe tudnék megengedni magamnak egy ilyen csodás állapotú autót, mindössze 10000 kilométerrel az órájában? Vágyni vágytam rá, de valóban birtokolni ezt az autót - milyen bolond álom. Később többször meglátogattam Tominit, miközben mindig néztem a sarokban álló Deloreant, miközben arra vágytam, hogy valamikor valahogyan az enyém lesz.

Ugorjunk egyet az idei évre. A távoli Tokióban, ahol éppen mentás szőlőt szürcsölgetve töltöttem a szabadságomat, megszakította az álmodozásomat az egyik barátom üzenete: Láttad ezt a Deloreant a Dubizzle-n? És igen, ugyanaz az autó, VIN 3899 és eladó. Ráadásul olyan áron, ami miatt nem kezdtem el azonnal rázni a fejemet. Őszintén szólva nem sok mindenre emlékszem ezután. Csak annyira, hogy küldtem egy emailt Tomini kontaktjának és összehoztam egy találkozót, hogy megnézhessem az autót. Emlékszem a landolásra Dubai egy forró és párás nyári éjszakáján, aztán hat óra alvás után már indulás is egyenesen autónézőbe. Emlékszem, hogy ránéztem és megmondtam, hogy megveszem úgy, hogy azt sem tudtam, hogy működik-e egyáltalán. Még egy tesztkört sem mentem vele. Lehet, hogy most őrültnek hisztek hogy ekkor kockázatot vállaltam, de őszintén hiszem, hogy nem vagyok az. Hiszek benne, hogy minden autónak lelke van és amikor beléptem abba a csillogó kiállítóterembe és ránéztem erre a rozsdamentes acél istennőre ... hát úgy éreztem magamat, mintha két szerencsétlen szerelmes talált volna újra egymásra, időn és téren át. Egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg a döntésemet és egy percig sem hezitáltam. Egészen idáig várt rám, most pedig nekem kellett bebizonyítanom, hogy méltó vagyok hozzá.

A többi már csak részletkérdés. Ne is kérdezzétek mennyibe került! Minden férfinek szüksége van néhány titokra és ennek az autónak az ára úgyis csak felfele megy, ahogy egyre kevesebb és kevesebb van belőle. Nem mintha azt tervezném, hogy fóliába csavarva elrakom a föld alatti kincseskamrámba. Nem. Én meg fogom ezt osztani veletek, mert mindenfelé el fogok menni vele Dubaiban és minden utamat dokumentálni fogom. Úgy tervezem, hogy minden nap vezetni fogom és bebizonyítom, hogy John Delorean lehetetlen álma 2015-öt is megérte. 

Ha pedig esetleg ezen gondolkodtok: Akkor vezettem először, miután átadtam a régi tulajdonosnak egy szép nagy kupac készpénzt. Ez volt az igazság pillanata. Vajon átvertek? Egyáltalán nem. A Delorean elsőre indult, csodásan járt, a légkondi pedig lefagyasztotta mindenemet mire hazaértem. Habár ez egy 34 éves sportautó, nem nehezebb vezetni, mint egy modern kupét. Cserébe viszont sokkal vagányabb és lehetetlenül karakteres. Amennyire tudom, ez az egyetlen Delorean az Emirátusokban. Ha jól tudom, van pár szétszórva még az Arab Félszigeten, különféle magánygyűjteményekben, Ománban például konkrétan tudok kettőről, mert akár hiszitek akár nem, 1982-ben a Deloreaneket hivatalosan is importálták Kuwaitba és az Emirátusokba. Azóta már szinte az összeset visszavitték Európába vagy Amerikába, VIN 3899 egy amerikai import, aki tudja, megnézheti a történetét a neten.

Szóval még mindig nem hiszem el, hogy az enyém. Néha felkelek este és azt hiszem, hogy jön majd valaki és elviszi. Néha azt hiszem, hogy csak álmodok. Márpedig ha egy álom olyan mint a valóság, akkor honnan tudod, hogy melyik az igazi? Viszont az én álmaimban a jövő mindig sokkal fényesebbnek tűnik.

Az eredeti cikk itt található.

Végül pedig találtam még egy videót is az autóról. Elég jól sikerül, bár sokszor elég nehéz érteni.

Most írtam vissza az Oldtimer Shownak, akik a Vasúttörténeti parkban lesznek. Ez az első fix találkozó, jelenleg úgy 95%, hogy megyek.

Ma van 11 éve, hogy meghalt John Delorean. Erről már írtam itt korábban, akit érdekel olvassa csak újra. Mára csak egy képet rakok ki a temetés napjáról.

Ez a történet azért tetszett meg, mert habár alig szól az autóról, ráadásul maga a vétel is elég átlagos, de a helyszínek és a személyek benne annyira távoliak számomra, hogy le kellett fordítanom. Meg hát a stílusa is nagyon jó volt, remélem sikerül belőle minél többet átadnom. Készüljetek, hosszú lesz.

Van egy Deloreanem. Egy igazi. Ez, amelyik ebben a percben is itt áll a garázsomban. És ez valami istenverte módon szürreális dolog. Ha a szürreális a Marsnak, vagy egy másik galaxisnak vagy egy távoli dimenziónak lenne az irányítószáma, akkor ez az volna. Gondolom sok kérdésetek van. Honnan jött? Hol találtam én ezt itt, az Egyesült Arab Emirátusokban? Működik? Valóban annyira rossz, mint mondják? Van benne fluxuskondenzátor? (Ezt az utolsót elég gyakran hallom.)

Igazából csak egy lényeges kérdés van. Miért vettem Deloreant? Nagyjából ugyanannyi idősek vagyunk. Ő (Itt a she szót használja, tehát az ő autója is nő. :) ) 1981 szeptemberében született, én pedig hamarosan 35 éves leszek. (A cikk 2015 októberi) Szóval én túl fiatal vagyok ahhoz, hogy emlékezzek arra, amikor ez az autó a popkultúra ikonjává vált, vagy éppen amikor üstökösként átszáguldott az autózás egén, majd pillanatokkal később kihunyt. Ahhoz is túl fiatal vagyok, hogy annak idején láthattam volna a Vissza a Jövőbét. Alig voltam öt éves, amikor Robert Zemeckis varázslatos, időutazó klasszikusa megjelent és beírta magát a történelemkönyvekbe. És nem csak Michael J. Foxból és Lea Thomsonból csinált sztárt, hanem egy bukott, elfeledett autót is - ami egy ember őrült álma volt csak - örökre bevésett emberek millióinak a szívébe.

Micsoda? Te nem láttad a Vissza a Jövőbét?

Nem. És először nem is az első filmet láttam. Mi nem néztünk filmeket a Giado házban. Könyvmolyok voltunk. Nem azt mondom, hogy nem tévéztünk volna. Ismertünk minden járművekkel kapcsolatos sorozatot, mint a StreetHawk, Airwolf, Knight Rider ... ismerd csak be, ahogy olvasod ezeket a címeket, mindegyik főcíme az eszedbe jut, de a lényeg, hogy filmeket nem néztünk. Ez a kora '90-es évekig tartott, amikor a műholdas tévézés megérkezett az Emirátusokba. Hirtelen, a Star TV csodáján keresztül elérhetővé vált számunkra a cenzúrázatlan tévézés, ami a ... Baywatchet jelentette. Hirtelen sokkal többet néztük a tévét és sokkal jobban is érdekelt minket. Így jutottam el oda, hogy Ramadan reggelén éppen az Abu Dhabi 2-t néztem a kapcsolgatások között arra várva, hogy elkezdődjön a Suhoor, amikor belefutottam a Vissza a Jövőbe második részének az utolsó 20 percébe. Csak az alagutas üldözés jut eszembe hirtelen, de 12 éves fejemnek ez maga volt a nirvana. Egy bátor hős, egy különc tudós apafigura, egy abszolút utálható főgonosz  és egy hihetetlenül vagány autó, ami még repülni is tud! Aztán pedig a cliffhangerek öreganyja.

Hogyan lehet, hogy én ezt még nem láttam eddig? Ez hogyan történhetett? Meg kell keresnem a harmadik részt és ki kell találnom, hogy mi történt ezután. Megtalálta Marty a Dokit? Visszajutottak 1985-be? Ti már tudjátok, hogy igen, de én két évig még nem tudhattam meg mindezt. Mindenhol kerestem, de fővárosunk videóboltjait sokkal jobban érdekelte a Demolition Man kamerás kalózváltozata, mint egy régi '80-as évekbeli film. Aztán jött egy csavar: Nézd, - mondta a boltos - nincsen meg a harmadik rész, de itt az első. Szélsebesen kivettem a filmet és már rohantam is haza, hogy megnézhessem. Óriási örömmel raktam be az otthoni öregecske videóba a kazettát, felsóhajtottam mikor elkezdődött, aztán csalódtam a végignézés közben. Mert halk volt. Nagyon halk.

Mint kiderült ez volt a létező legszarabb Vissza a Jövőbe másolat, ami csak létezhetett. Annyira sötét volt a kép, mintha a legócskább kamerával vették volna fel, a színek annyira kifakultak, hogy szinte fekete-fehérnek tűnt a film, a hangerő pedig annyira halk volt, hogy még egy erősítő sem tudta volna megmenteni. röviden összefoglalva katasztrofális élmény volt. Mindezek ellenére vagy ötször néztem végig egyhuzamban, amikor pedig sikerült rátennem a kezemet a harmadik rész kazettájára egy szerencsétlen barátom jóvoltából, két évig nem adtam neki vissza.  Igazából két év után is csak azért adtam vissza, mert elhagyta az országot.

Így váltam hát egy igazi BTTF rajongóvá. Minden jelenetet, mondatot, sort memorizáltam és Istenemre mondom, leginkább az autót akartam. Marty akartam lenni. El akartam hagyni a gyalogos életet és érdekes jövőket és ismerős múltakat akartam meglátogatni. de hol tudnék találni egyet? Én, egy tősgyökeres sri lankai, a poros közel keleten lehetetlennek tartottam mindezt. Aztán ahogy egy másik híres filmkarakter is mondja: Az élet megtalálja az utat. (Life finds a way.)

Folytatása jövő héten következik.

Na jó, most egy kicsit túloztam a bejegyzés címében, de ha nem is az egész autó, azért legalább pár darabja hozzám került az első mozifilmben főszerepet játszó Deloreannek. Kezdjük a sztorit 2012-ben, amikor a Universal stúdió kültéri kiállításán már olyan mértékben ment tönkre illetve lopták szét a Vissza a jövőbe forgatásán használt úgynevezett A-kocsit (azaz a fő jelenetekben játszó Deloreant), hogy a rajongók összefogtak, és saját pénzből belevágtak egy hosszadalmas restaurálásba. Ilyen szomorú állapotban volt az autó a munka kezdetekor:

Mire ismét régi fényében csillogott a Delorean, a felújítók teljesen lenullázták magukat anyagilag. Ekkor egy okos ötlettel meghirdették az autóról lecserélt eredeti alkatrészdarabokat a Kickstarteren. Vagyis a rajongók utólag adakozhattak a felújításra és az erről készült dokumentumfilm elkészítésére, cserébe pedig kaptak egy sorszámozott relikviát a kocsi darabjaival és Bob Gale eredeti aláírásával (aki nem tudja, ki az a Bob Gale, az most jó mélyen nézzen magába :)). Több mint egy év várakozás után befutott az én példányom is:

Külön ügyeltek arra, hogy az időgépes felszerelés darabjait küldjék a rajongóknak, ne mondjuk egy kiszerelt fékcsövet. A készítők kommentárja szerint az én példányomba került egy darab az időgép "füstölőjét" tápláló csőből…

… a kocsi oldalán és elején körbefutó flux band-ből (magyarul ezt "fluxus pántnak" kell mondani? :))…

... és végül egy kis szürke bőrdarab az ülésből vagy a kocsi belső burkolatából:

Szóval esélyes, hogy Michael J. Fox és Christopher Lloyd fenekének lenyomatát őrzöm a vitrinben :). Egyébként kevesebb, mint 200 darab ilyen emléktárgy készült, és éppen az egyediség megőrzése miatt kockáztam ki a fotókon az enyém sorszámát. Egyszer még sokat fog érni, és az árából veszek egy repülő mozdonyt :)

Végül egy kevésbé vidám hír: hogy a címbeli állítás második része se legyen teljesen igaz, a Vissza a jövőbe-kocsi darabjai sajnos nem maradnak Magyarországon. Amikor ezeket a sorokat írom, már a Királynő alattvalójaként termelem a brit GDP-t, és pont hiányzik ide egy pár autóalkatrész az üres falra ;)

Ezzel Szabi elbúcsúzik a Delorean-blog olvasóitól; 2 és fél év deloreanezés és 74 blogbejegyzés után más dolgokra kell majd koncentrálnom a közeli és távoli jövőben. Aki végigkövette az „olasz Deló” avagy DLO-981 történetét, az tudja, hogy sok kalandon mentünk át az autóval, és most fájó szívvel tettem le egy garázs mélyére még otthon, Magyarországon. Egyelőre nem tudom, mi lesz a kocsi sorsa, de ha a hazalátogatásaimat hozzá tudom igazítani a Delorean-találkozókhoz (jön az Oldtimer Premier, sőt, talán a filmbéli Delorean megépítője, Kevin Pike is benéz majd a klubba 2016-ban), akkor lehet majd még látni az autómat a jövőben.

Habár én ott már jártam ;)

Nem túl rég volt az a csodálatos Deloreanfőzési esetem, aminek azt hiszem vannak még kisebb utóhatásai. Őszintén szólva úgy tűnik hogy semmi igazán komoly, de leírom, hogy miről is van szó.

Párszor beindítottam azóta az autót, de nem mentem vele hosszabb távot, ezért úgy gondoltam, itt az ideje egy rendesebb, nem csak pár kilométeres tesztnek. Múlt pénteken az időjárás és a napi programom is lehetővé tett egy kis autózást, hát nem hagytam ki. Elég jól összejártam a környéket, összesen úgy 35-40 km-t tehettem meg minden gond nélkül. A Delorean rendesen ment, nem forrt, nem volt rossz hangja, nem volt gyengébb és ahogy a hűtővizet néztem, az is normál állagú volt és nem habos. Az olajat nem néztem meg, majd valamikor azt is pótolom. Tehát nagyon úgy tűnik, hogy a motornak és úgy általában a főbb részeknek semmi baja, nem nyírtam ki semmit.

Viszont (és ugye mindig a "viszont" és a "de" utáni rész a lényeg) ha már tesztelünk, akkor teszteljünk rendesen. Azon gondolkodtam, hogy akkor a normál hűtés az működik, de van még egy rész, az első ventilátorok. Nézzük azok mennek-e, mert az is egy fontos kérdés. Menet közben soha nem melegszik fel addig a víz, hogy a ventilátoroknak be kelljen kapcsolni, kivéve a dugóban araszolásokat, ezért miután hazamentem, járattam egy kicsit az autót, hogy mi lesz így vele. Elérte a negyedet a hőmérséklet, majd ment feljebb és feljebb, a ventilátoroknak meg eszükbe sem jutott bekapcsolni. Nem örültem neki. Amikor eljutott a hőmérséklet a negyed és a fél közé, akkor már láttam, hogy ebből semmi sem lesz, leállítottam az autót, mire leállt a keringetés és a kiegyenlítő tartály hátulján ki is nyomott gyorsan úgy fél-egy liter vizet a rendszer. Boldog voltam.

Vártam egy kicsit, megint beindítottam, ismét melegedett, ismét nem kapcsoltak be a ventilátorok, ismét leállítottam, de ezúttal kicsit hamarabb, így vízveszteség nélkül megúsztam ezt a második kört. És már hívtam is McFlyt. Szerencsére szokás szerint fejből vágta a dolgot, mondta, hogy a motor bal oldalán a hűtővízcső alján valószínűleg lesz egy hőgomba, két vezetékkel. Ezt szedjem le, kössem össze a két vezetéket egy dróttal és nézzem meg, hogy akkor beindulnak-e a ventilátorok. Igen. Akkor valószínűleg szar a hőgomba, azt lehet hogy azért sikerült megfőzni.

Hát nagyjából ebben is maradtam, pár napra rá írtam Ednek is a hibával, ő is ezt hozta ki 99%-os hibának. Ezért aztán a szokásos olajszűrő, légszűrő páros mellé bedobtam egy otterstatot switch-et is. Annyira nem drága, ha esetleg mégis az 1 % jön be és nem ez lesz a hibás, akkor elfér tartalékban a polcon. Igazából van egy kisebb kétségem. Az, hogy szokás szerint csak a csatlakozó a rossz, mert elkoszolódott. Ez könnyen előfordulhat, mert olyan helyen van, ahol kapja az esőt meg a sarat, valamint amikor a dróttal összekötöttem a két vezetéket volt, hogy lekapcsolt a ventilátor, mintha nem lett volna tökéletes a kontakt.

A lényeg viszont az, hogy kb. ennek a bejegyzésnek a megjelenésekor megjönnek az alkatrészeim és a hét második felében elviszem az év eleji átnézésre a Deloreant és a végére járunk ennek a hibának is. Aztán ha megvagyok, akkor áprilisban lesz két nagyobb tesztút két találkozóra, aztán jöhet Írország májusban. Az lesz az igazán kemény meló a gépnek.

Korábban már olvashattátok itt az első magyar cikket a Vissza jövőbe filmről és a benne szereplő „időautóról”, amelynek akkor, 1985-ben még nem tudhatta meg a típusát a magyar nagyérdemű (emlékeztetőül: nálunk csak 1987 nyarán mutatták be a filmet). Most megtaláltam a – vélhetően – második és harmadik írást is a filmről, mindkettőt a Galaktika magazinban.

Az 1986 áprilisi számban nem is az a meghökkentő, hogy Steven Spielberget gyártásvezetővé fokozza vissza a szerző, hanem hogy másfél évvel (!) a film hazai bemutatója előtt szépen elspojlerezi a film teljes sztoriját. Úgyhogy aki még nem látta a filmet, ezt inkább el se olvassa (aki mégis, az a képre kattintva végiglapozgathat a cikken):

1987 augusztusában már a hazai mozibemutatóra időzítve rittyentett egy újabb cikket ugyanaz a szerző, de – biztosan megrugdosták a múltkori spojlerezés miatt – itt már inkább műelemzést olvashatunk tőle. Eltekintve attól, hogy érezhetően nem sokra értékeli a hanyatló Nyugat által ránktukmált újabb tinivígjátékot, elköveti azt a szentségtörést is, hogy Chris Lloydot összetéveszti Christopher Connely-vel. Ezt csak egy picit ellensúlyozza, hogy a Deloreant tűzkerekeken gördülő szuperkocsiként emlegeti, bár a típusát még itt sem sikerül közkinccsé tennie.

S hogy legyen még egy kis időutazás a sztoriban, íme a vonatjegy (illetve utánfizetési űrjegy, akármi legyen is az), amit könyvjelzőnek használt és az egyik magazinban felejtett egykori gazdája. Ez alapján valaki 20 forintot fizetett 1989 áprilisában, hogy eljusson Aquincumtól Piliscsévig. Na ezt csinálja ma utána valaki :)