Élet egy Deloreannel

Mostanában elég sokat találkoztam Bopattal. Volt először a BB Rally, aztán ez a miskolci túra is, amit már terveztünk egy ideje. Az egész onnan indult, hogy Bopat autóját Miskolcon újítják fel. Mivel az ő autója nem volt éppen patika állapotú mikor megérkezett, ezért csak egy teljes restauráció jöhetett szóba. Ez ugye azzal kezdődik, hogy mindent szétszednek, aztán felújítanak, majd összeraknak. Az első rész könnyen ment, a második szintén megoldható, de a harmadik, összerakós fázis mindig a legproblémásabb. Főleg mert az autó már darabokban érkezett oda, ezért nem volt referencia, hogy hogyan is kellene kinéznie, ha majd készen lesz. Itt jöttem a képbe én.

Mert ugye az én autóm egyben van, tehát néhány felmerülő kérdést tisztázni lehet, ha látják a szerelők plusz még az egész autó érzete is jobban átjön, mint csak fényképeken. Ezért aztán megbeszéltük, hogy valamikor - még Bopat amerikai túrája előtt - felszedelődzködünk és elmegyünk Deloreannel Miskolcra. Gondoltam is, hogy jó évnyitó túra lesz a maga bő 600 kilométerével, de legalább kijönnek a tél és a hosszú állásidő alatt összejött hibák.

A 19-ei indulás az utolsó pillanatig kétséges volt, mert előző napra készült el az ülésem, de szerencsére minden klappolt és szombat reggel tízkor elindultam és ekkor már csak egy nyűg volt. Az, hogy morgott a bal első kerékcsapágy. Jó ideje csinálja már, néhányszor említettem is a blogon, de eddig nem tudtam a végére járni. Elsőre úgy tűnt, hogy talán az angle drive, de nem volt ilyen szerencsém. Emiatt azért nagyon gondolkodtam azon, hogy mégsem vállalom az utat, de aztán meggyőztem magam. Részben azért, mert a Passatnak is morog már régóta (igaz kb. tizedennyire) és mert ha most nem megyünk, akkor máskor már nem mehetünk, mert Bopat elrepül a messzibe. Így hát elindultam hallgatva a morgást. Érdekes egyébként, mert 40 és 100 km/h között elég hangos, fölötte és alatta viszont elhallgat. Ha pedig balra kanyarodok szintén csendesebb.

Így jutottam el Pestig, majd az M0-n kerültem egyet, felszedtem Bopatot és haladtunk tovább Miskolc felé. Dumáltunk, tankoltunk, tankolás közben beszélgettünk emberekkel, ettünk, jól éreztük magunkat és nagyjából eseménytelenül értünk Miskolcra. Egy hiba azért volt, erre majd később visszatérek. Körülbelül egy órakor értünk Miskolcra, ahol először egy kis terepszemlével kezdtünk. Bopat autója már kezd Deloreanformát ölteni, bár azért lesz még vele nyűg bőven. Erről majd bővebben olvashattok az ő blogján valamikor. Ha elkészül, akkor a legszebb lesz a klubban az biztos! Közben találkoztunk a Totalcaros Koncz Janival is, akinek egy Trabija és néhány egyéb gépe van itt felújításon és megnéztünk néhány egyéb érdekes dolgot is. Ja és egyébként a Flamingarage-ben voltunk.

Ezek után átnéztük az én autómat, néhány jellemző részletet lefotóztak, megvizsgáltak, megtapogattak a szerelők, aztán pár óra múlva már indultunk is visszafelé. A visszaút hasonlóan telt mint az odaút. Meleg volt, a légkondi járt végig, a morgást levéve hiba nélkül értem haza. Az úton többször is találkoztunk jópofa emberekkel, akiknek nagyon tetszett az autó és úgy vigyorogtak amennyire az fizikailag lehetséges volt. Mint kiderült egyik ismerősömmel is találkoztam, aki le is fotózott valahol Budapest és Tatabánya között.

Végül valamikor hat óra körül álltam be otthon a garázsba, majd netközelbe érve írtam egy levelet az Ednek, hogy akkor kéne két első kerékcsapágy, de gyorsan. Azért kettő, mert nem drága és akkor már inkább kicserélem mindegyiket. Ha az egyik elért az élete végére, akkor könnyen lehet, hogy a másik is arrafelé jár. Na és a másik hibám, ami csak odafelé jött elő, de akkor kétszer is. Először mentem az autópályán rendes sebességgel, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy elfogyott az erő, a gázra az autó nem reagál, a váltóval bármit csinálok nincs értelme és lassulunk. Leálltam a jobb szélre, vészvillogó, a motor járt, beraktam egyesbe és minden ment tovább mintha mi sem történt volna. Csodás. Másodszor már Miskolcon jött elő kb. 40-es sebességnél, a hibajelenség ugyanaz volt. Itt leállítottam a motort, újraindítottam és minden ment tovább ismét. (lehet, hogy Windowsos? :) ) Nem nagyon értek ezekhez, de nekem ez valami gyújtásproblémának tűnik. Miután volt az a pár beázásom és téli be nem indulásos problémám, elképzelhetőnek tartom, hogy ez is valahogy azzal lehet összefüggésben. Tehát szerintem valami elektromos nyűg lesz, ami jelenleg teljesen reprodukálhatatlan. Kíváncsi vagyok romlani fog-e a helyzet vagy megszűnik. Egyelőre a második tűnik valószínűbbnek, mert a hazaúton semmi gond nem volt. Az élet egy Deloreannel mindig tartogat meglepetéseket. Főleg 60000 (+amíg nem ment a kilométeróra) mérföld után.

A héten nem lesz semmi, mert az Ed kirándulni van és nem tud nekem alkatrészt küldeni. Erről bővebben majd szerdán írok. Úgyhogy hétvégén inkább grillezni kéne egyet. Mondjuk ezzel:

Az elkövetkező két-három hétben a '80-as és '90-es évek Deloreannel kapcsolatos amerikai történéseiről szeretnék mesélni egy kicsit. Nem hiszem, hogy túl összeszedett írások lesznek az elkövetkezőek, sokkal inkább kisebb történetek, furcsa összefonódások és némi politika lesz a porondon. Aki szereti az ilyeneket, szerintem jól fog szórakozni, mert ezek a történetek megmutatják, hogy hogyan is lett a mai Deloreanközösség olyanná, mint amilyen.

A '80-as évek közepétől a gyár tönkremenetele miatt elárvult Deloreanek elég nehéz időszak elé néztek. Az autók kezdtek öregedni, az alkatrészellátás nehézkessé vált, a szervizhálózat szétesett és az amerikai autókhoz szokott szakemberek nem nagyon tudtak mit kezdeni a zömében metrikus rendszerű Deloreanekkel, mert sokszor még szerszámuk sem volt hozzá.

Voltak azonban, akik felkarolták a DMC ügyét és megpróbálták segíteni a tulajdonosokat és az úton tartani az autókat. Ennek az első és talán legfontosabb állomása a DOA (Delorean Owners Association) megalakítása volt Ed Bernstein segítségével. Róla már írtam, aki nem emlékszik, az itt felelevenítheti amit róla tudni érdemes, bár most is lesz róla szó bőven (mellesleg elég jól kibővítettem azt az írást még pár történettel, szóval senki sem jár rosszul egy kis ismétléssel). 

Fontos, hogy a DOA nem az első klub volt, hanem a legnagyobb. Ahol pedig sok ember van, ott előjönnek az ellentétek és ez történt a DOA esetében is. Ezek a viták pedig pártokra szakították a tagságot és ez szakadáshoz vezetett. A kiváló tagság megalapította a Delorean Motor Club-ot, a DOA pedig azonnal perek sokaságát szakította a nyakukba, ami mindkét félnek nagyon sokba került. Ha jól tudom a Delorean Motor Club egyik fontos tagja James Espey volt, akiről már szintén írtam. A perek végül nem vezettek eredményre, ezért folyamodott Ed a korábbi írásban is említett listához, ahol felírta, hogy ki szólt róla rosszat (a DML-en vagy bárhol) és innentől kezdve azt az embert nem szolgálta ki. 

Ezzel sok Deloreantulajdonos és Delorean is rosszul járt. Részben az ő hatása, hogy olyan sok autó került pajtákba a kora '90-es években. Egyszerűen nem tudták Ed alkatrészei nélkül megjavítani őket és amikor a DML és a DMCH indulása után ez megváltozni látszott előbújt Ed igazi énje. Néhányak szerint nem is érdekelte igazán maga a Delorean, csak az üzletet látta az autóban. Ha a Yugo jobb üzlet lett volna, akkor Yugo-One lett volna a boltja neve. Ezt alátámasztja némileg az, hogy soha nem nyúlt az autókhoz, csak a szerelői, mert ő maga nem értett hozzájuk. Az is érdekes, hogy hogyan került egyáltalán a Deloreanek közelébe. Stephen Wynne maga is szerelő volt, P.J. Grady DMC viszonteladó volt, Don Steger egy DMC által betanított szerelő és egy régi QAC-os szakemberrel együtt indította el vállalkozását és így tovább. Ed viszont inkább egy befektető volt, aki itt érezte meg a pénz szagát és amikor már nem működött tovább az üzlet, továbbállt és magára hagyta a DOA-t is ami a 2000-es évek elejétől nagyon sokat vesztett jelentőségéből és a közösség sokkal több központúvá vált.

Még egy dolog. A Delorean One-t elég jól lehúztam az előző bejegyzésekben, ellenben a DMCH-ra mindig mint a mennyország kapujára tekintettem. Ezt egy kicsit ellensúlyozandó szeretném megemlíteni, hogy a DMCH egy ideig mint a Delorean-One texasi kirendeltsége működött és Stephen Wynne a Delorean-Oneban is tulajdonos volt az 1985-ös alapítása óta. A szakítás okairól nem tudok, de az előzmények ismeretében azért vannak ötleteim.

Szerintem így is olvasható, de az eredeti itt is megnézhető, bár azt hiszem dmctalk regisztráció kell hozzá.

A rendszámszerzéssel párhuzamosan futott egy másodlagos project is az autóval kapcsolatban. Párszor már írtam, hogy a sofőr oldali ülésem úgy tűnik nagyon a végét járja. Az elmúlt két évben már érződött a folyamatos romlás, de aztán márciusra vált kritikussá a helyzet.

A hiba az volt, hogy az ülés háttámlája egyre kevésbé tartotta meg magát és mindig hátradőlt, néha még vezetés közben is, ami azt hiszem egyértelmű, hogy több, mint kellemetlen. Biztos voltam benne, hogy néhány fog egyre jobban kopik benne, de ha elég kitartóan tekergettem, akkor mindig találtam egy olyan pozíciót, ahol még tartott. Ilyenkor sokszor el is felejtkeztem a problémáról egészen addig, míg valamiért megmozdult a tekerő, aztán kezdhettem elölről a beállítást. Aztán most márciusra már alig lehetett jó beállítást találni, ezért eljött az ideje a javításnak.

Az OT vizsgára felkészítésnél ez is fent volt a listán, de aztán elmaradt, utána Tibi Bá'nál kérdeztem rá, hogy meg tudják-e a javítani, de azt mondták, hogy inkább egy karosszériáshoz menjek. És itt jutott eszembe a karosszériás, akinél a Suzukis kalandom után is voltam. Már csak egy probléma volt. Hogyan viszem el neki az autót rendszám nélkül?

Hát sehogy. Csak nem olyan bonyolult kiszedni egy ülést. Rákerestem a neten és tényleg úgy tűnt, hogy egyszerű dolog (négy csavar alul és már jön is kifele) és most jön a meglepetés: az is volt. Kb. negyed óra alatt egymagam ki tudtam szedni az ülést és már raktam is be a Passatba. Egyetlen kisebb gond volt, hogy az ülés kiemelése előtt a biztonsági öv becsatolóját is ki kellett szedni. Ülés nélkül aztán elég hülyén nézett így ki a Delorean, de ha valami, hát ez aztán tökéletes lopásgátló. :)

Elég hamar eljutottam a karosszériáshoz és otthagytam az ülést. Másnap pedig mondta, hogy nagyon sajnálja, de a központi főfogaskerék van rommá kopva, ami mindennel együtt van, így ilyet nem tudnak gyártani. Elmentem, megnéztem, lefényképeztem, visszaraktam az ülést a Passatba, majd itthonról megrendeltem a szerkezetet (25e Ft) Edtől, aki még aznap el is küldte. Amikor pedig megérkezett a cucc vittem és egy napon belül el is készült (2e Ft). 

A beszerelés a takarítással együtt kb. 10 percig tartott és nagyon frankó lett, teljesen más érzés így vezetni.

(Mellesleg ma 4 éve, hogy megérkezett az autó. :) )

Habár a most belinkelt videók információtartalma alapján ez akár pénteki bejegyzés is lehetne, de mégis hétfőre rakom, mert csak az angolul tudók tudják élvezni. Leif Montinnal készített egy interjút ha jól hallom James Espey és nagyon sok érdekes dolog szóba kerül. Aki teheti és ideje is van rá, ajánlom a megtekintését. A többiek pedig várjanak türelmesen, mert ha nem is rohamos gyorsasággal, de valamilyen formában majd a blogon is megjelennek az itt elhangzott mondatok.

Sajnos azóta Leif Montin elhunyt, 2018.06.27-én.

Azt hiszem azt mindenki tudja, hogy a DMC a kivételek gyára volt. Bármilyen szabályt állítunk is fel, valami kivétel biztosan akad. Akkor most tegyünk fel egy kérdést. Milyen belsővel szállították a Deloreaneket? Szürke és fekete szól az első válasz. Kis gondolkodás után esetleg páraknak eszébe jut az aranyautókról a barna belső és kész. Hát akkor rúgjuk fel megszokásokat és gondolkozzunk el a piros és bordó belsőkön, mert bizony voltak ilyenek is. Sőt, a piros belső elméletileg még eladott autóba is került! A bordót csak a KAPACtól átvett raktárkészletben találták meg. Az így nézett ki:

További képek itt.

Voltak ennél azért durvább dolgok is. Ilyen például a már említett piros belsős autó (VIN 11746), amire Neil Barclay, az egykori DMC sofőr még emlékszik is. Ha gyorsan kattintatok, talán még fent lesz az eBayen, mert nem rég kelt el. Ha esetleg már nem lenne fent, akkor egy kép és egy link. Elméletileg közel-keleti autó volt, onnan hozták vissza 1988-ban. Mellesleg festve van. Szürkére. Elgondolkodtató.

És hogy teljes legyen a napunk, elméletileg van gyári világos kék belsős is. Az összes bizonyíték rá egy dmctalkos haverja, aki azt mondja, hogy ő hozta le a hajóról annak idején, tehát biztosra nem lehet venni, de ezek után akár már el is hihetem. Esetleg ezek közül valamelyik?

Hétfőn már írtam, hogy meglett a rendszám, most jön a kifejtős rész. Ott hagytam abba, hogy meglett a műszaki és már csak a rendszámért kell elmenni és már mehetek is az autóval ahova akarok. Aha, persze.

A gond az volt, hogy mint írtam korábban volt egy extra veszprémi utam, mert az OT papíromra nem írták rá a lámpáim szimmetrikus voltát és így a javítás megtörténtétől újra kezdték a két hetes kiküldési határidőt. Emiatt csak vártam és vártam, de a papír nem akart megérkezni. Végül ha jól emlékszem május hetedikén megérkezett a Magyar Autóklubos boríték. Minden benne volt ami kellett, így elméletileg már nem állt semmi a pesti utam előtt.

Másnap kedden beszéltem skynettel, hogy neki hogy is ment ez. Megadott egy telefonszámot (kösz!), akivel el lehet intézni könnyen gyorsan ezeket a dolgokat, majd fel is hívtam a fickót. Körülbelül 10 perc beszélgetés után úgy döntöttem, hogy minek tököljek, megyek Pestre ebben a pillanatban és így is lett. Gyors szedelődzködés (autótakarítás, ebéd :) ) után már mentem is és este hatkor találkoztam a kontakttal. Átadtam a papírokat, majd indultam haza és másnap délutánra meg is lett a rendszám, amiért viszont már nem tudtam (és őszintén szólva nem is nagyon akartam) a héten elmenni ismét, de szerencsére volt B tervem.

Ez a kis móka a benzint nem számítva eddig 90 ezer forintba került. Ebből 55000 Ft volt az átíratás (mert én skynettel szemben technikailag az országon belül a Vurdontól vettem az autót) a maradék pedig a rendszám költsége.

A B terv pedig a következő volt. Mivel úgyis megyek Pestre szombaton a Bopat miatt (BB Rally - a delorean.hu-n lesz majd ebből egy bejegyzés), ezért megkértem dubnickia-t, hogy szedje össze nekem a rendszámot és hozza el szombat reggel fél hétre a Rally indulási helyére. Szerencsére terv szerint ő is korán kelt aznap reggel, ezért annyira nem éreztem szarul magam, hogy szombat hajnalban ugráltatom. Mint kiderült, mégsem kelt volna korán, de ezt már csak aznap mondta meg, ezért külön kösz neki a segítséget!

Így a rendszámot és a friss ropogós forgalmit is elvittük magunkkal a rallyra, de aztán annak végével már lehetett megint gondolkodni a további lépéseken. Mert volt még egy dolog. Na ki jön rá micsoda?

Hát a kötelező biztosítás. Úgy gondoltam ez már aztán könnyű dolog lesz, de megint tévedtem. Először az Allianznál próbálkoztam, de ők megmondták, hogy itt Győrben a világvégén nem lehet ezt megoldani, veteránautó biztosítás miatt bizony Pestre kell menni. Megint. Hát itt azért már elmormoltam egy krvnyd-ot, aztán ott is hagytam őket. Őszintén szólva már úgy járok a fővárosba mintha ott laknék, ezért már semmi kedvem nem volt hozzá. Átmentem hát a Generalihoz. Mellesleg megjegyzem, hogy veteránbiztosítást ez a két biztosító tud kötni, így itt már nagyon bíztam benne, hogy meg tudják oldani ezt az óriási problémát. Szerintetek?

Naná, hogy el lettem küldve. Ezúttal azért, mert arra a kérdésre, hogy: "Milyen veteránklub tagja vagyok?" úgy válaszoltam, hogy egyiknek sem. Azt mondták, hogy ebben az esetben nem tudnak segíteni. Mondtam, hogy ez marhaság, mert a skynetnek minden gond nélkül meg tudták kötni a biztosítást, ezért azt mondták utánanéznek. Itt azért elgondolkodtam pár dolgon amiben központi szerepet kapott egy lángszóró és jelentősebb mennyiségű gyúlékony anyag. Szerencséjükre másnap felhívtak, hogy tényleg lehet biztosítást kötnöm, mert a veteránklubos tagság és nyilatkozat csak a nem OT rendszámos veteránokra vonatkozik. Ezért aztán tegnap (május 15.) bementem, kifizettem a 14600 Ft-os éves biztosítást és a 4000 Ft-os baleseti adót.

Cserébe viszont egy hét híján 4 év várakozása ért véget és most már tényleg 100% legálisan vezethetem az OT 42-95-ös rendszámú Deloreant. Fárasztó volt, de megérte.

A fórumon már írtam, hogy meglett az OT rendszámom. Ezentúl OT 42-95 néven lehet megtalálni a járművemet. Szerintem ma fel is szerelem, megtankolom és megyek vele egy kört, holnap pedig, amikor több időm lesz, akkor hazaviszem a járművet. Szóval, ha valaki Győr-Komárom között valamikor hirtelen belefut egy Deloreanbe, akkor az én vagyok.

Mostantól tarthatunk találkozót.

Delorean elkeseredetten próbálta a DMCL életben tartásához szükséges pénzt előteremteni, mert teljesen komolyan gondolta, hogy az ő nevének rajta kell lennie egy autón. Tudta, hogy ha az üzem végleg bezár, akkor az eljövendő vizsgálódások észre fogják venni a hiányzó 17,5 milliót és neki valami teljesen hihető magyarázattal kell majd előállnia, különben az ügy nyilvánosságra kerül. Ha nem lett volna olyan önző és nem lett volna az a hihetetlen nagyra törési vágya, ami miatt ez az egész tragikomédia megtörténhetett, mind az amerikai, mind a brit Delorean Motor Company máig működhetne.

Később John Deloreant felmentették a drogvádak alól, de eddigre már utána kellett nézni az üzleti ügyeinek is és ezek ellen már senki sem tehetett semmit.

A brit kormány döntése, hogy egy amerikai gyártónak megengedje, hogy Írországban egy gyárat alapítson úgy, hogy ő a legnagyobb részvényes, nem volt annyira hülye ötlet, mint amilyennek néhányan gondolni szeretnék. Ha sikerült volna Delorean fölött némi kontrollt nyerni valakinek, akit nem vakít el a grandiózus karizmája, akkor ő keményen megmondhatta volna neki, hogy: "Nem duplázhatod meg úgy a termelést, hogy tele vagy képzetlen munkásokkal, csak akkor, ha biztos vagy benne, hogy el is tudod adni, amit csinálsz - és ez a tél közepén biztosan nem fog megtörténni." Így sokkal valószínűbb lett volna, hogy a vállalkozás sínen marad és a munkások, beszállítók, viszonteladók, vásárlók és a részvényesek is még sok évig profitálhattak volna belőle. Helyetteseinek és további tanácsadóinak, mint amilyen például Mr. Nesseth is volt, úgy tűnik nem állt érdekében a jól fizető állásukat kockáztatni azzal, hogy ne bízzanak kenyéradójuk döntéseiben, még akkor sem, ha esetleg tudták, hogy milyen tanácsot is kéne adniuk. Az önuralom nélküli "színes egyéniségnek", akiket alig több, mint egy megérzés vezet, erős akaratú kollégákra van szükségük, akik egyensúlyban tudják tartani őket. Főleg akkor, mikor más emberek pénzétől tették magukat függővé.

A legkedvesebb szó, amivel a Delorean fiaskót illethetjük, az a rossz gazdálkodás. Ahogy George Bickerstaffe írta az International Management 1983 májusi számában: "A fegyelmezetlen Deloreannek nem sikerült megzaboláznia a tehetségét." Pont ezt tette ezt az egészet oly tragikussá és megjósolhatatlanná. Senkit sem lehet azért hibáztatni, hogy nem látta előre, hogy John Z. hogy fog stressz alatt viselkedni. Az ilyen projectek kicsit mindig olyanok, mint a lóverseny. Az pedig balszerencse, hogy ebben az esetben a brit kormány a rossz lóra tett.

Amikor elkészült az utolsó autó is, bezártuk a gyárat Dunmurryben, miközben a munkásokkal említésre méltóan kevés baj volt. majd visszaadtuk az épületet a brit kormánynak. Megszabadultunk továbbá a gépektől és az 500 autótól, amiknek az értékét magasabbra emeltük különlegességük miatt. John Delorean sikkasztási ügyét leghamarabb 1986 szeptemberében fogják tárgyalni New Yorkban és valószínűleg el fog tartani egy pár hónapig. Akár megalázó módon börtönbe küldik, akár hagyják, hogy visszatérjen előző extravagáns életviteléhez - ami Delorean számára úgy tűnik a legfontosabb és ami most veszélybe került - számunkra, az ír cég felszámolóinak igencsak fontos lesz. Ha elítélnék, akkor az lehetővé tenné számunkra, hogy rátegyük a kezünket a fizetésképtelen amerikai cégre és a pénzre, amivel oly régen tartozik. Ezzel kifizethetnénk a cég brit hitelezőit, a beszállítókat és bankokat és ezzel a részünkről az ügy le lenne zárva.

Mivel viszont Delorean azzal védekezett, hogy ez a pénz egy Chapmantől származó kölcsön volt, ezért felmentették. Ha ez így igaz, akkor ő Chapmannek tartozik, aki pedig a DMCL-nek.

És vége. Itt ért véget a könyvben a Deloreanről szóló fejezet, de egy pár dolgot szeretnék a sorozathoz hozzáfűzni. Az egyik, hogy Sir Kenneth Cork 1983-ban ment nyugdíjba és utána kezdte el írni ezt a könyvet, viszont nyomtatásban csak 1988-ban jelent meg először. Ennek köszönhető, hogy míg az előzőleg leírt történések nagy része 1982 és 1984 között játszódik, gyakran vannak utalások 1985-86-os eseményekre is, olykor nem éppen konzisztens módon. Szerintem az utolsó pillanatig javíthatta a szerző a szöveget és emiatt lehet pár időbeli hiba.

Valamint ismét szeretném mondani, hogy aki ért angolul és van ideje rá, tényleg olvassa el az angol szöveget. Én nem vagyok műfordító és én magam is érzem a szövegemben a magyartalanságokat, de sem időm sem tudásom nem volt ezeket kijavítani. Tehát akit érdekel, annak ismét az első rész linkje. 

Mostanában nagyon felpörgött a DML. Egyik kellemes áprilisi reggelen arra keltem, hogy egy este alatt 72 levelet kaptam, amiben mindenki ész nélkül mondja a véleményét. Őszinte leszek, nem olvastam el az összes levelet, inkább csak beleolvasgattam itt-ott, de így is lejött pár dolog, amit már régóta éreztem. Több témáról is ment a beszélgetés, de a fő irányvonal a karburátorokról és a K-jetről szólt.

Itt hozzáfűzném, hogy ez egy régi és visszatérő téma a Deloreanesek között, a "Milyen olajat rakjak az autómba?" mellett. Már mikor elkezdtem érdeklődni a téma iránt és először ráálltam a dmctalk-ra - tehát valamikor 2006 körül - már akkor is voltak ezzel kapcsolatos beszélgetések és ez most megint előjött. A technikai részekbe nem megyek bele, mert nem értek hozzá, de a karburátorosok zömében annak egyszerűségével, a k-jetesek pedig a rendszer jóval irányítottabb működésével érvelnek. Külön vitafejezet van a katalizátorról, hogy az most működik-e rendesen karburátorral vagy sem, az üzemanyagszűrőkről és egy esetleges új opcióról, az EFI konverzióról. A külön vitafejezetet mondjuk olyan 20-30 levélként kell elképzelni.

Van pár visszatérő ember, akikből kettőt most itt szeretnék megemlíteni. Az első Bill Robertson (VIN5939), aki elég sokat fejleszt az autóján, az én ízlésemhez képest túl sokat is. Ami nem tetszik neki, azt átépíti. Habár hozzáértése kétségtelen, hajlamos a saját igazát egyetlen igazságnak elkönyvelni, ezért sokszor elég komoly trollvonásokat mutat mind a DML-en, mind a dmctalkon, ahonnan az ő elmondása szerint bannolták, az adminok szerint csak elfelejtette a jelszavát. Mellékszál, hogy az idei DCS-en, elmondása szerint egy jelentkező autóját ingyenesen átalakítja karburátorossá.

Egy másik fontos ember David Teitelbaum. Ő is nagyon ért a Deloreanekhez, de Billel szemben nagyon szenvtelenül adja elő véleményét és tanácsait. Részemről őt nagyon kedvelem emiatt. Ha egy technikai problémához ő ír egy választ, - amit szerencsére gyakran megtesz - akkor azt megéri megfontolni. 

Vannak még más rendszeres hozzászólók is, de az ő stílusuk nem olyan egyedi, de ha feliratkoztok, majd észreveszitek ti is. Ha esetleg lesz valami velük kapcsolatban, az eljövendő bejegyzésekben úgyis említem majd őket.