Élet egy Deloreannel

A tegnapi este kicsit sűrűbben alakult a tervezettnél, ezért a mai bejegyzés kimarad. Majd pénteken lesz valami.

... hogy a DMC tulajdonában volt egy Mercedes 300 SL is? Az alvázszáma bizonyos mostanában eladott dokumentumok szerint A1980406500290 volt és a cég kaliforniai bázisán tartották. Mondjuk egyébként is érdekes ez a lista, simán elmondható, hogy nem éppen mindenféle lepukkant roncsokkal jártak a főnökök ott sem. Számomra külön öröm volt megtalálni azt a SAAB-ot, amiről én is írtam már egyszer korábban.

Ami azt illeti nagyon egyszerű, túl sok dolgot nem kell tenni érte.

Mindig is írtam, hogy a Delorean hűtésére oda kell figyelni, mert az egyik legkritikusabb pontja az autónak. Részben ennek köszönhető, hogy habár még közepes állapotban volt az autóm hűtése, szépen lassan mégis kicseréltem az összes fő komponenst az elmúlt évek alatt. Mindezt azért, hogy aztán pár héttel ezelőtt, egy szép hétvégén, zárójelbe tegyem az összes eddigi szabályomat és stresszteszteljem az egész rendszert.

Pedig teljesen átlagosan indult a dolog. Mivel régen járattam már meg az autót a rossz idő miatt és tudtam, hogy az elkövetkező egy-két héten sem lesz lehetőségem egy tisztességes körre, ezért beindítottam, hogy járjon egy kicsit. Majd bementem ebédelni, gondolva, hogy majd félúton kijövök és leállítom, miután rendesen bemelegedett. Naná, hogy elfelejtettem.

Jó 20-25 perc múlva jöttem ki és hallottam meg, hogy még mindig megy az autó és mennek az első ventilátorok is. Gondoltam, most már biztosan bemelegedett, leállítom. Beültem és láttam, hogy 220 F-on áll a mutató, ami 104 Celsiust jelent. Óazanyádúristenit, mi van itt? Gyorsan leállítottam, majd hátramentem és beleléptem a kifojt hűtővízbe. Na mondom, helyzet van, mi történhetett, eddig még nem volt ilyen. Felnyitottam a motorteret, megnéztem a hűtővíztartályt, úgy tűnt van még benne, habár nagyon soknak tűnt a kifolyt mennyiség. Mint kiderült, a tartályban levő víz inkább csak úgy mutatóban volt.

Vártam egy pár órát, majd újra beindítottam az autót és rendesen beindult, minden rendben levőnek tűnt. Nem járattam, talán csak fél percig, gondoltam most, hogy nincs nagyobb baj, kerítsünk hűtővizet. Volt otthon fél liter hűtőfolyadék és egy liter desztillált víz, beleöntöttem. Nem volt a végén sem csobogás, csak a fémtartály aljának a hangja. Szép. Aztán elmentem következő nap a benzinkútra, vettem további két liter vizet és egy liter hűtőfolyadékot. Hazamentem, beöntöttem, semmi. Mondom ilyen nincs, menjünk egy kicsit, melegszik-e. Naná, hogy melegszik, ráadásul a hűtőventilátorok sem indulnak be, 5 km alatt már fölötte volt a hőmérséklet a szokásos alsó negyednek, mentem is haza. Vártam egy kicsit, újabb liter víz. Mentem tovább, most már nem melegedett. Elmentem a benzinkútra, hagytam járni egy kicsit, állásában melegedett. Újabb fél liter hűtőfolyadék, egy liter víz és ezzel helyreállt minden. Innentől rendesen melegszik, kapcsol a ventilátor, lehűl, aztán újrakezdi. Ahogy régen is volt. Persze azért az elkövetkező időszakban erre jobban oda kell most figyelni.

Tehát a gyári tizenegy literből körülbelül hét liter vizet nyomott ki magából a hűtés, de vajon miért? A hipotézisem a következő. Amikor télen járatom a Deloreant, akkor általában csak annyira veszem le a takaróját, hogy beférjek az autóba és így hagyom járni a motort. Ennek pedig van egy hátránya. Mivel a motortéren is rajtahagyom a takarót, gyorsabban melegszik a motor, ami végül is jó dolog, de nem akkor, amikor a takaró ott van az elöl levő hűtés előtt is. Ugyanis amikor elérte a motor hőfoka a ventilátorok bekapcsolási szintjét, azok beindultak, elkezdték a hátulról jövő egyébként is kicsit melegebb levegőt átfújni a hűtőn, majd belefújták a takaróba, ami így nem hagyta azt távozni. Szóval ezzel az egyszerű módszerrel kiiktattam a hűtőventilátorokat a rendszerből. Innentől már csak az kellett, hogy felforrjon a víz és a túlnyomás miatt hátul távozzon. Szerintem ha még egy tíz percig nem néztem volna az autó felé, kinyírtam volna a motort.

Szóval akárhogy is nézem, igazán ügyes voltam, de szerencsére nem lett nagy gond. Tanuljatok az esetemből, nem volt annyira jó érzés, hogy megismételjem.

Múlt hét pénteken mentem egy kört a Deloreannel és minden működik. Ezúttal ez nem volt teljesen egyértelmű. Részletek szerdán.

Houstonban már évek óta gyártanak régi-új Deloreaneket, de ez a mostani történés teljesen új lehetőségeket ad a DMCH kezébe. Az egész még tavaly júniusban kezdődött, amikor egy törvényjavaslatot nyújtottak be az USA alsóházába, miszerint más törvények vonatkozzanak az évi 500 alatti gyártókapacitású autógyártókra, mint a nagyokra, könnyebbé téve a ténykedésüket. Akit bővebben érdekel az akkori helyzet, itt írtam róla. Mostanra a törvény végigfutott és elég nagyot durrant, minden valamirevaló autós újság hírt adott róla, az esetek nagy részében egy Deloreannel illusztrálva a sikert, miszerint végre újra beindulhat a gyártás.

Na de mi is van valójában? Tényleg újraindul a gyártás? Hát igen is, meg nem is.

Először is a törvény elég sok dolgot tartalmaz. A legnagyobb engedménye, hogy ezeknek a kis szériás gyártóknak nem kell megfelelniük a mostanra elég bonyolult és költséges új törésteszteknek, tehát a Deloreant simán lehet a régi karosszériájával, alkatrészeivel gyártani. Nagy megkötés viszont a darabszám, amiről korábban már írtam, de ezen felül az újonnan gyártott autóknak meg kell felelniük a jelenlegi környezetvédelmi előírásoknak is, ami már eléggé megbonyolítja a helyzetet. Mert hiába van Houstonban több ezer PRV, azokból nem lehet új autót építeni. Ezen felül meg kell a gyártóknak felelni az autógyártók mindenféle egyéb adminisztratív feladatainak is, de ez minket különösebben nem érdekel, szóval erre nem térnék ki. A lényeg, hogy a lehetőséget kihasználva a DMCH mert nagyot álmodni és egy teljesen felújított, modern Delorean mellett tette le a voksát.

Adott tehát a régi kaszni, de lesz bele egy új, 3-400 lóerős motor egy még meg nem nevezett gyártótól (Kis kiegészítésként megemlítem, hogy a motorra azért vannak tippek. Két hazai és egy külföldi motor az esélyes, a Jalopnik egyik szerzője japán V6-ost képzel az autóba.), lesz hozzá fejlesztett fék, futómű (valószínűleg Eibach, de semmi sem fix), új elektromos rendszer és légkondicionáló, nagyobb kerekek, talán egy kicsit frissített beltér, de egészében véve kívülről az autó egy teljesen átlagos Deloreannek fog kinézni. Az ára pedig 80 - 100 000 dollár körül lesz, ami azért nem túl olcsó. A gyártás 2017 első félévében indulna, eleinte havi egy autóval, hogy kitapasztalják az esetleges problémákat, majd igény szerint növelnék a termelést maximum havi 50-re a végleges 300-325-ös darabszámig.

Végül még egy fontos kérdés, hogy mi jelent ez nekünk?

Most még nem lehet megmondani, de szerintem több jó dolog fog ebből kisülni, mint rossz. Először is egy 100 000 dolláros autón elég jó haszna lesz a DMCH-nak, ami lehetővé teszi majd nekik, hogy esetleg újragyártsanak olyan alkatrészeket, amik jelenleg hiánycikknek számítanak. Őszintén szólva én nem hiszem, hogy pl. bal első acélelemből van nekik raktáron eldugva 300 darab és csak azért nem mutatják meg senkinek, hogy drágábban adhassák. Aztán abban is biztos vagyok, hogy ha mondjuk új fajta ajtózárakat raknak az újakba, akkor az nekünk is megvehető lesz, mert ott azért a struktúra ugyanaz. Aztán a váltó és motor fronton nem lesz változás, a futómű megint csak a régi lesz, bár lehet hogy ott is megvehető lesz az új is. Szóval szerintem mi jól fogunk kijönni belőle.

Nekem csak egy negatívum jutott az eszembe, ami nem is biztos, hogy negatívum. A Deloreanek ára az elmúlt években brutálisan elszállt és ki tudja hol állt volna meg, ha nincsen ez a törvény. Viszont így, hogy 80 000 dollárért újat lehet venni, ez biztosan be fogja limitálni a régi gyártású tökéletesen felújítottak árát valahova 50 - 60 000 dollár környékére. Most hogy ez jó vagy rossz dolog, azt találja ki mindenki maga.

Végül pedig egy vicces dolog. Úgy tűnik, a politikusok mindenhol ugyanolyanok. Gene Green, a DMCH körzetének republikánus képviselője a hírt hallván, azonnal meglátogatta James Espeyt és fotózkodott egy kicsit a Deloreanek között, mellesleg kifejtve, hogy ez az új törvény legalább 40 új állást fog jelenteni a körzetnek, ami nagyon fontos az itteni embereknek. Meg gondolom még pár ilyen szokásos szöveg.

Így február elejére elértem odáig, hogy végre megírom a tavalyi év utolsó eseményét is. Ez amolyan igazi jutalomjáték volt, mert nem tartott sokáig, közelre mentem csak és úgy általában is egy kellemes élmény volt. Az egész még valamikor szeptember-október környékén kezdődött amikor az egyik gumis ismerős megkérdezte, hogy elmennék-e a fia szülinapjára a Deloreannel a szomszéd faluba. Mondom miért ne? Ha jó idő lesz, akkor számíthat rám.

El is jött az időpont, eső sem esett, szóval minden ideális volt a megbeszélt napon, így nem volt akadálya a találkozónak. Mint írtam korábban is, elég közelre mentem, talán 10 km volt a táv, rendesen fel sem melegedett a motor, ezért miután beálltam az udvarra, még örültem is, hogy mentünk egy kört az autóval. Aztán még egyet az ismerősöm lányával is, majd meghívást kaptam egy nagyon finom ebédre, ahol minden szokásos dologról beszéltünk, az időjárástól, az autón át, a családig, munkáig.

Ezután jött is az észrevétel, hogy a jobb első gumim lapos. Ami igaz is volt, mert itt képek hiányában kicsit megborult a blogon a kronológiai sorrend, és ennek a találkozónak lett az eredménye a múlt heti bejegyzés, amiben a gumi javításáról írtam. Fújtunk bele, mert egyértelmű, hogy volt ott minden, amire ilyen esetben szükség lehet, így nem volt gond a hazaút.

Nem maradtam túl sokáig, talán 1-2 órát, majd tipikus környékbeli szokás szerint egy üveg pálinkával és egy tálca sütivel távoztam. A süti tányérját azóta sem vittem vissza, amiért elnézést kérek, majd valamikor arra járok és beadom. :) Egészében véve jó nap volt, kedves emberekkel és szép lezárása volt a rendkívüli évnek.

A múlt hét nagyjából szabványosan zajlott, mindenem fáj, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A héten szerdán biztosan lesz bejegyzés és a pénteki is esélyes. Most hogy nagy csinnadrattával bejelentettem, hogy a pénteki bejegyzések ezentúl megszűnnek, mindig beesik valami írnivaló. Mondjuk ennél nagyobb baj ne legyen. 

Olyannyira különleges lesz ez a mostani péntek, hogy egyáltalán nem lesz az. Olyan jó kis témát találtam tegnap, hogy ezt meg kell írnom. Jöjjön tehát akkor a VIN 500 nagyon valószínű története.

Tegnap volt 35 éve, hogy az első eladásra gyártott Delorean hivatalosan legördült a szalagról. Ezt az autót a DMCL-nél nem VIN alapján azonosították, hanem egyszerűen mint Job 1, azaz az 1. Munkapéldány. A soron aztán megkapta az 500-as jelölést is. Fontos azonban megjegyezni, hogy az eredeti VIN 500 nem január 21-én, a hivatalos bemutatás dátumán készült el, hanem pár nappal korábban, január 18-án. Így erre a napra már 10 kész autó várta a közönséget. A nagy napon John Delorean, Gene Cafiero, Don Lander, George Broomfield, Mike Loasby és John Haig is a gyárban volt, Barrie Willsel együtt.

John Haig volt a DMCL / Lotus építésű Job 1 vezetője és a nagy eseményre az ő teljes csapata is kivonult. Mike Foxoné lett a megtiszteltetés, hogy levezethette az autót a sorról és az összeszerelő csarnokon keresztül elhaladhatott John Delorean előtt. A teszt alatt Haig és a csapata büszkén nézték, ahogy Mike elindult, majd egy fékhiba miatt a gyárajtón áthaladva az udvaron néhány üres ketrecbe csapódott.

Kitört a pánik, mert az eztán következő esemény már egy híres belfasti fotós, Esler Crawford fotódokumentációjával készült volna. Őt Dick Brown hívta meg, hogy fotózza a gyár összes fontosabb eseményét, az alapkőletételtől kezdve. John Haig, aki korábban egy elég kemény időszakot töltött el Teheránban Perzsia utolsó sahjával, ezúttal is nyugodt maradt. Megbeszélték George Broomfielddel, hogy kicserélik a manuális váltós Job 1-et az automata váltós Job 2-re a lehető legkevesebb munkával. Ez az autó azóta is az első legyártott Deloreanként pózol a hivatalos gyári képeken. Haig a későbbiekben nagy szerepet vállalt az autó gyártási minőségének a drasztikus javításában.

Ezt követően, John és Gene, a következő körülbelül egy órában tüzetesen megvizsgálták az új autót, legalábbis nagyon úgy tűnt. Majd nem sokkal később, az elég alacsony növésű Don Lander, a vezetőülésben ülve jött rá, hogy nem éri el az ajtót, hogy lecsukja. A vezetőség gyorsan összedugta a fejét, majd megvitatták, hogy ezért a problémáért a beszerzési igazgató, valamint a termékkoordinációs bizottság feje a felelős (Ez Barrie Willset jelentette). Ez után pedig döntés született, hogy pillanatokon belül kapcsolatba kell lépni a CP Trimmel, hogy azonnal tervezzenek, gyártsanak és szállítsanak le egy pár kézzel varrott lehúzószíjat. Barrie 24 órán belül megjelent a frissen legyártott szíjakkal, ami az egyik első változtatás volt az első autóhoz képest.

Az esemény után az eredeti Job 1-et, a VIN 500-at, megjavították, de nem került eladásra, hanem a gyárban használták párszor, majd a csőd után a Consolidated a clevelandi Crawford Auto Aviation Museumnak adományozta. Ott azóta is megtekinthető.

A VIN 501 - ami valószínűleg a fenti két galériában szerepel - nem járt ilyen jól, mert később leselejtezték és a használható alkatrészeit későbbi autókba rakták át. Ez jellemző volt a korai autóknál, amikor a gyártási minőség még nem ütötte meg az elvárt szintet.

Végül pedig egy videó, ami a nagy napot mutatja be. Érdekesség, hogy John Delorean egy harmadik "első" autóban pózol, ami manuális váltós, de nincs összetörve. Hát így ment ez a DMC-nél.

Egy ideje már nyűglődtem azzal, hogy a Delorean jobb első gumija folyamatosan leeresztett. Őszintén szólva már 2010 óta csinálta, amióta vettem őket, ezért 2012-ben, az OT-re készülve kicseréltettem benne a szelepet. Akkor jó volt pár hónapig, aztán megint elkezdte a leeresztést. Elvittem gumishoz, semmit sem találtak, úgyhogy hagytam a fenébe inkább, mondom majd együtt élek vele valahogy. Viszont mostanra már elég rossz lett a helyzet. Voltak időszakok, amikor egyáltalán nem eresztett le, de olyan is volt, hogy egy héten belül 1 barra esett a nyomás. Egyébként csak eddig ment le, laposabb soha nem volt. Gondoltam hát, hogy itt az ideje egy új megnézésnek, hátha találnak végre valamit.

És ezúttal találtak is egy szöget, amit kiszedtek, a gumit befoltozták, majd szerelhettem is vissza a kereket. Mert ezúttal egy kicsit máshogy volt a szerelés a szokásoshoz képest. Eddig mindig az volt, hogy ha valami nyűgje volt a gépnek, akkor lábon vittem a szervizbe, de mostanában olyan latyakos, szar idő volt, hogy nem volt szívem kivinni. Ezért aztán azt csináltam, ami szigorúan tilos: Sima emelővel megemeltem az autót, megkockáztatva a szélvédő repedését és úgy szedtem le a kereket. Mondjuk volt egy kis zavar a csavarméretekkel is, de aztán az megoldódott. Ha jól emlékszem, akkor 19-es a menete, de erre azért most nem mernék mérget venni.

Szóval leszedtem, felraktam és ahogy legutóbb néztem, pár hét után minden rendben levőnek tűnt. Közben pont jött az időjárásban egy kicsit szárazabb időszak, amikor viszont éreztem, hogy nagyon kívánja az autó, hogy menjünk egy kört, ezért engedtem a kívánságának és beindítottam. Elég hamar indult, majd kiálltam, hagytam egy kicsit járni, leellenőriztem a leellenőriznivalókat, aztán elindultam. Egy szokásos kört mentem csak, ami alatt rendesen bemelegedett a motor, éppen megmozgattam, megjárattam mindent, a ventilátortól a légkondin át az összes fogyasztóig, aztán álltam is vissza a garázsba. Semmi gond nem volt, a kezdeti kis kedvetlenkedést levéve szépen ment minden. És mivel már ez is több hete volt, lassan itt az ideje az újabb körnek.

Jövő héten nem leszek, mert pénteken megyek síelni, emiatt kimaradnak a bejegyzések is. Ezen a héten még minden meglesz. A szerda biztosan, a pénteki pedig az eddigi javításokról fog szólni, ha minden jó megy. Más tervek nincsenek, folytatom a téli kicsit lazább munkamenetet.