Élet egy Deloreannel

Elég szarul vagyok, szerdáig jó eséllyel nem jövök rendbe, ezért kimarad a blog. Ha minden jól megy, akkor talán hétvégére oké lesz minden. Ha így lesz, akkor megyek Agárdra, ha nem, akkor még döglődök egy kicsit. Azért a jövő szerdai blog szerintem már meglesz.

Előző rész itt.

Nagyon izgatottan ébredtem fel reggel. Reggeli után indultunk is az Europa Hotel parkolóházába, ahonnan az Eurofest résztvevői indultak Dunmurrybe, az egykori Delorean gyárba. A szállodától az alig több mint tíz kilométeres utat lóhalálában tettük meg, mert nem akartunk leszakadni a konvojtól. Persze tök felesleges volt sietni, mert a gyár területére bejutni majd' egy órába telt. (S: Az mondjuk jó dolog volt, hogy eleinte a fél várost lezárták a kedvünkért. Általában úgy vettem észre, hogy inkább örülnek a látványnak, nem pedig a felmenőinket emlegetik. Később aztán mikorra kiértünk a belvárosból, elfogyott a lezárás, onnantól nyomni kellett neki rendesen.)

Az egykori gyár legtöbb épülete megvan még, de ma már a Montupet cég gyárt itt autóalkatrészeket. Fantasztikus volt ide megérkezni. Ez a hely nagyon fontos volt 35 évvel ezelőtt. Annak idején egy amerikai playboy víziója háromezer embernek adott munkát egy forrongó, munkanélküliségtől sújtott, szürke városban.

Nagy érzés volt ide leparkolni vagy hatvan autóval, és elképzelni, hogy milyen lehetett az élet itt annak idején. Persze az üzemben még az is cigaretta szünetet tartott aki nem is dohányzott, csak hogy láthassa a parkolóban összegyűlt társaságot. Rövidke nézelődés után indultunk is a tesztpályára. Ezen a pályán minden legyártott DMC körbefutott annak idején, de ma már ez csak egy használaton kívüli terület, amit nagy valószínűséggel le fognak bontani és ide fog tovább terjeszkedni az alkatrészgyár. Lehet, hogy a mostani autózás volt az utolsó lehetőség, hogy a pályát kipróbálhassák a DMC tulajdonosok. (S: Nem tudom mikor, de valamikor ez a hír már felröppent korábban is, de szerencsére akkor nem bizonyult igaznak. Remélem most sem lesz az.)

Miközben álltunk a tesztpályára várók sorában, kiszúrtuk, hogy itt van egy turbós Delorean is. Megkérdeztem a sofőrt, hogy lenne-e kedves megmutatni a motorteret? Ő gyönyörű angolsággal közölte, hogy semmi akadálya. Ekkor vettem észre, hogy ő Chris Nicholson, a rozsdamentes acél szálcsiszolásának koronázatlan királya, a Wheeler Dealersben celebbé vált brit DMC szervizes, az autó pedig az eredeti, a Legend Industries-nél készült ikerturbós 530-as. Fantasztikus igényességgel volt felújítva ez a kocsi, szédületes élmény volt élőben látni ezt a méltán híres példányt. (S: Akit bővebben érdekel ez az autó, erről írt Szabi itt és én itt meg itt)

Ahogy hatalmas élmény volt a pályán hajtani is. Végre kipróbálhattam, hogy milyen egy döntött kanyarban autózni, elárulom: nagyon kellemes. A parkolóba visszatérve találkoztunk egy elektromos Deloreannel és egy nagyon igényesen megépített filmes replikával is. Még ebéd előtt belógtunk két percre egy felelőtlenül nyitva felejtett ajtón az üzembe. Persze egy alapos körülnézésre sem időnk, sem bátorságunk nem volt, de legalább láthattuk az egykori "szerelőszalag" megmaradt nyomait. Ebédelni a gyár kantinjába mentünk, ahol egy jól sikerült currys csirke mellett elmerenghettünk a jószerencsénken. (S: Ez az elektromos Delorean nagyon durva volt! Semmi hang, csak egy kis zümmögés. Nagyon jó anyag, kéne.)

A következő hivatalos program egy "kiállítás" névre keresztelt program volt a szálloda egyik rendezvénytermében. A rendezvény kiállítás szekciója egy Robert Lamrock által kiállított 4-5 eredeti papírfecni volt, de nem is ez adta a program lényegi részét. A fókusz az eladó holmikon volt. Millió féle eredeti alkatrész, kütyü és relikvia várta, hogy pénzre váltsuk őket. Egész jól bírtuk, mert összesen csak három könyvre vertünk el egy valóban csekély összeget. (S: 5 font volt darabja, tényleg nem volt vészes. Vettünk még néhány kisebb kütyüt a hazaiaknak, de tényleg olcsón megúsztuk, Bopaték kicsit komolyabban nekiálltak a vásárlásnak.)

Az igazi élményt nekem Joe Murray szolgáltatta. Ő volt a Delorean gyár 65. alkalmazottja, az üzemen belüli festésekért felelős dolgozó, és mind a mai napig a márka és Az Ember feltétlen rajongója. Nekünk négyünknek egy órás előadást tartott a saját élményeiről, közben minden történetet alátámasztott fotókkal, újságkivágásokkal a saját archívumából. Nagyon élveztem. Igazán szép volt látni, hogy milyen tisztelettel és elismeréssel beszél még harminc év után is Johnról. (S: Sokszor elég nehéz volt megérteni, de ennek ellenére nagy élmény volt. Leültünk köré, mint a gyerekek és ő pedig mesélt, miközben mutatta a 35 éves képgyűjteményét. Nem nagyon emlékszem pontos részletekre, majd akkor fognak ezek eszembe jutni, ha valamihez kötni kell. Plusz a felvételi papírjának a  másolatát kaptuk meg, azt akarom már hetek óta lefordítani sikertelenül.)

Egy rövidke sörszünet után (A Brewdog Punk Ipa nevű sört melegen ajánlom mindenkinek, aki valóban szereti a sört.) egy napot lezáró büfévacsorára voltunk hivatalosak. Ez után a nap után egy közepesen gyenge kaja is elegendő lett volna, de a vendéglátóink igazán kitettek magukért. Nagyon finom volt minden, a hely pedig elég hangulatos volt. A következő napirend Barrie Wills minden igényt kielégítő előadása volt. Ő volt a gyár egykori beszerzési igazgatója, egyben a cég egyik legfontosabb embere. Engem teljesen lenyűgözött az előadás, persze nem lett volna ez így, ha korábban mindent figyelmesen elolvasok Sid blogján. Viktornak olyannyira nem voltak új dolgok, hogy egy rövidebb alvás bele is fért neki. (S: Hát én itt már tényleg nagyon rottyon voltam. Ati nem említette, de amióta leszálltunk az amszterdami hajóról, onnantól kezdve átlag 6 órákat aludtunk úgy, hogy mellé folyamatosan mentünk és mentünk. Nagyon vágytam már egy rendes alvásra, de nagyon messze voltunk itt még tőle.)

Valahol itt nekünk be is fejeződött volna az este, ha Robert Lamrock a főszervező nem ragadta volna magához a szót. (S: Bopaték nem is bírták, ők haza is mentek.) Rövid bevezető után két sohasem látott rövidfilmet mutatott a jelenlévőknek: az egyiket John Deloreanról, amint a közel kész autót bemutatja egy TV stúdióban, a másik pedig az első legyártott széria behajózásáról szólt. (S: Én eddigre felkeltem és ezek a videók nekem nagyon tetszettek, főleg az első. Remélem valamikor felkerül valahova, be is linkelem azonnal.) Ekkor már tényleg mindenki fészkelődött. ...de Robert büntető fokozatra kapcsolt. A Dynasty című, méltán elfelejtett amerikai sorozatból mutatott nekünk jeleneteket, amikben egy-egy pillanatra felbukkant a pszichológus szereplő DMC-je. Uhh... (S: Az elfeledett Dynastyval nem értek egyet, mert ez a sorozat ha jól tudom legalább ugyanolyan népszerű volt az Usában, mint a Dallas. Viszont a büntető fokozat nagyon találó megfogalmazás. Éjjel 11-kor, egy ilyen nap után, egy olyan 30 éves sorozatot nézetni velünk, aminek a történéseiről fogalmunk sincs, tényleg kínzás. Még úgy is, hogy ha egy 10 perces részletben kétszer 3 másodpercre feltűnik egy Delorean. Teljesen kinyíródtunk.)

11:30-kor elfogyott a türelmünk, elindultunk aludni. Nem, sajnos ez a nap sem az volt, amikor a Filthy Chic közönségének megmutattuk, hogy mi a magyar virtus. (S: Na de van még egy napunk, majd holnap lemegyünk és belesikítunk az éjszakába!)

Előző rész itt.

Nehéz éjszaka volt. …sokaknak. Szerencsére az éjszakai viharra csak pillanatokra ébredtem fel, de biztosan sokakat megviselt az intenzív hullámzás. Nálam a fáradtság és az egészségügyi pálinka legyőzte a tengeribetegséget. Korán reggel kivetett az ágy, és sétálni indultam a hajón. Bent nagyon meleg volt, kint hűvös és szeles… Elég nyűgös voltam. Persze leginkább a 16 órás út és az állandó dülöngélés verte ki a biztit. Már nagyon vártam a végét. (S: Engem is megviselt az este. Sokszor felkeltem, de nem a szédülés és tengeribetegség miatt, hanem mert folyamatosan egymás hegyén-hátán álló autókat vizionáltam a garázsszinteken. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt.)

Sid már reggel aggódott, mert a kompról lehajtás akár több óra is lehet és nem mindegy, hogy mikor érünk oda az Észak-Írországba tartó komphoz. (S: Kezd elegem lenni, hogy ebben a sorozatban egy rinyagépnek vagyok lefestve. Ati, ezt azonnal hagyjad abba! :D ) De mázlink volt, elég gyorsan kihajthattunk a 160 méter hosszú, tizenkét szintes hajóból és folytathattuk a versenyt az idővel.

Kiszállítás közben dumáltunk a Porschés társasággal, nagyon jó arcok voltak. Valamikor Omm a Totalcar-ból mondta, hogy az autóbuzéria nem szegregál, hanem összeköt. És milyen igaza van. A Delorean egy nagyon haverkodós kocsi. Talán leírtam már többször, hogy mindenki barátságosan viszonyul ehhez az autóhoz, minden ellenségesség, irigység, vagy negatív attitűd nélkül. (S: Csak egyetérteni tudok, nagyjából erről én is írtam már itt.)

Elvileg nem kellett rohannunk, hisz a kicsivel több mint 400 kilométeres távra volt vagy hat óránk. Persze azért a rossz oldalon vezetés, a sok körforgalom, a fáradtság és a nem autópálya minőségű utak egy kicsikét vesszőfutássá tették ezt az etapot. Viszont én nagyon élveztem az utat. Gyönyörű tájakon, már-már napsütésben tettük meg a több mint három órás utat. (S: Miután nem volt már új a dolog, ezért ezúttal közel sem viselt meg annyira ez a szembe a forgalommal rohanás, mint '11-ben, de még mindig nem ez a kedvenc útszakaszom. Miután átértünk Skóciába, a rosszabb utak megérkezésével (néhány út, már komolyan magyar szintű volt) lelassultunk és a stresszfaktor is alábbhagyott. Innentől már volt időnk nézelődni, nem csapattuk annyira. Ki is néztünk egy kastélyféleséget visszaútra meg ilyenek. Csak Bopat autója miatt aggódtunk néha, mert a kormánya elkezdett eléggé darabos lenni és a hűtővíz is fogyott a rendszerből.)

Időben megérkeztünk Cairnryan-ba, ahonnan a Belfastba tartó kompunk indult. Itt a szokásos műsort (érdeklődés, fotózkodás, beszélgetés) csak az tette változatossá, hogy az itteni embereknek egy szavukat sem értettem. Ha mondtak valamit, visszakérdeztünk, aztán megint, aztán megint… Egy idősebb úr odajött hozzánk és azzal kezdte, hogy ismeri ezt az autót, mert ’81-ben ő is segített hajóra tenni az Amerikába induló kocsikat. Akkoriban önkéntes munkában a Brit autóklub tagjai vállalták ezt a feladatot. Persze megjegyezte, hogy a konstrukció már akkor is botladozott kicsit, hisz’ a fék nem működött valami jól.

Ez a kompozás jóval rövidebb és simább volt, azt leszámítva, hogy Bopat nejét azt hittük elveszítettük. Még mi Őt kerestük mindenhol, addig Ő egy remek masszázst élvezett a komp Spa részlegén. Cherchez la femme! :) (S: Ez így leírva vicces, de az, amikor elmegy az asszony a garázsba öt percre és egy óra múlva sincsen sehol, akkor azért elgondolkodik az ember, hogy mi lelhette. Mondjuk visszagondolva azért Pat az élet császára/császárnője. :) )

A kihajózás után már csak kilométerek voltak a Belfasti szállásunkig. Miután becsekkoltunk, mehettünk is át a szomszédos Europa Hotelbe, ami az Eurofest alapbázisa volt. Amilyen látvány a hotel garázsában fogadott, arra sajnos nincsenek megfelelő szavaim. A parkolóház hatodik szintje csak a rendezvény autóinak volt fenntartva. Itt parkolt szép sorban vagy hatvan Delorean. Nem hittem a szememnek… Egyszerűen gyönyörűség volt. Voltak itt angol, német, osztrák olasz, francia rendszámú DMC-k… Ez a látvány életem végéig bevésődött a tudatomba. Igazi megrázó és egyszerre felemelő élmény volt. (S: Plusz itt jött elő a következő hiba a szervezésben. A hivatalos szállás, az Europa Hotel egy rendkívül jutányos 40e Ft/éjszakás árral kínálta a szobáit, de ez a mi keleti vérünknek még mindig sok volt, ezért másik szállást találtunk. Két elvárásunk volt, a net és a zárt parkoló. Az első sikerült a második kevésbé. Olyannyira nem sikerült a parkoló, hogy kint az utcán kellett volna állnia az autóknak, ami miatt inkább átálltunk mi is a nagy parkolóba 5 font/éjszakás áron. Megérte.)

A regisztráció az elegáns szálloda legfelső szintjén volt. Itt vehettük át Robert Lamrock főszervezőtől az üdvözlő ajándékokat és a programok leírásait. Klassz volt újra látni az őrülettől mosolygó ismerős arcokat. A német klubelnök, a hollandok és Deloman lelkesen üdvözölt minket. Nagyon klassz volt ott lenni. Mindig jó látni, hogy a marhaságoddal nem vagy egyedül. Sőt mások még lelkesebbek és még elvetemültebbek mint Te vagy. Az élet nagyon szép volt azon az estén is. (S: Én itt egy kicsit több ismerősre számítottam. Pár 5 évvel ezelőtti hollandon kívül nem találkoztam más ismerőssel, pedig még a németek között is lett volna pár ötletem, hogy kikkel kellett volna találkoznom. Mindegy, így is nagyon jól elvoltunk.)

Kicsit kimerülve de egyfolytában vigyorogva mentünk vissza a szállásunkra. A szobánkba érve szembesültünk azzal, hogy az ablakunk egy Mocskos Lotyó (Filthy Chic) nevű romkocsmára néz. A közvetlen szomszédból ordító zene és a részeg tinilányok sikoltozása sem tudta elrontani a kedvünket. Hisz’ a Delorean megint, harmincöt év után hazatért, és holnap reggel megyünk az egykori gyárba... (S: Valamint megígértük magunknak, hogy hamarosan lemegyünk, aztán megmutatjuk ezeknek a trampli íreknek, hogy milyen az a magyar virtus! Viszont inkább csak holnap este, mert ma már nagyon álmosak vagyunk, meg különben is csütörtök van.)

Hétvégén volt időm, neki tudtam állni a hosszú Eurofestes videónak. Nem haladok túl gyorsan, de úgy tűnik szórakoztató lesz a végeredmény. Plusz egy kis szerencsével most pénteken is lesz bejegyzés. Az anyag megvan, csak a a fordítást kell valamikor megcsinálni.

Ma Klaudia írása jön, amiben leírja, hogy őt mikor és hogyan csípte meg a Deloreanbogár. Máskor is volt már ilyen és valószínűleg még lesz is, amikor mások is leírják a történetüket. Fogadjátok szeretettel!

Hogyan kezdődött, hogy bele szerettem az autóba és a filmbe? Hát erre pontos választ nem tudok adni, de elmesélem, amit tudok.

Visszagondolva a legrégebbi emlékem az, hogy nagyon kicsi lehettem, mert bár már beszélni tudtam, de még nem tudtam megjegyezni dolgokat és nem ismertem minden szót. Pl.: jövő. Ezért azt mondtam bátyámnak, hogy „Tedd be azt a kazettát! – Melyiket? – Tudod! Azt, amiben az az autó van!” (Videó kazettára volt felvéve, még a mai napig megvan.) Nem tudom, miért maradt meg bennem ez ennyire, és hogy hányadik alkalommal néztem akkor a filmet. Talán ami érdekes, hogy nem egy fehér hajú öregemberhez, vagy gördeszkás fiúhoz kötöttem a filmet, hanem AZ autóhoz.

Ez után sokáig csak ott tartottam, hogy néztem és néztem a filmet. Majd a technológia fejlődésének köszönhetően már letöltötték nekem és DVD-n is megvolt. Ahogy elkezdtem én is felfedezni az internetet, rákerestem a filmre és az autóra. Rengeteget olvastam róluk. Hiába nem értettem az autó felépítését, belsejét, vagyis a szívét, lelkét, akkor is olvastam. És bátyám sokat segített, mert autószerelő, így el tudta nekem magyarázni úgy, hogy megértsem.

És persze akármilyen oldal volt, én rákattintottam és így találtam véletlenül a papírból elkészíthető Delo modelleket. 1., 2., 3. rész időgép modelljét és csak az autó modelljét is megtaláltam. Elküldtem e-mail-ben Anyukámnak, hogy nyomtassa ki őket a munkahelyén és elkezdtem gyártani őket kisebb-nagyobb méretben. 5-6 darab készült akkor és mai napig megvannak. Innen letölthetőek.

A következő ehhez kapcsolódó emlékem, amikor barátnőmmel voltam vásárolni és benéztünk egy könyvesboltba. DVD-ket is árultak és megláttam, hogy ott van mindhárom rész szépen egymás mellett. Azonnal megvettem őket. Azt hiszem itt még nem sejtettek semmit, de azért furcsán néztek otthon, hogy megvan írt DVD-n meg videó kazettán, én meg megveszem eredetibe is őket.

Majd amikor felújítottuk a szobámat választhattam színt, hogy milyen legyen a falam. Hát én kitaláltam, hogy citromsárga falat szeretnék és pirossal pedig rá fogok festeni. A Delorean – Stainless Steel Illusion könyv borítója tetszett meg és ha nem is tudom pont ilyenre megcsinálni, de nagy segítség lesz. Kinyomtattam a képet, lemértem a fontosabb pontokat, a méreteket beszoroztam, nem is tudom pontosan már mennyivel. Aztán vízmérték, vonalzó, ceruza és mehet fel a falra. Először csak egy nagy rácsos négyzet volt, aztán jöhettek az íves vonalak és kirajzolódott az autó. Majd festékkel már csak át kellett menni rajta. Nem volt egyszerű, mert ha nem szimmetrikus, akkor az hülyén néz ki. Szerintem egész jó lett. És a szüleim is megdicsértek. De azt hiszem, itt gondolhatták, hogy „Ajajj, a gyerek nem normális..”

(A fotó 2010-ben készült, azóta bőven gyarapodott a gyűjteményem.)

Úgy gondolom, ezek a történetek számítanak a kezdetnek. Talán ami még fontos, vagyis nekem nagyon az, hogy amikor először láttam Delorean-t, akkor nem csak egyet, hanem egyszerre négyet láttam! Már előre tudtam, hogy menni fogunk és látni fogom őket. Kétféle érzés kavargott bennem. Az egyik, hogy nagyon izgultam, nagyon vártam, a másik, hogy nem lehet, hogy lássam őket, ez csak álom, valamiért biztos mégsem láthatom őket. De! Ott voltak!

Amikor megláttam őket, az valami olyan érzés volt, mint amikor az ember elájul. Pontosabban el fog ájulni. Nem hallottam rendesen, nem láttam rendesen, éppen akkor csak az autókat láttam, semmi mást. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam ülök-e vagy éppen állok. Megszűnt a tér és az idő.
Aztán, amikor már magamhoz tértem, közelebb mentem, minden oldalról megnézegettem őket, beültem, tapogattam. Hihetetlen volt! Olyan mintha nekem csinálták volna, az én ízlésem szerint, az én tetszésem szerint. Tökéletes úgy, ahogy van!
Az érzés, amikor egy álmod válik valóra.
Igen! Ez az álmom valóra vált. Az új álmom pedig, hogy egyszer nekem is legyen Delorean-em!

Szerda reggel elég vegyes hangulatban ébredtünk. Volt egy elég nagy problémánk, amit gyorsan meg kellett oldanunk, mert sajnos rossz volt a foglalásunk a kompra, ahogy a korábbi részben már megírásra került. Egy méltatlanul gyenge reggeli után indulhatott is a versenyfutás az idővel. (S: Ez a reggeli valami gyalázat volt. Minőségileg nem volt vele baj, de sehol sem láttam olyat, hogy minden ilyen pontosan ki lett volna porciózva. Ha jól emlékszem egy vaj, egy lekvár, két zsemle, egy croissant volt a menü, plusz még néhány kisebb dolog. Mindez nagyon drágán. Mindegy is, itt úgysem akarunk többet megszállni. Vagy ha mégis, akkor majd a reggelit hagyjuk ki.)

Persze voltak homályos terveink, arra, hogy mi legyen, ha nem sikerül feljutnunk a kompra. Kereshetünk egy másik kompot másik kikötőbe érkezéssel, vagy vehetünk egy új jegyet a következő kompra és lekéssük az Írországba menő kompot is. A két autó helye és a négy személyes kabin közel 500 euró volt egy irányba, ezért nagyon nem volt mindegy, hogy sikerül-e a tervünk. A délelőtt többnyire azzal telt, hogy rövidebb autózós etapok közben (Ami alatt átléptük a 72000 mérföldet a Deloreannel) a hajótársaságnak telefonálgatunk sikertelenül. Végül Bopatnak elárulták a harmadik hívás után, hogy muszáj személyesen megjelennünk a kikötőben, hogy egyezkedni tudjunk, mert kabinunk ugyan lenne, de az autók helye kérdéses. Ezt pedig csak a helyszínen lehet elintézni. Sajnos a délelőttre tervezett Ed műhelyének meglátogatása ezzel ugrott, mert inkább úgy döntöttünk, hogy mihamarabb érjünk Ijmuidenbe (Amsterdam kompkikötője), hogy legyen időnk könyörgő borjúszemekkel megpuhítani a kompbürokráciát. (S: Mint kiderült, a hajóstársaság telefonos ügyintézője is ugyanazt a felületet használja, mint amit én is találtam a neten. Márpedig ott aktuális napi foglalást nem lehet módosítani.)

Egy rövidke de annál határozottabb holland rendőri igazoltatás után még kettő óra előtt meg is érkeztünk a délután ötkor induló hajóhoz. (S: Azt nem is írtuk legutóbb, hogy az első napon Bajorország tele volt rendőrökkel. Folyamatosan szedték ki a migránstranszportokat, szerintem néhány dugó ennek volt köszönhető. Ezek a holland rendőrök is identity check miatt állítottak meg minket, az autó papírjait el sem kérték. Mondjuk valahogy nincsen előttem az a szíriai vagy bangladesi menekült, aki Deloreannel megy Németországba a segélyért, de ők tudják.)

A becsekkolást intéző hölgy elmondta, hogy érti a problémánkat és nagyon sajnálja, de a hajó indulása előtt csak fél órával tudja megmondani, hogy akad-e még két hely az autóknak. Pechére azt is elárulta, hogy erről a parkolás vezető Loading Manager dönt. Több se kellett Sidnek és jó magyar szokás szerint megpróbálta megoldani okosba. Persze semmi komolyabbra nem kell gondolni, csak ahelyett, hogy kivárta volna a fél ötöt, inkább megkereste a nagyhatalmú szuperfőnököt és meggyőzte, hogy miért is jó neki, ha felenged minket a hajóra. Azt sajnos nem tudom, hogy Sid szeme színe, a Deloreannek csillogása vagy a szép szavak győzték meg, de a lényeg, hogy lett két helyünk a hajón. (S: Mikor szóltak, hogy mehetünk a jegyünkért és megjelentünk a becsekkolós hölgynél, kaptunk azért egy féldiplomatikus lebaszást, hogy miért ugrálunk mi itt. Ha ő azt mondta, hogy fél ötig kell várni, akkor itt fél ötig kell várni. Látszott, hogy zavarja az önbecsülését, hogy megkerültük a hivatalos utat, de mivel a Loading Officer még nála is nagyobb főnök, ezért kénytelen volt kiadni a jegyünket. Ez a kis javítás mellesleg további 150 eurónkba került, de én ilyen boldogan még nem fizettem ki 45e Ft-ot semmire.)

Elégedetten nyugtáztuk, hogy már csak egy városnézés és egy jó ebéd van hátra az indulásig. Egy jó városnézéshez nem is kell más, mint egy szép város. Ijmuiden nem csúnya, de nem is a turista attrakcióiról híres. Csak egy ’45-ben épült tornyot tudtunk megcsodálni, de azt is hamar eluntuk, mert az idő ismét meglehetősen komor hangulatban volt. Egy jó ebédhez legalább egy valamire való étterem szükséges lett volna, de a legtöbb hely sajnos zárva volt. Bopaték azért találtak valami helyet nyitva és kajáltak is egy rendeset, mi viszont egy parti fekvehányóban ettünk egy nagyon jól elkészített frikandelt (fasírt szerű, pálcikára felszúrt, szögletes virslire emlékeztető, olajban kisütött készség). (S: Egyébként ez az egész útra jellemző volt. Bopaték csapatták a habzsidőzsit, mi meg csöveztünk valahol az Atival. Pénz szempontjából is jobb volt, de igazából én inkább az elvegyülés miatt szeretem ezt. Nézni, hogy egy kikötői munkás mit eszik vagy támaszkodva sörözni a Tesco Express előtt az embereket bámulva a hajléktalanok mellett. Sokkal jobban átjön az adott város hangulata.)

És végre beállhattunk a komphoz a sorba — egy elég ritka, de annál fergetegesebb Ferrari 575 Maranello mellé. Egy átlagos napon minden bizonnyal ez a kocsi vitte volna el a show-t, de ma a két Delorean keltette a nagyobb érdeklődést. Viszont jót beszélgettünk a tulajjal, akit őszintén érdekeltek a DMC-k, minket meg persze az ő V12-es, vörös csodája. (S: Nagyon bitang egy jármű volt ez. Amikor Ati megkérte a tulajt, hogy legyen szíves nyissa ki a motorháztetőt és megpillantottuk a V12-t, egyszerre szakadt ki belőlünk egy felhördülés, a tulaj nagy megelégedésére.)

A hajón még velünk tartott 170 motoros is, akiknek egy nagyobb része a Man-szigeti TT-re ment, és egy kisebb Porsche társaság is, akik egy skóciai körutazásra igyekeztek. Meglehetősen tartottam a 14 órás hajózástól, mert nem érzem magam otthon a tengeren, másrészt "mit fogok én ott ennyi ideig csinálni?”. Ezen a kompon talán unatkozni lehet a legnehezebben. Vannak jól felszerelt üzletek, kávézók, kaszinó, bingónak helyet adó night club és egy bár a tetőteraszon, ami pár percre visszarepített engem ’93-ba Balatonszéplakra, ahol egy motoroskocsmában csodálkoztam rá a világ sokszínűségére. Vagy száz söröző, sok nyelven beszélgető, kopott bőrruhába öltözött, kivarrt, ősz motoros hippi elég sajátos hangulatot tud teremteni bárhol a világon. Itt is sikerült. Az egyre erősödő hullámzás és a közelgő vihar ellen a legjobb ötletünk a pálinka volt. Mindig lehet rá számítani és mindig ő győz… Most is így lett, mehettünk aludni. (S: És mennyire jól esett ez az alvás ez után a két stresszes nap után! Még akkor is, ha este elég rossz idő volt, ezért nagyon imbolygott a hajó. Kicsit rosszul is aludtam, de ekkor még nem tudtam, hogy a következő rendes alvásunk ugyanezen a hajón lesz visszafelé. Nagyon kemény napok következtek.)

Folytatódik a héten az Írországos sorozat, egy kis szerencsével megint kint leszünk az index főoldalon, aztán ezen a héten péntekre is igyekszek valamit összehozni. Plusz még egy jó kis mondás:

A Delorean olyan, mint egy szétkokszolt Scirocco.

Hétfő este Sid értem jött Gödre, hogy másnap időben el tudjunk indulni. Valami probléma tényleg lehet velünk, mert majdhogynem el is sikerült indulni a tervezett időben.

Persze az előző éjszaka érkezett viharban még volt annyi szufla, hogy egész álló nap áztasson minket. Egész pontosan érkeztünk meg Ausztriába, a megbeszélt találkozási pontra, ahonnan majd Bopatékkal konvojjá erősödve indulhatunk tovább. Azért a szakadó esőben és nagyon csúszós úton sikerült majdnem összetörni a járgányt, de szerencsére nem esett semmiben kár. Gyorsan meg is egyeztünk abban, hogy ezek a Cooper Cobra gumik annyit érnek mint vakondnak a napszemüveg. (S: Ez úgy volt, hogy próbáltunk egy elhaladós képet csinálni, miközben vártunk Bopaték érkezésére, akik Pozsonynál dugóba kerültek, de egy nagyon szar aszfaltú szakaszon az autó egyszerűen elfelejtett kanyarodni, le is csúsztam az útról. Nagyon félelmetes volt, ez volt a Cooper Cobráim utolsó nagy útja. Soha többet nem veszek ilyen gumit.)

Bopaték apró késéssel meg is érkeztek és tétovázás nélkül tovább is indultunk. A két autó közötti kommunikációt két walkie talkieval oldottuk meg az egész út során. Ausztrián végig szakadó esőben fűztük át magunkat és a nyugalmunkat csak a rengeteg terelés tudta felborzolni. Meg egy apró drifter stílusban bevett elnyújtott kanyar, amit Bopat mutatott be, ezzel is illusztrálva a Cooper gumik hatásfokát esőben. Szerencsére ebből sem lett baj, mert Bopat nem először ment keresztben és jól tudta, hogy mit kell csinálnia.

Egy tankolás után — már újra a pályán — rendőrök mellett mentünk el. Bopat a rádióban röhögött is, hogy tuti, hogy ki fognak szedni minket. Majdnem így lett. Másodpercekkel később a rendőrök megelőzték Bopatékat, és elég határozottan kiparancsolták őket egy közeli parkolóba. Itt kiderült, hogy ez előző tankolásukat elfelejtették kifizetni. Mindketten azt hitték, hogy a másik fizetett. Persze visszakísérték őket a rendőrök a kúthoz, mi pedig a hirtelen jött szabadidőnket ökörködéssel ütöttük el. (S: A rendőrök egyébként határozottan jó fejek voltak, egyáltalán nem voltak bunkók és mondták, hogy bárkivel előfordulhat az ilyesmi. Látszott, hogy itt nem szándékos bűnözésről volt szó.)

Innen már majdnem minden simán ment. Persze dehogy ment simán, hisz' 100 kilométert szinte lépésben tudtunk csak megtenni. Óriási dugó volt és egy helyen le is tereltek minket a pályáról. Ebben az a rossz, hogy fogalmunk sem volt, hogy merre tovább, viszont a jó az az, hogy gyönyörű ködös erdei utakon sikerült tennünk egy kisebb kerülőt. Ezt szerintem csak én élveztem. A cél erre a napra az volt, – hogy ha lehet – jussunk túl Frankfurton, hogy elkerüljük az esetleges másnap reggeli dugót és még be tudjunk ugrani Ed műhelyébe a komp indulása előtt. Ez azért volt fontos, mert Bopat kocsijának a fényszóró kapcsolója az úton dögledezni kezdett. Volt, hogy csak kiékelve működött, volt, hogy úgy működött, ahogy kell. (S: Messze ez volt az eddigi legrosszabb odautam. Általában 4-5 óra körülre szoktam lenyomni a 800 kilométeres távot, de ezúttal 8 óra körül értünk Pommersfelden közelébe. Hihetetlen szopórollerezés volt, a valamikor elkészülő videóban majd látszódni fog.)

Valahol Frankfurt és Koblenz között egy Bad Camberg nevű helyen találtunk egy pálya melletti, indokolatlanul drága hotelt. De 950 megtett kilométer után mindannyiunknak megfelelt ez a szállás. Egy lefekvés előtti egészségügyi pálinka után Sid még a biztonság kedvéért megnézte a komp foglalásunkat, hogy biztosan rendben van-e. Hát... őőő... A pár hónappal korábban foglalt és mindhármunk által átnézett foglaláson szinte minden rendben volt. Jól emlékeztünk az indulás napjára, sőt percre pontosan tudtuk, hogy mikor indult, csak éppen az irányokkal akadt egy nagyobb probléma. Sajnos nem Amsterdamból Newcaste irányba volt foglalásunk, hanem pont fordítva. Sid hitetlenkedve meredt a bookingra miközben kihordott lábon egy pitvarit. Bekopogtunk Bopatékhoz, hogy elmondjuk, hogy akadt egy szemmel jól látható problémánk. Nagy izgatottságra nem volt ok, hisz' az efféle szarságok szinte mindig megoldódnak. Ez a holnap problémája. Legalábbis ezekkel a gondolatokkal feküdtünk le aludni. (S: Nem vagyok az idegeskedős típus senki szerint, de itt én tényleg agybajt kaptam. Egész napos szopás a dugóban, meg ez is. Készen voltam. Viszont a többiek klubhoz illő totális nyugalma és vállvonogatása visszaadta az életkedvemet és reményemet. Ekkora pozitív kisugárzással nem veszthettünk.)

Összedobtam egy gyors bemutatót az Eurofestről. Jó móka volt a sok ember fejét nézni, miközben csináltuk a videónkat.

Elkezdem az Eurofest megírását, bár ezek a bejegyzések a következő résztől egy kicsit rendhagyóak lesznek. Dubniczkia írja majd meg a szövegeket, én meg majd itt-ott beledumálok, ahol szükségét érzem.

Valamikor év elején egy ártatlan telefonbeszélgetésben hangzott el először, hogy akár mehetnék is Siddel az Eurofestre. Annyira feltételes volt a dolog, hogy simán meg is egyeztünk. Aztán valahogy így is maradt a dolog, és áprilisra lett egyértelmű, hogy az idén én tartok Viktorral ezen az egy hetes túrán. Persze megint nagyon túlizgultuk a dolgot és agyon is terveztük... Persze ez nem igaz. Aztán egy facebook csoportban már Bopattal kiegészülve szervezni kezdtük az utat. Lefoglaltuk/megvettük a hajójegyeket és szállásokat. Ez után egy ideig megint nem történt semmi, a szervezésben legalábbis. Sid kocsiján történt javítások egy kicsit izgissé tették az indulásunkat, de azért a pulzusunk emiatt az ügy miatt sem szaladt 70 fölé. Viszont az indulást megelőző nap már meg is beszéltük Bopattal, hogy hol és mikor találkozunk. Ezt a bejegyzést egy nappal az indulásunk előtt írom (hétfőn) és szinte mindennel meg is vagyunk. Van biztosításunk, váltottunk pénzt, szinte be is pakoltunk... Úgy tűnik, mi is öregszünk.

Ide illene leírni azt is, hogy pontosan mi ez a NAGY esemény; Az Eurofest 2016 a Delorean gyártásának 35. évfordulójára rendezett nemzetközi találkozó DMC tulajdonosoknak és érdeklődőknek. Az idén 200 résztvevőt várnak a hétvégére, ami azért elég szép látvány lenne. Ami még különlegessé teszi ezt az eseményt, az a helyszín. A találkozó központja a Hotel Europa Belfastban. Itt rendezik a gálavacsorát, az alkatrész és kütyü börzét és itt száll meg a résztvevők egy jelentős része. És persze innen indul a menet minden nap az aktuális helyszínekre, mint Dunmurry-be is, az egykori gyárba. Lehetőségünk lesz kipróbálni a harmincöt évvel ezelőtt használt gyári tesztpályát és be is nézhetünk a gyár épületeibe. Belfastban megnézzük a közlekedési múzeumot, ahol az ötvenezres DMC tesztautó is ki van állítva és meglátogatjuk a Titanic központot is. Tervben van, hogy benézünk Ed hollandiai szentélyébe is, és talán egy németországi kitérő is beleférhet.

Ez nekem ez így előre nagyon jól hangzik... Mi baj lehet? Legfeljebb egy életre szóló élménnyel beljebb leszünk. Belfast! Kapaszkodj, két autóval jövünk!