Élet egy Deloreannel

Csak hogy pariban legyenek a hétfői bejegyzések címei, ez lett a mostani címe. Szóval holnap estére érünk haza ideális esetben, ami miatt 100%, hogy a szerdai blog csúszik. Valószínűleg csütörtökig, esetleg péntekig.

Míg ezen a héten Sid és Bopat hajóztak át Belfastba, az egykori Delorean-gyárba, én a múlt héten látogathattam el egy érdekes Deloreanes helyre Délkelet-Angliában. Hosszas levelezés után megegyeztem a PJ Grady szervizzel, hogy benézek hozzájuk beszélgetni a kocsim felújítási lehetőségeiről. A helyszín Canvey Island a Temze torkolatában, igazából nincs messze Londontól, mégis mintha a világ végére érkezne az ember, amikor a vonatozás és buszozás után kirakják a semmi közepén.

Vissza a jövőbe rajongók-figyelem, Canvey Island-en MINDENHOL trágyát árulnak; nem Biffnek való vidék ez. A matéria termelői egyébként emós frizurát viselnek és szúrós szemmel figyelik az idegeneket.

A trágyán kívül Canvey Island a nagy ipartelepéről ismert, ahol így ránézésre leginkább gyanús eredetű autóalkatrészeket építenek be legális autókba, illetve gyanús eredetű autókat bontanak le legális alkatrészekké. Mondjuk a többi üzlet sem túl bizalomgerjesztő; a Delorean-szerviz megközelítéséhez el kell menni az azbesztfeldolgozó mellett, befordulni az amatőr boxklubnál, majd a Breaking Bad kábítószerüzemére hajazó mosoda mellett végre célhoz érünk.

A Delorean-szerviz sem nagyon különbözik az ipartelep többi részétől (sőt!), de az autók látványa feledteti a környezetet. Amikor megérkeztem, Chris (egyszemélyben tulaj és szerelő) éppen egy történelmi ereklye hátsó lámpáin dolgozott. Ez a 530-as VIN-számú Delorean, amit a Legend Industries ikerturbós kísérleteihez használták 35 évvel ezelőtt. Az amerikai PJ Grady cég konkrétan egy roncstelepről mentette ki az autót, tőlük került 2015 elején Angliába. Már másfél éve folyik a restaurálás, amelynek alapelve, hogy VIN530 eredeti alkatrészei kerüljenek vissza az autóba. Mint Chris elmagyarázta, magukat az alkatrészeket is megpróbálja restaurálni, ahelyett, hogy a régi – szintén 35 éves – raktárkészletekből pótolná. Amikor nála jártam, még csak egy próbaúton volt túl a turbók beépítése után, és meglehetősen óvatosan nyilatkozott az esélyekről, hogy eljut-e vele a május végi Eurofestre. De majd Sid és Bopat elmondják, ha hazajöttek, hogy összefutottak-e vele odakint :)

A szervizben összesen 7 autó várt a sorára, illetve még egy a szervizen kívül is, ezért volt mit nézegetnem az ott töltött óra alatt.

A szerviz hátsó sarkában két rettenetes állapotú autó szomorkodott; az egyiknek az eleje volt összetörve, a másik pedig gyakorlatilag már csak egy csontváz volt. Meg is kérdeztem Christ, hogy ezeket alkatrészforrásnak használja-e, de szerinte a két romból egyszer még összeépül majd egy autó. Ezt elég nehéz volt elképzelni, de Chris szerint a karambolos kocsi biztosítási pénzéből meg fogják csinálni majd valamikor.

Átbeszéltük az én kocsimmal kapcsolatos lehetőségeket is, adott pár tanácsot, hogy mihez kezdjek vele, de még nem dőlt el semmi. Miután elbúcsúztam Christől, még megcsodálhattam a helyiek pimpelt járgányait, ami jó ötleteket adott a Deloreanem továbbfejlesztéséhez (NEM! :))

Ja, és sikerült egy nappal lekésnem a Delorean World Tour Canvey Island-i látogatását, affenébe...

Még vagy két éve megkért Sid, hogy írjak a Renault Alpine-ról, mert mégiscsak szegről-végről rokon. Én természetesen boldogan ígértem meg, hogy szinte azonnal megcsinálom, hisz' szeretem a márkát és az Alpineokért pedig rajongom. Mint kiderült én az szívem A110-esért dobog, ami gyönyörűséges, apró kis sportkocsilegenda, amivel a méltán nagyra becsült Ferjáncz Attila is országos bajnok lett. Imádom a formáját, gyönyörűek az arányai, gusztusosak voltak a versenyfestési, egyszerűen az egyik legszebb kocsinak tartom.

De most nem erről a kocsiról lesz szó, mert sajnos ennek a típusnak a Deloreanhoz semmi köze sincs. Ahogy az R5-nek sincs. De azt el kell mondjam, hogy a Renault márkához a kicsike, imbolygós futóművű, gyenge motorú ötös miatt kötődöm. Az első nyugati autónk egy első szériás ötös volt. Imádtam. Aztán a szerelemre rásegített egy '82-es vinyl tetős aranyszínű ötös is, amit még '94-ben cseréltem egy kispolskira. Még az sem kizárt, hogy egyszer még lesz egy ilyenem.

De legyen szó végre a 310-esről. A logikus az lenne, hogy 210-esnek hívják, hiszen a 110-es utódja, de sajnos a név házon belül foglalat volt. Miért is tartjuk ezt a kocsit Delorean-rokonnak? Először is a felépítése miatt. A DMC-hez hasonló alvázra épített kocsi ez is, és rohadásra sem igen hajlamos, bár itt nem rozsdamentes acél elemek adják a külső héjat, hanem üvegszálas elemek, amiket acélcsővázra szereltek. Közös még (1976-tól) a hátsó tengely mögé helyezett PRV motor is. Itt kevesebb mint 2700 köbcenti a lökettérfogat és az elektronikus befecskendező is hiányzik, itt a karburátorokkal oldották meg a motor "etetését". Először Solex 34-esek, később Weber 46 IDA karbik szolgálták ki a motort. 150 lóerő és az egy tonnás súly igazi sportkocsivá tette a 310-est, a specifikációk szerint képes volt a 220 km/órás sebességre is.

A megjelenése ízlés dolga, de szerintem nem vethető össze a nagy előddel, ahogy a sportsikerei sem. A kocsit kézzel szerelték össze, ami drága és időigényes is volt. Egy-egy példány teljes összeszerelése 130 órát vett igénybe. Persze ahol tudtak, spóroltak a mérnökök, és néhány alkatrészt házon belülről szereztek be, mint a kormányművet, ami egy 504-es pugból származik, vagy az indexet, amit egy 1300-as Simcából kölcsönöztek. A futómű a dicsőséges R5 turbo kicsit átszabott változata. A modell utolsó két évében készült néhány (27 darab) izmosabb változat is "Alpine A310 V6 Pack GT Kit Boulogne" néven. Ezekbe a példányokba már 2.9 literes motor került, és három darab Weber 42DCNF karbi segített elérni a 193 lóerőt. Ez azért egy utcai Renaulttól 1984-ben nagyon szép teljesítmény volt.

Még egy hasonlóság van a 310-es és a DMC között, mégpedig a legyártott darabszám, a teljes modellperiódus alatt (1971-1984) kicsit több mint 9000 darab készült. De egy valami nagyon hiányzik ebből a típusból: a legenda státusz. Amíg a jobb autógyűjtemények és múzeumok büszkélkedhetnek egy-egy DMC-vel, addig Alpine A310-est nem nagyon szoktak kiállítani. Persze ez nem tény, de valahogy én még nem futottam össze sehol ilyen típussal. De meg kell mondjam, nagyon szeretnék. Majdnem annyira, mint egy A110-essel.

Olaszország hivatalos államvallása újra a római katolikus lesz. Budapesten átadják a Skála Metro áruházat a Marx téren. A Szovjetunió bejelenti, hogy bojkottálja a Los Angelesben tartandó XXIII. nyári olimpiát. Megtörténik a Challenger katasztrófája. Megjelennek Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak és Viszlát, és kösz a halakat! c. könyvei. A Szellemirtók c. film betétdala az egyik legnagyobb sláger az évben. Az Alphaville megjelenteti a Forever Young című lemezét, Madonna pedig — A kutyaszorítóban olyan jól kitárgyalt — Like a Virgin című lemezét. Megszületett Bye Alex (erről mondjuk nem ő tehet) és Kölnben egy szürke, tetőablakos, alig több mint egy literes motorú Ford Fiesta.

Szeretek ezekre a dolgokra gondolni ha régi autót vezetek. Vajon én hol voltam és mit csináltam, amikor ezt a kocsit használni kezdték? Mi történt akkor a világban? Mik voltak a fontos dolgok? Így egyből kézzelfoghatóvá válik, hogy mit jelent harminckét év. És az én autóm csak épp' hogy egy veterán. Óriási tisztelettel nézek azokra, akik egy 50-60 éves autót tartanak életben, vagy esetleg egy száz éves gőzgépet indítanak be hétvégente a saját maguk és a többiek örömére. Na az valódi teljesítmény. Mi ebben az öröm? Miért jó egy letűnt kort és annak a teremtményeit isteníteni? Mert régen minden jobb volt? Fenét! Inkább csak más. Nekem egy kicsit lassabb, nyugodtabb és sokkal emberibb. Mert abban volt még anyag? Ma is van bennük anyag, csak máshogy. Mert azokat lehetett még szerelni? Igen lehetett, de kellett is. Imádok mindent, ami régi, ami egy kicsikét is korlenyomat, ami hordoz számomra emlékeket. Egy autó pedig igazi időkapszula lehet. Lehetett rá vágyni a balatonszéplaki üdülő parkolójában, ahol nyugat-német rendszámmal, büszkén feszítettek a magyar Wartburgok, Trabantok és a szerencsésebbek Zsigulijai mellett. Lehet emlékezni a szagokra, amiket gyerekként éreztünk, vagy újra átélni, hogy milyen lerobbanni egy fülledt nyári délutánon. Csak húsz éve még megálltak segíteni. Hogy minden jobb volt? Lehet. De hogy emberibb volt, az biztos. Talán volt egy kollektív tudat, vagy nevezzük akárhogy, de a legtöbben ugyanúgy várták a megrendelt autójukat, hasonló helyekre jártak nyaralni, és ugyanúgy örültek a kiutalt házgyári lakásnak. Egy Priorból kapott Botas cipővel Te lehettél a király az osztályban. De amikor a dunaújvárosi valutás boltban megvettem életem első dobozos kóláját egy amerikai dollárért, tényleg én voltam a ronggyá lapozgatott nyugati képregényeim címlapjáról a főhős.

És ekkor már évek óta a magyar utakon szaladt a Fiestám. Akkor talán még felfelé tűnt ki a szocialista masszából. Innen még több mint húsz év telt el addig, hogy "találkoztunk". Aztán valamiért úgy gondoltam többször is, hogy meg akarom menteni ezt a kocsit. Hogy miért? Nem tudom sajnos. Persze az ígéretesnek tűnt, hogy ez egy olcsó autó, olcsó alkatrészekkel, és sok Fordos barátom, ismerősöm van, akik segítenek. Neki is láttam többször. Sokadszorra majdnem úgy is sikerült, amilyennek megálmodtam. Lett egy veteránautóm, szinte teljesen eredeti állapotban. Marha büszke voltam. Igen, egy Ford Fiestára. Nekem sajnos nem volt olyan szerencsém, hogy megörököltem volna a nagyszüleim autóját, amiben még gyerekként ugráltam. A szomszéd pajtájában sem találtam 25 éve parkoló autót, és az elmúlt években nem is volt egyben annyi pénzem, hogy egy valamirevaló (értsd: a tömegek számára is értékes) oldtimert vásároljak. Ezért maradt ez a kocsi. És meglett ahogy akartam. Amiért annyi pénzt, időt és energiát áldoztam. Pont olyan volt, ahogy milliószor elképzeltem.

És elkezdődött a szezon. Végre, hosszú idő után egy tavasz, amikor egy kész autóval várhatom a találkozókat. Áprilisban kicsinosítva, büszkén gurultam be a Kincsem Park gyönyörű zöld pázsitjára. És szeretném azt gondolni, hogy másoknak is legalább fele annyira tetszett a fáradozásaim eredménye, mint ahogy én láttam. Hazafelé letekertem az ablakot, kikönyököltem, a magnóból üvöltött az Exotic kazetta és élveztem a tetőablakon át beömlő levegőt. Nagyon szívesen fogok arra a napra gondolni még jó sokáig. Olyan "megcsináltam" pillanat volt. Egy kicsikét az élet császárjának gondoltam magam. És az is voltam.

...még majdnem két napig, amikor egy bolgár kamionos rápasszírozott egy konténerszállító teherautó hátuljára. Hmm... Nagy érzés volt. A baj persze nem nagy, és szerencsére nekem nem esett bajom, de az álmom — már nem először — ott feküdt darabokban az M2 betonján. És most először nem érzek elég erőt magamban, hogy újra megcsináljam. Eladom. A lényeg úgyis az, hogy a kocsi még mindig megy. Hogy még mindig szolgál a maga szürke szerénységében. Legyen innentől más öröme.

Egy kedves ismerősöm pont a Kincsem Parki találkozón mondta nekem, hogy nem érti, hogy miért locsoljuk a pénzt ezekre a nem túl értékes kocsikra? És igaza volt. Egy veterán autót tartani nem csak a múlt egy részének birtoklása, hanem jó befektetés is. Megértettem a leckét. Sok százezret (vagy jelen esetben milliót) eltapsolni egy teljesen értéktelen autóra, ami ha kész van, csak a töredékét éri, minimum butaság. Persze, gazdasági alapon az, és az érzelmek?

Én most egy ideig a pálya széléről figyelem a veterános életet, és mai szándékom szerint csak akkor szállok vissza a "ringbe" ha lesz elég pénzem egy értékálló, pénzzel foghatóan értékes autót megcsinálni és birtokolni.

...

Eladtam a kocsit. Majdnem annyiért amennyiért hat éve vettem. Ezekben az években először minket szolgált, kutyát hurcolt, sok-sok cuccot cígölt és csak ment. Aztán a szüleimet szolgálta, velem csak találkozókra járt, majd végül "nyugdíjba ment volna" kizárólag hobbiautó státuszban, de nem így lett. Eladtam, hogy mást szolgálhasson munkába járáshoz. Nem szerelem autó lesz, hanem használati tárgy, amire való. Nem volt könnyű döntés, de azt mondják, hogy a tárgyakhoz való ragaszkodás a szabadság gátja. Tudja a fene... A kocsi már nem az enyém, és nagyon kíváncsian várom, hogy mit hoz majd az élet, milyen lesz a következő -- lehetőleg minél régebbi -- isteníthető vackom.

Holnap reggel indulunk Írországba. Az autó patent állapotban van, mi úgyszintén, nagyon jó bulinak ígérkezik a dolog. Most szerdán és pénteken Dubniczkia egy-egy írása jön, olvassátok figyelemmel! :)

Ott hagytam abba, hogy viszem majd az autót Érdre, ahol a K-Jetesek megnézik, hogy mennyire sikerült jól az összerakás. Ez teljesen jó ötlet volt múlt héten, de akkor még nem tudtam, hogy a következő időpontjuk ezen a héten szerdán van, tehát miközben ez a bejegyzés megjelenik, én éppen ott vagyok és éppen most derül ki, hogy kell-e bármit állítani a gépen. Így pedig elég nehéz megírni a blogra, hogy mi is történt. És nem. Nem fogok ellőni semmi időgépes poént. Szerencsére azonban van egy fontos dolog, amit meg lehet írni addig, amíg a jövő heti anyagot összegyűjtöm. Mégpedig azt, hogy most akkor kellett-e ez a felújítás vagy sem?

Utólag mindig okosabb az ember, ezúttal is így volt. Ez a motorfelújítás már régóta lógott a levegőben, de akkor vált teljesen biztossá, amikor mentem az Oldtimer Showra és észrevehető mennyiségű hűtővíz fogyott az odaúton. Akkor történt, hogy odaúton megálltam félúton, kinyitottam járó motor mellett a hűtővíz tartályának a kupakját és habzott a víz. Dubniczkia itt jól beszaratott, hogy itt a világ vége, így nem szabad tovább menni. Igaz, hogy McFly és a szerelőm nem értette a pánikot, de azért visszamentem. Végül mégis eljutottam a Showra, aki elfelejtette mi hogyan volt, az olvassa újra itt.

A múlt héten azonban újra beszéltünk, és kiderült, hogy egy fontos információ félresiklott és dubniczkia azt hitte, hogy az olaj habzik az autóban, nem pedig csak a víz. Hoppácska. Mondtam neki, hogy semmi gond, végül is ezért szedettem darabokra a motort. Na jó, egyáltalán nem, de azért jót röhögtünk rajta, mert annyira jellemző volt az egész helyzetre egy ilyen félreértés. Aztán amikor kicsivel később elhangzott ez a teljesen szakszerű megállapítás, miszerint:

- A nagy vasdarabok nem szoktak elromlani. A kis biszembaszomok döglenek be.

Akkor tudtam, hogy teljesen jó kezekben van a 7075-ös Delorean itt a magyar Deloreanklubban. Aztán itt végiggondoltam, hogy egy közepesen szar minőségben gyártott 35 éves autóval készülünk Írországba, aminek most lett darabokra szedve a motorja és jelentősebb tesztút sem lesz vele, eljutottam a konklúzióhoz:

Mi baj történhet? :D

Kicsit komolyabbra fordítva a szót, visszatérnék az alapkérdéshez, miszerint most akkor hengerfejes volt a motor vagy sem?

A válasz egyértelmű. Nem.

Viszont! És itt jön a lényeg. Egy nagyon kezdődő hengerfejesség már valószínűleg adott volt, ez látszott a tömítéseken is. Írországot szinte biztos, hogy kibírta volna, sőt még talán a jövő évi OT vizsgát is, de mégsem volt felesleges a szétszedés. Kiderült, hogy a vízfogyás a szokásos hibám volt, amivel már annyit szenvedtem korábban is. Az, hogy a hűtővíz tartályának a kupakja nem zárt rendesen és már kis nyomáson is kinyomta hátul a vizet kicsinyenként. Ez menet közben nem érződik, dugóban pedig egyértelműen jobban fogy, a magasabb motorhőmérséklet miatt.

Aztán volt még egy hengerfejességre utaló jel. Az, hogy az egyik hengerfejcsavar eltörött. Ahogy hallottam, ezeket a csavarokat direkt úgy csinálják, hogy szükség szerint tudjanak nyúlni egy kicsit, de ha ez túl sok lesz, akkor elgyengül az anyaguk és ilyenkor hajlamosak meglazulni és átereszteni a vizet. Vagy éppen kiszedésnél beletörni. Ez a csavar valószínűleg még a legelején volt a tönkremenetelnek, de ha sokáig lett volna még bent, akkor előbb utóbb komoly problémát okozhatott volna azzal, hogy elmegy mellette a víz.

Szóval így ezekkel árnyalva a képet, nagyon jó ötlet volt szétszedni a motort. Az egész munka mindenestől 135e Ft volt, plusz az Edtől berendelt 45e Ft-nyi alkatrész, amiből 30e Ft-nyi cuccot megpróbálok visszacserélni. Ha ez sikerül, akkor megúsztam 150e Ft-ból egy elég komoly felújítást, ami szerintem nem is rossz.

Előző részek itt és itt.

Eltelt az üres hét, amíg nem sok történt az autóval, de aztán múlt hétfőn elkezdték a motor összerakását. Több probléma is volt, amit meg kellett oldani. Az első és egyben a legnagyobb gond az volt, hogy a szétszedés során az egyik hengerfejcsavar menete teljesen szétment. Az új csavarok szerencsére jók voltak, de ehhez az egyhez újra kellett fúrni a menetet. Egy felújítókészlettel úgy tűnt megoldható lesz a dolog, ami szerencsére így is történt, bár itt is voltak bajok rendesen. Ugyanis az első készlet valami miatt mégsem lett jó, kellett hozzá valami új kiegészítő is. Ennek a részleteit nem ismerem, csak annyit tudok, hogy végül sikerült megoldani a problémát és az elmondások alapján tökéletes lett és jobb mint a gyári. Elhiszem. Volt itt egy vicces epizód, amikor kérdeztem, hogy mennyire egyszerű dolog ez, mire Tibi bá' csak annyit mondott, hogy nem egy különleges dolog, igaz utoljára valamikor '88-ban csinálta az Afitban, egy Zsigulin. Ezután már én is úgy gondoltam, hogy ilyen háttérrel semmi gond nem történhet.

Aztán mikor ez megvolt, kerültek fel a hengerfejek és minden más, jött a következő gond. Az Ed által küldött láncfeszítők mások voltak, mint ami a motorban volt. Kicsit rövidebbek voltak és sokkal íveltebbek. Valahogy így:

Szóltam is Ednek, hogy ez így nem frankó, mit csináljunk vele? Azt mondta, hogy tudja, de semmi gond, simán használjuk, be lehet rakni, ők hat éve boldogan szerelik ezt be. Átadtam az üzenetet, mire jött a válasz, hogy értik, hogy be lehet rakni, de hogyan? Ha berakják, elszakad a lánc. Jobb lenne, ha nem lenne ennyire feszes, hanem kicsit meg lenne nyúlva. Akkor beférne. Miután ezen jót "nevettünk", mégis bekerültek a régiek. Elvégre nagy bajuk nem volt, csak a bal oldali szegecsen túl volt lepattanva belőlük egy darab, ki tudja mennyi ideje. Ezeket az újakat pedig majd visszaküldöm vagy visszaviszem Ednek, aztán remélhetőleg majd levásárolhatom legközelebb. Kicsit azért zavar a dolog, mert az Edtől rendelt 45e Ft-nyi alkatrészből ez a két feszítő volt 30e.

Innen már nem voltak igazán komoly gondok, levéve a szokásos hogyapicsábaérjemeztel? és kivoltazahülyeakieztkitalálta? jellegű problémákat. Persze teltek azért a napok, végül múlt pénteken már sikerült beindítani és menni vele egy pár métert, Ezen a héten hétfőn pedig mikor mentem, már kint állt az autó a hátsó lökhárítóval együtt, mert elkészült. Pár métert én is gurultam vele, a hangja nagyon szép, mást még nem tudtam letesztelni. Ha hazahozom, majd okosabb leszek.

Már csak egy fontos tennivaló van hátra, el kell mennem Érdre biztos ami biztos beállíttatni és megnézni az EKG-ját. Ezt valamikor a héten még meg kéne oldani, de a pontos időpont még várat magára.

Különleges esemény nem lesz mostanában, ezért csak annyit írok, hogy múlt pénteken végre életre kelt a Delorean a hosszú javítás után. Egyelőre minden jónak tűnik, pár métert már mentek is vele. Még össze kell rakni a hátulját, de egyre biztosabb, hogy készen lesz Írországra. És ami a legfontosabb és legfurcsább: Nem az utolsó pillanatban.

Nem nagyon szoktam itt a blogon belefolyni az USA politikai életébe, mert nem tartozik a fő irányvonalba, de ezúttal egy nagyon rövid kitérőt kell tennem. Talán hallottátok, hogy jó eséllyel Donald Trump lesz a republikánus párt elnökjelöltje. Az, hogy most ez jó vagy sem az ország és a világ számára, nem tudhatom, de az biztos, hogy számomra ennek a fickónak van egy elég kellemetlen életszakasza, miről már itt is írtam korábban. A lényeget újra kimásolom.

Végül 1999-re John Delorean minden pénze elfogyott és csődöt jelentett. Maradék tulajdonát elárverezték, a New Jerseyben álló házát egy autóval és néhány személyes tárgyával hagyta el, még szeretett kutyáit is ott kellett hagynia. Egyesek szerint ez volt az utolsó csapás, ami után egészsége megromlott és 2005-ben elhunyt. Elvégre a cégét elvesztette, a feleségét elvesztette, a gyerekeit alig látta és már csak a háza maradt. Mivel pénzre volt szüksége, ezért egy régi ismerőséhez, Donald Trumphoz fordult. Ő beleegyezett, hogy az árverésen megveszi a birtokot és golfpályát és lovasklubot hoz létre rajta, viszont John élete végéig lakhat a házban. Itt kicsit zavaros a történet, de ha jól értettem, akkor az árverésen végül Trump ismerőse, Norman Peltz nyert, aki Trumppal karöltve kidobta Johnt az utcára, majd együtt létrehozták golfpályájukat, a házból pedig egy klubházat építettek.

Ez pedig a régi Deloreanbirtok jelenleg:

Trump National Golf Club

Miután megjöttek az új tömítések nagy lendülettel nekiálltak a szerelők, majd nem csináltak semmit egy hétig. Ez persze nem teljesen igaz, de az biztos, hogy nagy haladás nem történt. Igazából nekem is nagy szerepem volt ebben a semmittevésben, mert miután látszott, hogy a biatorbágyi találkozót úgyis bukom, kimondtam azt a szót, amit soha nem szabad kimondani egy autószerelőnek sem: "Ráér."

Mivel ez a műhely nem kimondottan oldtimerekre specializálódott, hanem átlagos, napi autók javítására, ezért inkább a fontosabb autókat vették előbbre. Én pedig hagytam, elvégre így is nagy szívesség, hogy megcsinálják ezt a közel sem átlagos dolgot.

Szóval egy hétig tulajdonképpen állt a szerelés, aminek azért annyi előnye volt, hogy jól át tudtam nézni mindent a motortérben, hogy mi is a helyzet. Voltak bőven jó és rossz tapasztalatok is.

Először is a VOD, a Valley of Death, azaz a V motor szárai közötti rész nagyon jó állapotban van. Ez nem annyira egyértelmű dolog, mert itt két probléma szokott előfordulni. Az első, hogy mivel a magas felépítmény és a vízpumpa miatt ez fentről egy teljesen beláthatatlan terület, ezért ez a rész könnyen koszolódik nagyon egzotikus szennyeződésekkel. Sokan találtak itt korábban beejtett csavarhúzófejeket, csavarokat, szétégett falevelet, patkányt, szöcskét, egyéb kisállatot. Ugyanis ez a rész felmelegszik egy téli út során és ha egy állat ide felmászik, nagyon kényelmes egy hűlő motoron melegedni egy darabig. A baj akkor jön, ha a motor újra beindul, az állatka viszont valami okból nem megy ki. Így lehet nagyon hamar sült patkányt rakni a VODba. A lényeg azonban az, hogy nálam ilyen gond nem volt, teljesen gyári volt minden, egy kis általános koszt leszámítva.

A másik probléma komolyabb szokott lenni. Ha valami okból maró dolog kerül ide, akkor az nem tud távozni. Emiatt a blokkrohadás jellemzően innen szokott elindulni. Ebben nem vagyok biztos, de ha jól gondolom, akkor az ide befolyt és nem kitakarított olaj és hűtővíz lehet a főbűnös ebben az esetben, ha azonban hülyeséget mondok, akkor javítsatok ki!

Volt azonban rosszabb hír is. Habár az alváz jobb oldala szinte gyári állapotban van, a bal oldaláról, a kipufogós oldalról ez közel sem mondható el. Ahogy néztem, átrohadva sehol sincsen, de azért ez közel sem az az állapot, mint amit egy OT vizsgán jövőre elvárnak. Emiatt kap majd egy korrekt takarítást és javítást. Persze ez pont olyan helyen van, ahol nem látszik az állapota, de azért jobb lenne, ha nem így nézne ki.

Ha pedig már OT vizsga, akkor volt ide egy pozitív dolog is. Annak idején nem tudtuk leolvasni a motorszámot, mert a katalizátor takarta. Próbáltuk tükörrel, mindennel, de nem ment. kitapintani sikerült a plakettet, de leolvasni nem és most rájöttem miért. Azért, mert kb. 2 mm kosz, olaj, akármi volt rajta. Most viszont hogy lent van a kipufogó, letakarítottam a koszt és csodák csodájára előtűnt a várt szám. A következő OT vizsgán már be lehet írni ezt is.