Élet egy Deloreannel

Többször volt már szó a cég Coventrybeli irodájáról (főleg itt és itt), de külön bejegyzést még nem kapott, pedig az alkatrészrendelések nagy részét innen és nem az írországi gyárból intézték. Találtam egy cikket, amiben van pár adat erről az irodáról, ezeket szedem most össze ide. Persze ez a bejegyzés úgy lenne teljes, ha idemásolnám a két felső linkről is az ide vonatkozó részeket, de mivel azok egy komplett cikk fordításai, ezért onnan kivágni nem akarom, redundáns módon meg nem akarom ide újra bemásolni. Szóval tisztább a helyzet, ha azokat is elolvassátok hozzá.

Barrie Wills a cikk fő szerzője, aki maga is Coventry-i születésű volt. Nick Sutton is sokat említi őt minden írásában, mert ők ketten szoros munkakapcsolatban álltak. Barrie volt Nick főnöke, bár ezt már írtam korábban is. Mindketten a cég elejétől a végéig ott voltak, bár Barrie pár nappal azért nyerné ezt a versenyt. Barrie volt a DMC beszerzési igazgatója, Nick pedig a Coventry-i iroda vezetője.

Barrie-t John Delorean kérte fel egy beszerzési iroda megnyitására Coventryben, ami éppen félúton volt Hethel, a Lotus főhadiszállása és Dunmurry között. A cég irodája egy új - Christchurch House nevű - irodaházban nyitott meg, Coventry központjában. Jelenleg így néz ki és itt található.

Ebben az időben üres volt a legfelső emelet és az épület oldalán volt egy kis tisztás, ami elég nagy volt az ott dolgozók és látogatók autóinak. A város vezetősége nagyon örült az érkezésüknek, főleg amiatt, mert az egész DMC project óriási állami támogatással indult. Gondolom reménykedtek, hogy nekik is leesik valami, bár azt hiszem, pár év alatt ez a reményük elpárolgott. Mindenesetre a bérleti szerződést elég hamar megkötötték és a dolgozók 1979 januárjában birtokba vették a kinézett legfelső szintet.

Az itt dolgozók jellemzően olyan fiatalok voltak, akik más autógyárakban már lehúztak pár évet és megvoltak a kapcsolataik és tapasztalatuk ahhoz, hogy a munkájukat itt minél hatékonyabban végezhessék. Főleg a Jaguar-Rover-Triumph, a Chrysler és a Reliant kötelékéből érkeztek.

A cég csődje után innen próbálták jó részben végrehajtani a mentőakciót, amiben az is benne volt, hogy az írországi gyárban majd Triumph TR8-ast is gyártanak, de sajnos ez sem sikerült.

Nem nagyon szoktam ilyen visszatekintéseket írni, mert nem éreztem soha szükségét, de azért a tavalyi év nagyon kívánja ezt a fajta megemlékezést is, mert ilyen csak egyszer van egy Deloreantulajdonos életében.

Az eleje még lassan indult, aztán valamikor nyáron kezdett el mindenki mozgolódni az október 21-i dátumra, aztán a szeptember már elég jól pörgött, október közepére pedig egészen elképesztő méreteket öltött a Vissza a Jövőbe hype. A nagy dátum hete pedig kész idegbaj volt. Őszintén szólva nagy szerencse, hogy már saját cégben dolgozom, nem pedig alkalmazottként, mert így bármikor el tudtam szakadni egy-két (három-négy) órára és minden fontosabb kérésnek eleget tudtam tenni. Aztán körülbelül október 23 környékén - nem meglepő módon - paff, vége volt mindennek, már ami az új felkéréseket illeti, mert azért néhány maradék dolgot még meg kellett csinálni, amiket írok is meg sorjában.

És őszintén szólva örültem neki, hogy vége lett, de valami olyan nagyon, amennyire nem is gondoltam, hogy lehet örülni. Ati szokta mondani, hogy mennyire durva, hogy én akkor is mosolyogva válaszolok a kérdésekre, amikor már ezredszerre hallom ugyanazt, de ezúttal még én is túladagolódtam. Túl sok lett a Deloreanből és az azzal járó Vissza a Jövőbéből. Túl sok emberrel találkoztam, akinek a BTTF a kedvenc filmje és a Delorean a kedvenc autója, ezért a vége felé már nem annyira volt kedvem menni akárhova.

A lendület csökkenése szerintem a bejegyzéseimen is látszódott, pedig a tavalyi évről még négy beszámoló vár megírásra, igaz ezek már főleg novemberi, decemberi dolgok. Aztán ennek lett részben az eredménye az, hogy a karácsonyi szünet idején nem születtek pénteki bejegyzések. Valóban rossz napokra esett a péntek, de ha jobb napokra esett volna, akkor sem lett volna kedvem kutakodni, fordítani, vagy csak úgy egyáltalán a DMC történelmével foglalkozni. Ami jobb dolgokba belefutottam, azokat csak lementettem, majd idővel jönnek.

Szóval emberek kemény év volt ez. Nagyon jó volt, de nagyon fárasztó. Nem tudom, ti hogyan látjátok, de én remélem, hogy idén nem nagyon fog velünk foglalkozni senki. :)

Úgyhogy utólag is:

Hát ez a decemberi frissítés nem egészen úgy alakult, ahogy azt elterveztem, bár ez inkább csak a blog szempontjából igaz, mert más szempontból nincsen okom a panaszra. Amikor azt ígértem, hogy lesznek pénteki bejegyzések, akkor még nem néztem, hogy az pont újév és karácsony, ami előtt körülbelül annyi esélyem van blogot írni, mint evési maraton nélkül végigcsinálni ugyanezeket a napokat. Szóval kicsit elmaradtam, de elméletileg a héten már minden visszaáll a normális kerékvágásba.

Elsőre jó ötletnek tűnt. Azt hiszem így lehetne a legjobban összefoglalni ennek az estének a lényegét. A tulaj még valamikor augusztus, szeptember környékén kérdezte meg, hogy elmennék-e a Vissza a Jövőbe bulijukra és mivel akkor még nem volt annyira telerakva az a hetem, simán igent mondtam. Főleg, mert aránylag közel van hozzám a hely, régen párszor még voltunk is errefelé néhány elferdült szombaton, hát miért ne?

Aztán ahogy sűrűsödött a hét, egyre kevésbé volt már kedvem, de lemondani már nem akartam, ezért amikor jött az idő, a megbeszéltek szerint odamentem este 9-re vagy 10-re, ha jól emlékszem. Már a bejutás is elég kalandos volt, mert a helyszín egy nagyon szűk kapun keresztül közelíthető meg, ami azt jelentette, hogy nagyjából 3-4 centi volt a tükrök és a fal között több helyen is. Utána egy szűk udvaron kellett forgolódni, majd jöhettek a bámészkodók.

Akik nagyjából a Vertigonál is említett kategóriából kerültek ki. Körülbelül ugyanaz a 18-20 év körüli berúgásra  és esetleg valami lepattanó csajra / fickóra váró banda, akiknek egy jó részének fogalma sincsen, hogy miért az a buli neve, hogy Vissza a Jövőbe. Természetesen itt is volt pár rajongó, meg néhány igazán lelkes felhasználó, akikkel azért el tudtam tölteni az estét, valamint a főnök is korrekt ember volt.

A zene sajnos pont ugyanazt a fergeteges party vonalat vitte tovább, mint a Vertigo is, de ezt már előre tudtam, szóval nagyon nem lepődtem meg rajta. Mivel elég hideg volt, ezért párszor bementem melegedni és inni egy teát, de valahogy nem éreztem úgy, hogy ide egyszer majd visszajövök önszántamból is.

Ezért aztán mikor elérkezett a 2 vagy 3 óra, amit megbeszéltünk, szóltam a tulajnak, beindítottam az autót, kicsit hagytam melegedni, aztán elindultam kifelé a továbbra is nagyon szűk, de ezúttal részegekkel nehezített kijárathoz. Ezt a kábé 30 méteres utat végigmorogtam, mert elképesztő, hogy mennyi hülye van, aki komolyan gondolja, hogy ő még pont elfér lapjával abban a pár centiben, ami a tükör és a fal között van. Aztán mikor nem sikerült, akkor tántorog csak félre. Pluszban átmentem még egy otthagyott poháron is, amit külön köszönök annak, aki ott hagyta, bár szerencsére ebből nem lett gond.

Nagyon megkönnyebbültem mikor kijutottam, mert habár az esetek nagy részében nem éreztem úgy, hogy veszélyben lenne az autó, de párszor azért egy-egy részeg kicsit közelebb ment hozzá, mint szerettem volna, a kordon ellenére is. Végül azért rendben hazajutottam és megfogadtam, hogy ilyen helyre soha többé nem megyek. Semmi értelme.

Miután a sok evés és családi program miatt a múlt pénteki bejegyzés is kimaradt, ezért egy kis videót kirakok ide hétfőre. Egy szelet kalácsot éppen meg lehet enni alatta.

Múlt héten megírtam az előzményeket, amik oda vezettek, hogy végül a Sunny Dinerben tartottuk meg a Marty McFly Arrival Dayt, Nekem már az odaút is elég kalandos volt, mert az M1-ről két út volt a Hűvösvölgybe. Az egyik a városon keresztül, amit el szerettem volna kerülni a forgalom miatt, a másik pedig egy kerülőút elég kis utakon, amit inkább választottam. A város elkerülése, mint kiderült, nagyon jó ötlet volt, mert nagyon sokan panaszkodtak, hogy teljesen be volt dugulva minden, bár azért a másik út sem volt túl egyszerű. Elég szűk utakon kellett végig jönni hegyen völgyön át, szintén nem kis forgalomban, de még mindig ez volt a jobb megoldás. Ha jól emlékszem Skynet is erről érkezett kicsit később.

Bopat már korábban jelezte, hogy Pozsonyba megy, ezért ő nem tudott ott lenni velünk, Szabi pedig aznap döntött úgy, hogy nem küzdi át magát a városon, így végül csak két Delorean jött össze a nagy találkozóra, amit eléggé sajnáltam, de parkolóhely szempontjából nem volt ez olyan nagy baj. Azért remélem, hogy Bopat megírja majd a pozsonyi buli részleteit.

A lényeg, hogy odaértünk kis eltéréssel, eddigre pedig már elég sokan voltak ott, akik várták az autókat. Beálltunk a Sunny elé, aztán vártuk a rohamot, ami meg is érkezett úgy 2-3 másodperccel az érkezés után. A Sunny befogadóképessége úgy 100 fő körüli maximum, erre 162 ember jelezte érkezési szándékát úgy, hogy tudtuk, hogy a klubból páran nem jeleztek ide vissza, de ott lesznek. Szóval kicsit féltünk a tömeg miatt, de mivel elég sokáig ott voltunk, ezért ez a sok ember időben elég jól eloszlott, így még csúcsidőben, 6 és 8 óra között sem volt annyira sűrű a helyzet, hogy zavaróvá váljon. Bár ülőhelyhez jutni azért nem volt annyira könnyű, nekünk is inkább csak az esemény vége felé sikerült 9 után, bár annyira azért mi nem küzdöttünk érte, hogy legyen.

Eddigre már kicsit oszlott a tömeg, inkább csak a törzsgárda maradt, akikkel ettünk egy jót (Az Uncle Joey torta nagyon finom volt), beszélgettünk egy kicsit, aztán lassan mindenki hazaszállingózott. Jó móka volt, de azért pár hiányosság is akadt. Elsősorban az, hogy habár minden létező formátumban elvittük a filmet, mégsem sikerült megnézni, mert a hely - az ígéretek ellenére - mégsem volt annyira felkészülve erre. A filmes kiállítás nagyon jó volt, a beöltözések és az óratorony molinó előtti fotózkodás is vicces volt, meg úgy általában jó volt ennyien összejönni és marháskodni egy kicsit. 

Kisebb meglepetésünkre egy RC News nevű internetes tv is megjelent, akik csináltak is rólunk egy videót. Ezt:

Plusz nem szabad elfelejtenem azt sem, hogy kkornel7 tagunk is írt egy nagyon jó és sokkal bővebb beszámolót az eseményről, amit a fenti linken el is lehet olvasni. Nagyon ajánlom, elég jól elkapta a hangulatot. Ráadásul ott sok kép is van.

A múlt pénteki bejegyzés egy elég jól sikerült évvégi céges buli miatt kimaradt és ahogy a naptárt nézem a mostani sem 100%, hogy megírásra kerül. A szerdai meglesz. Addig pedig kirakom ezt, mert ki tudja mikor jövök újra.

Az egész október 21-i hetem eléggé ad hoc jellegűen működött, de mindez semmi sem volt az október 21-i találkozó megszervezéséhez képest. Azt tudtuk, hogy erre a dátumra nagyot akarunk alakítani, ezért már évekkel ezelőtt elkezdődött a szervezkedés. Természetesen az első verzió az volt, hogy megyünk mi is Los Angelesbe és mint minden rajongó, mi is ott nyomatjuk majd a pálmafák között a Johnny B. Goode-ot. Aztán ahogy közeledett az esemény egyre kevésbé látszott az, hogy valaki rendes szervezett partit csinálna. Végül persze lett több is, de vagy drága volt vagy komolytalan, de igazából úgy késtük le az egész repülőjegy vásárlást és szervezkedést, hogy azt tanítani kéne. Na persze, ez a mentalitás a klubtól nem idegen, szóval azért olyan nagyon nem lepődtünk meg, mikor eldöntöttük, hogy inkább itthon rendezzük meg a saját bulinkat.

Jött hát a kérdés, hogy hol legyen? Ezt sem siettük el, hát majdcsak hívnak minket valahova, nem? Aztán majd megcsinálnak nekünk mindent, mi meg odamegyünk vigyorogni. Vártunk hát egy kicsit és el is kezdtek szállingózni az ajánlatok. Ezeket most nem kronologikus sorrendben írom le, inkább elvetési sorrend alapján.

Az egyik első jelentkező a Fifty's Drinx volt, akik csak egy Deloreant kértek volna a nagy napra, én meg betámadtam őket, hogy egy nem játszik, megyünk négyen. Főleg, mert a honlapjuk egyik fotóján ott figyel a fél Deloreanklub, tehát biztosan jó hely. Erre köpni-nyelni nem tudtak egy darabig, majd egy kis huzavona után megegyeztünk, hogy inkább hagyjuk az egészet, mert habár a hely passzolna a klubhoz, de túl kicsi. A négy autó nehezen férne el, a többi autóról nem is beszélve, a várt 100 fős rajongótábor pedig maximum lapjával férne be a helyre heringkonzerv stílusban.

Eddigre már megvolt a következő meghívásunk, ami azért komolyabbnak tűnt. A Corvin tető rendezett egy eseményt, ami így elsőre elég korrektnek tűnt. Mikor ott is megmondtuk, hogy négyen megyünk, át is rakták a rendezvényt egy Tesla nevű helyre, ahonnan meg egy hét múlva már az 5kertben voltunk. Őszintén szólva én beszélgettem velük tovább a részletekről, amikor páran, akik jobban ismerték a környéket, azt mondták, hogy nem biztos, hogy mi szeretnénk odamenni. Véleményük szerint ez a hely a tipikus 18-23 éves átlagéletkorú, hiperpuccos, stylist és életművész szakon végzett (vagy végző) kirakatemberek gyűjtőhelye, márpedig a klub nem ilyen. Nagyon nem. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy elég komolyan veszik a programot filmvetítéssel, dokival, zenével, mindennel, ezért aztán nem vetettük el egyből az ötletet. Egy ideig úgy voltunk vele, hogy még az is lehet, hogy oszlani fogunk, mert Szabi benne lett volna, hogy a szűkebb körű klubos buli helyett a több ezer fősre tervezett rajongói rendezvényre guruljon ki a kocsijával, de aztán egy kis intermezzo őt is meggyőzte, hogy nem oda kell elmennie aznap. Én pár nappal előtte tettem le a dologról.

Én egy telefonbeszélgetés után döntöttem el, hogy távol maradok, aminek a lényege a következő volt. Felhívott a fickó, elég intelligensnek tűnt, volt pár szokásos ismerkedős bevezetőszöveg, majd nekiállt elmondani, hogy ez a hely mennyire menő partyhelyszín, mennyire az ország legfrankóbb helye és ide járnak a legjobb DJ-k, mire nagy megrökönyödésére elmondtam, hogy ez mind nagyon szép és jó, de én Metallicát hallgatok, szóval eddig még nem nyűgözött le olyan nagyon. Csak egy pillanatra esett ki a promóanyagból, aztán már folytatta is, hogy meg hát ők mennyire jó fejek, mert minket kerestek meg, miközben másokat is hívhattak volna, mire leállítottam, hogy ez speciel egyáltalán nem igaz, mert ha Deloreant akar, akkor velünk beszél és kész. Ha mi nem megyünk, más sem fog, mert másnak nincs ilyen autója. Utána még bepróbálkozott azzal, hogy olyan promót nyomnak a klubunknak, hogy csak na, mindenki rólunk fog beszélni és ez nekünk milyen jó lesz, mire megmondtam, hogy akit akartunk már elértük, nekünk semmi szükségünk arra, hogy pár ezer szakadt, félrészeg egyetemista körbenyálazza az autónkat, miközben fogalmuk sincsen, hogy mit látnak. Majd ezután elköszöntünk és szóltam a Szabinak, hogy ha akarja menjen, de engem ez nem érdekel.

Ő kicsit tovább bírta, de végül ő is bedobta a kulcsot. Mivel a hely üzemeltetői kiadták a szervezést valami cégnek, sejteni lehetett, hogy a rendezvény színvonala fogja kárát látni az ilyenkor szokásos költségminimalizáló és haszonmaximalizáló hozzáállásnak (ezt később a bulin résztvevők Facebook-kommentjei alá is támasztották). Bár a kontakt csávó ezredszer is elmondta, hogy itt lesz az ország legnagyobb bulija, ehhez képest amikor Szabi elhívta magához, hogy megmutassa a kocsit és megbeszéljék a továbbiakat, az "év legnagyobb rendezvényének" szervezője megkérdezte:

- Hogyan lehet eljutni hozzád busszal?

Őőőőő, hát igen. A legfaszább buli szervezőinek nincsen egy szakadt kettes Golfjuk, hogy elmenjenek valahova letisztázni pár részletet, hanem buszoznak. Innentől lett nyilvánvaló, hogy ez a buli egy komolytalan valami lesz, ahol az esemény nevét kihasználva csak extra bevételhez akarnak jutni. Ezért aztán maradt a harmadik befutó.

A Sunny Diner, amit a jövő héten meg is írok.

... tehát semmi sincs. A hétfői bejegyzések elég jó eséllyel kimaradoznak mostanában, úgy januárig, mert nem történik semmi, nincs mit bejelenteni. A szerdaiakat megírom továbbra is, mert oda van téma, a péntekiek majd ahogy alakulnak. Előfordulhat, hogy karácsony közelében ott is kimaradások lesznek, de igyekszem megírni őket.

Először nem tudtam hova tenni ezt a levelet, mert nem értettem, hogy mi az értelme, miért írták úgy egyáltalán. Szerencsére a DMC-nél (szinte) mindig ráírták a levelekre a dátumot, így innen már érthető a léte. 1977 december 19-én íródott, amikor még nem volt fix támogatója a cég autógyártásának, tehát minden potenciális befektetővel foglalkozni kellett. Egy ilyen befektetőnek írt egy válaszlevelet John Delorean, a következőképpen.

Kedves Dr. Spitz,

Lou Guida említette, hogy érdeklődik az új izgalmas autónk iránt. Csatolva küldöm a Motor Trend egyik számát, amelyik leírja az ultra-erős, nagyon könnyű autónk technikai paramétereit. A mi számunkra az, hogy modern, repülőiparban használatos anyagokat használjunk az autóink drámai könnyítése érdekében, egy sokkal logikusabb módszer az üzemanyag fogyasztás csökkentése érdekében, mint hogy csak egyszerűen kisebb autókat építsünk.

Egyúttal meg szeretnénk mutatni egyik prototípusunkat, mikor legközelebb erre járunk vele és örömmel veszem majd véleményét, miután megtekintette az autót.

Nem egy nagy szám, ami azt illeti, de mikor utánakerestem, hogy ki lehetett ez a Dr. Spitz és Lou Guida, kicsit érdekesebbé vált a dolog. Nem biztos, hogy jó embereket találtam meg, de a koruk, életútjuk igazából illeszkedhet a DMC történetébe.

Dr. Spitz, egy gyerekekre specializálódott idegsebész volt, Lou Guida pedig a Merrill Lynch alelnöke. A linkeken olvasható mindegyikőjük élettörténete, Lou Gouda úgy tűnik nem volt kispályás és ahogy nézem Dr. Spitz is egész híres lett szakmájában. Arról nincs információm, hogy végül mi lett a támogatás sorsa, de már maga a megkeresés ténye is érdekes.