Élet egy Deloreannel

Megint volt egy pár javítás.

Egy festmény Sir Kenneth Corkról a sorozat első részében.

Egy új dokumentum, egy link és egy leírás a negyedik aranyborítású Deloreanről.

A harmadik arany Deloreanről szóló rész kibővítése. Sok új dolog derült ki róla.

Az 502-es ikerturbós Delorean egy Új-Zélandi gyűjtőnél van jelenleg.

A fekete autókról szóló rész újraírása. Egyelőre úgy tűnik, hogy ezek az autók voltak az 500-as VIN előtti autók.

Új kép az 500-as autók Legend turbókról szóló részében. Meglettek a hivatalos átadási papírok.

A politikai machinációk alkonteó átírása és kibővítése.

Aki a címet olvasva legyintett, felvonta a szemöldökét vagy bármi ilyesmit csinált, az üljön csak nyugodtan és olvasson tovább. Aki viszont egyiket sem tette, az most örülhet, mert lehet, hogy jobban érti már a Delorean történelem legfontosabb szabályát: Nincsenek axiómák!

Mert ugye mit tanítanak az általános iskolában? Mi a helyes válasz arra a kérdésre, hogy: Hány féle felni készült a Deloreanhez? És a gyerekek kórusban mondják, hogy: Kettő! A tanítónéni csendesen mosolyog, felszólítja a stréber Petikét, aki majd kiesik a padból úgy jelentkezik, majd miután Petike felpattant már darálja is a jól megtanult leckét:

"Kettő féle van. Az 1884-es VIN előtti koraiak amik szürkék és szürke kupak van rajtuk, valamint a későiek, amik ezüst színűek és fekete kupakjuk van, a közepén fehér DMC felirattal."

A tanító néni helyesel, majd egy dicséret után átlép a következő témára.

Na ez itt viszont már az egyetemi szint, úgyhogy mondjuk csak ki: Három fajta felni készült a Deloreanhez. Petikének igaza volt az első kettőt illetően, de volt még egy harmadik is. Minimális változtatás volt rajta a későihez képest, de attól még volt. 1981 augusztusában vezették be, mert a GKN Kent Alloys, ami a felniket gyártotta, túl magas selejt aránnyal küzdött a második típusú felnik gyártása közben.

Pirossal bekereteztem a különbségeket a középidei és a valódi késői felnik között.

A későin kicsit vékonyabbak a küllők és a küllők között van egy valószínűleg gyártáskönnyítő kitöltés. Pontos VIN nincsen a váltásról (valahol 3000 környékén lehetett), mert eltartott egy ideig, mire elfogyott a régi készlet. Mivel pedig a munkások nem feltétlenül vették észre a különbséget, ezért az augusztusi és szeptemberi gyártású autók egy része két féle felnivel került ki a gyárból. Tipikus DMC-s csavar, azt hiszem.

Ja és vannak pletykák arról, hogy a vékonyabb küllő és az extra kitöltés nem egyszerre jelent meg, tehát lehet, hogy van egy negyedik típus is. Erről inkább már nem is szeretnék tudni.

Azt hittem legutóbb mindent leírtam, de aztán történt pár dolog, ami miatt szükségessé vált egy második rész megírása is. Amit most ide írok az szerintem zömében érthető lesz, de persze ismét szerepet kapnak szigorúan szubjektív szempontok is.

Először is:

A Delorean Club Magyarország nem politikai csoport és nem is kíván részt venni semmilyen politikai csoport, párt, egyesület vagy akármi tevékenységében, reklámozásában. Az elmúlt öt év során a tagságunk számos találkozón vett részt és eddig még EGYSZER SEM ment el a beszélgetés a politika felé, levéve persze a szokásos: "Idióták ezek mind!" jellegű megnyilvánulásokat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek a felkiáltások is jellemzően a forgalomba helyezési és egyéb autózással kapcsolatos logikátlan és pénzszerzési célzattal megalkotott szabályozások megtárgyalása során fakadtak ki belőlünk. Emiatt elmondhatjuk, hogy az elmúlt évek alatt összeverődött baráti társaság beszélgetését soha nem fertőzte meg a politika világának aljassága és kétszínűsége, pedig ennyire sokféle embert nagyon ritkán látni egy helyen békében elbeszélgetni.

Ebből adódik, hogy Én személy szerint biztosan nem adom oda az autómat egy pártnak sem, semennyi pénzért, és más módon sem vagyok hajlandó egy pártot sem úgy támogatni, hogy azt a klub életével, munkásságával bármilyen szempontból is összefüggésbe lehessen hozni.

Természetesen a klub többi autója felett nem rendelkezem, ezért azoknak tulajdonosai azt csinálnak az autóikkal amit szeretnének, de amennyiben van ráhatásom, legyenek szívesek ők is őrizkedni a klub politikai megjelenítésétől. Mondjuk ez alól kivételnek fogadom el, ha valaki személyesen válik politikussá. :)

A második téma sokkal könnyedebb. Valamikor régebben kaptam egy levelet, hogy el szeretnék kérni az autómat egy zenei klipbe. Elsőre érdekelt a dolog, hát megkérdeztem, hogy miről is lenne szó. Meg is jött a válasz, amiben leírták nagyjából és küldtek egy részletet a zenéből is. Nem emlékszem már rá ki és mi volt, meg úgysem írnám ki, de nagyjából egy ZS kategóriás gengszterimitátor divatnéger csörömpölt és ugatott a zenében egy pár percig. Elképzeltem a háttérbe a csöcsös csajokat és a dollárjeleket, majd megmondtam, hogy kösz, de nem érdekel. Addig nem jutottunk, hogy árat mondtak volna, de nem is volt fontos, mert nem láttam rá esélyt, hogy valaha elvállaljam.

Szóval ennyi. Politika kizárt, zene meg ha tetszik. Próbálkozni lehet. :)

Az előző rész tartalmából: elhatározásra jutottam, hogy veszek egy Deloreant, felültem hát a repülőre, hogy megnézzek egy ígéretesnek tűnő példányt Genovában. Előre szólok, ez is hosszú bejegyzés lesz, mert aznap hajnali fél 4-kor keltem, és meglehetősen hosszúra sikeredett a nap.

Legutóbb ott fejeztem be a történetet, hogy éppen csak felkelt a nap Milánóban, amikor landoltunk. Akkor még úgy tűnt, hogy délelőtt meg tudom nézni az autót, és a másnap esti gépindulásig a pálmafás tengerparton szürcsölgethetem az italomat.

A menetrendből tudtam, hogy van egy csomó reggeli és délelőtti vonat Genova felé, de a pályaudvaron pofára estem, mert mind helyjegyes volt, és szombat délelőtt lévén helyjegy már nem volt egyikre sem. Választhattam, hogy állok másfél órát az egyik folyosóján (van állójegy, tényleg!) vagy várok 4 órát egy sima gyorsvonatra. Álmosságtól bénult agyam végül az utóbbira szavazott, és kiültem a kellemes napsütésbe a Milano Centrale monumentális épülete előtti téren. Tiszta időutazás a ’30-as és ’40-es évekbe: itt az ember maga elé tudja képzelni Mussolini és Hitler egykor itt masírozó seregeit, a rengeteg zászlót az épületen, a macskakövön zötyögő Kübelwageneket, oldalkocsis BMW-motorokat, amiket később Willys Jeepek és GMC-teherautók váltottak.

Volt pár órám átolvasni az olasz Delóról kinyomtatott információkat, amit a hirdetőtől illetve a netről sikerült összeszedni. A kocsi korai példány, 1981. áprilisában gyártották (még a kis benzintöltő ajtócskával a csomagtartó fedélen). A Carfax és AutoCheck szerviztörténetek szerint ’84-től ’97-ig Chicagótól északra, egy Wheeling nevű városban és környékén szervizelték (korábbi hivatalos bejegyzés sajnos nincs róla, de már közel járok, hogy megtudjam, hol és ki volt az első tulaj). 1997-ig mindössze 8000 mérföldet futott, nem volt balesete, papírjai végig rendben voltak. Itt aztán az autó eltűnt a színről, hogy aztán 2009 környékén egy autógyűjtemény kiárusításakor bukkanjon fel egy oldtimer autókra szakosodott cég kínálatában, az időközben elhunyt tulajdonos hagyatékából. Erről az időszakról még sok érdekes részletet tudtam meg az olasz utazás után (amelyek megerősítették az autógyűjteményes sztorit), de ott Milánóban még nem tudtam ezekről, ezért erről a következő bejegyzésemben írok majd. Az olaszországi évekről annyi derült ki, hogy az újdonsült tulajdonos levámoltatta, megcsináltatta az olasz papírokat és a helyi oldtimer minősítést, majd nekifogott egy alaposabb felújításba. (Nem tévedés, előbb volt OT-s az autó, mint hogy rendbe lett hozva, a kezemben volt az erről szóló oklevél. Úgy tűnik, odakint nem olyan köcs szigorúak az előírások.)  Aztán egy, a lábait érintő betegség keresztülhúzta a tulaj számításait, és ma már inkább egy kis hycomat Citroen pedáltalanításával és kabriósításával foglakozik, amit később – a mankóira támaszkodva – büszkén meg is mutatott. Na de jöjjön ismét egy kép, mielőtt jojózni kezd a szemetek a sok betűtől.

Majd a MÁV-nak is lesznek ilyen mozdonyai, talán már 20-30 év múlva, ami szinte semmi egy Delorean életében :). Azt mondanom sem kell, hogy vonatjegy szinte csak automatából kapható, nem kell sorban állni és demotivált MÁV-os Gizi nénikkel megértetni, hogy milyen jegyet akarok. Végül eltelt valahogy az idő délutánig, és felpattanhattam a vonatomra, ami másfél óra alatt lecsattogott a tengerpartig (oda persze nem a szuperexpresszek járnak).

Genováról legalább néhány dolgot illik tudni: egyrészt itt született Kolumbusz Kristóf, ennek megfelelően olyan keskeny középkori sikátorai vannak, hogy az egyik utcában a bal könyökömmel a páratlan, a jobbal a páros számú ház falának tudtam támaszkodni. Nagy öröm lehetett itt élni, amikor még az út közepén folyt le az árnyékszékek tartalma. Ugyanakkor Genova egy hatalmas, modern kikötőváros is: ameddig a szem ellát, óriási hajók és dokkok, aztán jachtkikötők, és a változatosság kedvéért újabb óriáshajók. 

Végül érdemes tudni, hogy e városka csapatai a Genoa és a Sampdoria, elég nagy derbiket vívnak itt a magyar totózók örömére. A szurkolóik is kemény gyerekek lehetnek, így néz ki például, ha átmennek Rómába szurkolni:

Azok ott jobbra, a kordonon kívül biztos megígérték, hogy jól fognak viselkedni :). Na de kicsit elkalandoztam, térjünk vissza oda, hogy a genovai pályaudvaron két „ismerős” fogadott, akik vigyorogtak, mint a tejbetök, mert egyrészt alapból is elég vidám fickók, másrészt nem nagyon hitték, hogy milliónyi emailváltás után végül tényleg megjelenek majd megnézni az autót. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket Gyulának és Sanyinak, a fene se fogja a hosszú olasz neveket folyton begépelni. A Delorean Sanyié volt, aki egy 40-es ürge hosszú hajjal és kalózszakállal, és mint említettem, mankóval döcög mindenhová. Sajnos nem beszél egy kukkot sem angolul, ezért munkatársát, a joviális öregurat, Gyulát bízta meg a külföldi érdeklődők kezelésével. Gyula sajnos pont úgy van az angollal, mint én: egész jól megy addig, míg műszaki síkra nem terelődik a téma, mert ott már elég hamar kifogyunk a szókincsből. Még jó, hogy autót nézni jöttem :). A keblükre öleltek, betuszkoltak Gyula kis Lanciájába, és felrobogtunk a hegyre egy társasházig, amelynek a mélygarázsában várt ránk az autó. Előbb azért még meg kellett szabadítani a nagymamis bugyogós mintájú porvédő lepedőktől, mert elsőre csak ennyi látszott:

Aztán lehullottak a leplek, és ott állt AZ AUTÓ. "Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik"- írta le érzéseit már Arany János is, amikor egyszer megpillantott egy Deloreant :). Korábban már láttam a győri kocsit és Sid verdáját is, de azokat szabadtéren, minden más autótól távol. Az olasz Deló pedig ott parkolt a modern, magas, gömbölyű kocsik között, és első gondolatom az volt: ez nem is igazi, csak valami kit-car vagy egy nagyobbacska pedálos gyerekautó. A mellette álló Suzukinak a szélvédője aljáig is alig ért fel; elképesztően alacsony,  széles és szögletes volt. Pont olyan szürreális látvány, mint a Vissza a jövőbe filmben, amikor benyit a pajtába a parasztcsalád, és ott villognaknak a „Deló-űrhajó” fényei.

Még valamikor Amerikában lecserélték a gyári rugókat a legrövidebb szettre, ezért egészen mélyen ül a kocsi, szinte kúszni látszik közvetlenül a talaj fölött. Szegény Sanyi valahogy betornázta magát az ülésbe, és kijjebb állt vele, hogy alaposan körbejárhassuk. Ezzel elkezdődött egy 3 és fél órás (!) autóátnézés, amit inkább nem részleteznék, mert nagyon durva volt. Álmos voltam a hajnali kelés miatt, zúgott a fejem az olasz karattyolástól, szívtuk a kipufogógázokat, és helyi módi szerint mindent negyvenhatszor át kellett beszélni, mert ezek a fránya olaszok bizony beszélni szeretnek a legjobban... Ráadásul akkora hévvel, hogy amikor azt hittem, mindjárt agyonverik egymást, kiderült, csak arról beszélgetnek egymás közt, hogy mennyi benzin van a tankban. Sajnos a mélygarázsból nem mozdulhattunk ki, a kocsi műszakija lejárt, és Sanyi a betegsége miatt már nem hosszabbította meg. Ráadásul csöpögött elöl a hűtővíz, ezzel így nem lehetett nekiindulni a szűk, hegyi utcácskáknak. A motor elég jól ketyegett, sokkal kisebb volt az alapjárat ingadozása, mint amit Sid kocsija produkált, amikor korábban meglátogattam. Azt már a levelezésekből tudtam, hogy vadiúj Pirelli gumik vannak rajta, és teljesen felújították a belső teret. Hát igen, az olaszok bőrben jók, még a műszerfal tetejét is bevonták, és nagyon igényesen van megcsinálva. A fekete bőrhöz ugyan szürke szőnyegezést választottak, de az összképen szerintem ez nem ront.

Az első és hátsó műanyag idomok vadiújnak tűntek (a tipikus Delós szemöldök azért mutatta, hogy nem új, csak frissen festették), a lámpák EU-szabványosra cserélve, és Sanyi sok egyéb alkatrészt is lecserélt a felfüggesztésnél és az ajtóknál. A lámpáknál érdekesség, hogy az oldalsó helyzetjelzőket át lehet kapcsolni index-funkcióra, a reflektorok alatti kis narancsszínű lámpákat pedig az olasz előírások miatt lecserélték fehér+narancsra, hogy helyzetjelzőként és indexként is külön-külön működhessenek. S na vajon melyik autótípusnak a lámpabúrája passzolt oda? Az első helyes megfejtő jelentkezhet nálam egy kis sétakocsikázásra ;)

Erősítette a bizalmamat, hogy az összes alkatrészszámlát és a kocsi papírjait már korábban megkaptam emailen. Látszott, hogy sokat dolgoztak a kocsin, de azért nem véletlenül árulták jóval a németeknél és angoloknál szokásos 30-35 ezer Eurós árszínvonal alatt. A motorhoz szinte egyáltalán nem nyúltak, az alváz magán viselte az illinois-i kontinentális éghajlat nyomait, az ajtók nincsenek beállítva, és több rozsdamentes karosszériaelemre is ráfért volna egy alapos szálcsiszolás. Aztán ott volt az, ami sajnos szétfoszlatta a reményeimet: egy sérülés a bal ajtón. Pont olyan, mintha belelőttek volna, de a golyó lepattant az acélról. Chicago környékéről jött a kocsi, tehát még ez is megtörténhetett :). Az anyag nem szakadt át, de behorpadt. Hát ennyit az OT-vizsgáról, ezt szálcsiszolt karosszériánál nem lehet szépen javítani, egy ajtó ára pedig szállítással és szereléssel... Ehh, jobb nem is belegondolni. Elég sok átalakítás is volt az autón (nagy hangfalak az ülések mögött, extra kapcsolók például a hűtőventilátorok manuális kapcsolásához, a visszapillantók megerősítése, hogy ne rezegjenek nagy sebességnél, stb.), s bár a többségnek az volt a célja, hogy megbízhatóbb és kezelhetőbb legyen az autó, egy veteránvizsgán nem jelentenek valami jó pontot. Így a maratoni átnézés után végül kicsit csalódottan vettem búcsút olasz barátaimtól, és beájultam szállodai ágyamba, hogy aztán másnap reggel, egy 11 órás szépítő alvás után már kicsit kevésbé lássam borúsan a világot. Gondoltam, majd otthon Sid megszakérti a látottakat, és kitalálja, mit lehet tenni.

Itt véget is ért az autónéző része az útnak, de volt még egy fél napom megnézni Genovát. Hamar bánni kezdtem, hogy rövidgatya nélkül indultam el az otthoni 10-15 fokból. A szikrázó napsütés gyorsan 30 fokra melegítette a levegőt, és élvezhettem a rövidke őszi nyaralást a pálmafák tövében. A tengerpartra érve először velük találkoztam:

Ne, ne kérdezzétek! Fogalmam sincs! :) Aztán a jachtkikötőben körbesétálva pár perc alatt sikerült fejben elköltenem a valaha legyártott összes Delorean értékét; a sok cirill-betűs hajónévből kiindulva itt sem a salgótarjáni kisnyugdíjasok vakációznak. Nem nagyon készültem városnézésre, de ezt az öreg harcost mindenképpen meg akartam nézni:

A Nazario Sauro tengeralattjárót nagyjából akkor tervezték és építették, mint a Deloreaneket: 1980-ban állt szolgálatba, és mint kedvenc autómárkánk, ez is a ’70-es évek olasz dizájnereinek munkája :). Belül is olyan kevés hely van, mint egy Delóban; aki látta a Das Boot című világháborús filmet, az nagyjából ugyanazt találja itt is, tényleg csak annyi különbséggel, hogy itt két szinten szorongtak szegény matrózok, és beszereltek nekik néhány, a Commodore 16 előtti időből való számítógépet és radart.

Még sok egyéb látnivaló van Genovában, ezekkel már nem untatnék senkit, a lényeg, hogy végül sikeresen elértem az éjszakai gépet Milánóban, és hazaérve átküldtem Sidnek minden fotót és videót az autóról. Pár napos analizálás (Sid) és agonizálás (én) után arra jutottunk, hogy (talán nem is sok pénzből) egy rendbe hozható, jól használható kocsi lenne, de a külső szépséghibák, az ajtósérülés és az átalakítások miatt túl sok pénzt vinne el egy OT-vizsgára felkészítés. Ez tehát reménytelen, hacsak nem...

Nos, volt még egy lehetőség, amitől égnek állt a haja Sidnek és a Vurdonnak is, amikor még korábban megpedzegettem nekik a témát. De én több hónapnyi keresgélés, rengeteg utánajárás, és ezzel párhuzamosan zajló komoly magánéleti változások (költözés, melóváltás) után úgy éreztem, már nem lesz erőm nekifutni egy másik autó megvételének. Vagy az olasz Deló lesz az enyém, vagy a fiók mélyére teszem a témát egy jó időre, ahonnan talán sosem kerül elő újra. Előkerestem tehát egy korábban eltett email címet, és elküldtem egy rövid levelet. Másnap reggel 8-kor pedig megcsörrent a telefonom...

Folyt. köv. Addig is hallgassatok nézzetek olasz popzenét a 80-as évekből! A hölgy és "ikrei" természetesen Genovában születtek :D

Ez a kép 1982 novemberében készült.

Az öregebb fickó a háttérben David Wickens, a Brit Autóárverések (British Car Auctions) elnöke, a gyerek pedig a 9 éves lánya, Hannah. David az autót a lánya születésnapjára vette és úgy gondolta, hogy ennél jobb befektetés abban az időben nem létezik. Volt igazság benne, mert akkor tényleg nagyon olcsón adták a Deloreaneket, de azért az elképesztő árnövekedés azóta is várat magára.

John Deloreannek nem a kokainügy volt az első összeütközése a törvénnyel. Régebben írtam már Roy Nessethről, aki John jobbkeze volt és néha kicsit agresszívabban tárgyalt, mint illett volna. Johnról is olvasni itt-ott kicsit sötétebb pletykákat, bár ezeknek a valódiságát sehol sem bizonyították. Azért emlékeztetőül leírom, hogy apja román volt, anyja pedig magyar, szóval genetikailag volt benne egy jó adag kelet európai zsiványság, tehát nem biztos, hogy ezek a történetek teljesen légből kapottak lennének.

Emiatt aztán már korai éveiben is volt egy pár kisebb botlása és most elég szolidan fogalmaztam. Első munkáinak az egyike az volt, hogy elszegődött biztosítási ügynöknek. Ez rendes munka volt, bár pénzt annyira nem keresett vele. Viszont mint mondta, nagyon sokat számított önmaga felépítésében és a karizmája kialakításában. Megunta viszont a felesleges házalást, ezért aztán másba kezdett. Egy olyan dologba, ami jobban jövedelmez és kevesebb munkával jár.

Ez pedig az volt, hogy házalási tapasztalatát kihasználva elkezdte járni a várost és becsengetett minden céghez. Ahol ajtót nyitottak, felajánlotta, hogy elhelyez egy hirdetést a telefonkönyvben egy kisebb összegért cserébe. (Akkoriban (A '40-es években járunk) a telefonkönyv egy nagyon népszerű hirdetési forma volt a cégek körében.) Rámenősségét és karizmáját kihasználva elég sok céget meg tudott győzni, főleg mert nem készpénzt kért, hanem egy postafiókot adott meg, ahová a cégeknek el kellett küldeniük a pénzt a szükséges adatokkal. Mindezt elég hitelesen elő tudta adni, ezért elkezdett csörgedezni a bevétel, viszont a beérkező pénzt nem vitte el hogy a hirdetéseket valóban feladja, hanem szépen elrakta.

A telefonkönyv megjelent, a cégek hirdetései viszont nem. Pár nappal később pedig kopogtattak a rendőrök a család ajtaján. Bizonyára büszkék voltak rá a szülei.

Egy régi dmctalkos történet jön a holtszezonra való tekintettel. Remélem nektek is tetszeni fog!

Éppen a munkahelyemen ültem és dolgoztam, mikor meghallottam, hogy a szomszéd irodában pár fiatal gyerek autókról beszél. Egyszer csak valamelyikük kimondta a D betűs szót, ezért átmentem és hallgattam egy kicsit a beszélgetésüket. Fiatalabb fickók voltak, mármint hozzám képest, aki a cég öregebb dolgozói között vagyok és általánosságokról beszéltek, mint a Vissza a Jövőbe és hasonlók. Az egyikük azt mondta, hogy ez a kedvenc autója és hogy az unokaöccse boltjában éppen egy Delorean összeszerelésén dolgozik. Ez felkeltette az érdeklődésemet, ezért elkezdtem kérdezgetni tőle és kiderült, hogy egy '85-ös gyártású Deloreanje van.

Hmmm... Ez érdekes. Évekkel ezelőtt vette az autót (a gyerek kb. 18 éves lehetett) és azt tervezi, hogy egy 911-es motorját rakja bele az apja GT3-asából, amit az összetört. Ez nem nagy szám, mert a két autó motorja szinte azonos - mondta. Én csak bólogattam: - Komolyan? Nem gondoltam volna.

Megkérdeztem tőle, hogy mennyire nehéz az autóhoz alkatrészt és technikai dokumentációt szerezni, amire azt mondta, hogy nem túlzottan, mert van egy ismerőse Tennesseeben, akinek az összes megmaradt gyári alkatrésze megvan és aki új autókat is épít. Ráadásul mivel a család régi barátja a fickó, ezért neki ingyen adja az alkatrészeket. Itt elgondolkodtam, hogy úgy tűnik a DMCH elköltözött Tennesseebe, de miért is ne? Én sem tudhatok mindent. Azt is elmondta, hogy az a terve, hogy ha elkészül, akkor majd utcai és gyorsulási versenyekre fog járni az autóval, mert szerinte a GT3 mellett ez a létező legjobb irányítású autó.

Mivel szeretem a szórakozást, ezért eszembe jutott, hogy itt van a notebookom, amin az összes dmctalkos és magánjellegű Deloreanes cuccomat és technikai dokumentációmat tárolom. Ezért aztán visszamentem érte, miközben a fickó továbbra is osztotta az észt a másik - udvariasan hallgató - gyereknek. Jött is szépen a turbó, nitro, stb.

Megkérdeztem tőle, hogy át akarja-e rakni az aksit a motortérből a csomagtartóba a jobb tapadás miatt, de ahogy mondta, azon már túl van. Eljött hát az ideje, hogy elmondjam neki, hogy én TÉNYLEG szeretem a Deloreaneket és azt mondtam:

- Utálom ezt mondani öcsém, de ennyi szart én még nem hallottam,

- De nekem komolyan van egy Deloreanem otthon. És ez nem szarság amit eddig mondtam!

És itt ismét megemlítem, hogy nem ismertük egymást, csak véletlenül hallottam meg a beszélgetésüket. Ezért aztán felnyitottam a notebookot és beléptem az egyik autós fórumra, ahol az összes autós cuccomat tárolom Supráktól Deloreanig. Megnyitottam a Deloreanes könyvtárat és oktatni kezdtem.

- Először is a Porsche motor nem fog belemenni. A csavarok nem ugyanott vannak és a Delorean motorját sem Stuttgartban gyártották. Itt egy Delorean motor, Itt pedig egy robbantott ábra róla. Itt pedig a cikkszámok az alkatrészekhez. Ja és itt vannak a képek az ÉN Deloreanemről. Ha gondolod, akkor most helyesbíthetsz a történeteden.

- Nekem másik modellem van - mondta erre. 

Erre megmondtam neki, hogy jobban járna, ha most abbahagyná, mert akkora gödörbe fog esni, amekkorából már nem fog tudni kimászni. Nem tette, ezért beléptem a dmctalkra is. Megmutattam neki az összes összegyűjtött technikai adatunkat, a tagok listáját, a főbb témákat, a bejegyzésemet, amit akkor írtam, amikor Chad lelépett és megmutattam neki a felhasználónevemet is. "Bizony öcsi, én tényleg ismerem a Deloreanvilágot. És biztos vagyok benne, hogy te Texasra gondoltál, nem pedig Tennesseere. Ja és mellesleg itt van a számuk a telefonomban, szóval ha gondolod, akkor rendelhetsz pár ingyen alkatrészt."

A másik - eddig csak hallgató - gyerek ekkor nevetésben tört ki, mire a másik nagyszájú végre csendben maradt. Ezért aztán elmondtam neki, hogy ha VALÓBAN tanulni akar ezekről az autóktól, akkor ezen az oldalon nyugodtan elkezdheti. Regisztráljon, jelentkezzen be, kérdezgessen. Viszont ekkora hülyeségeket itt ne beszéljen, mert akkor olyat kap az tagságtól, amihez képest a mostani égése semmiség lesz.

Ezután a másik gyerek elkért pár adatot a gépemről, amit én szívesen odaadtam.

(Szerintem ott jobbra az az elsőkerék-hajtású Suzuki az :))

Egy újságban találtam ezt a képet még valamikor tavaly.

Kis bejegyzés következik, de nekem nagyon tetszik. :)

Aki egyszer is beírta a google képkeresőjébe a John Delorean nevet, az ismeri ezt a képet:

Talán ez a kép a legnépszerűbb kép John Deloreanről. Ezer helyen láttam már és őszintén szólva egy kicsit már unom is. Van viszont egy nagyon jó kép, amit a facebookon rakott ki a DMCH pár nappal ezelőtt. Nem egy nagy dolog, de én mégis elnézegettem egy pár percig. Tulajdonképpen ugyanez a kép, csak éppen másik szögből.