Élet egy Deloreannel

Előre bocsátanám, hogy ez itt „megtörtént események” leírása, nem szépirodalmi mű, így ne keressen senki bonyolult szerkezeteket, illetve kacifántos jelzőket. Nem vagyok egy nagy irodalmár, mármint olvasni ugyan eleget olvasok (jóval a magyar átlag felett), de nincs bennem igazi írói véna – se artéria.

Az autó iránti rajongásom természetesen a filmből ered („für das erste Mal” németül láttam a SAT1-en, valamikor 1990 körül). Amikor először megláttam a Doki teherautójából legördülni, azt hittem, űrhajó. Akkoriban ugye még nemhogy otthon, de még a munkahelyeken se volt Internet (plusz voltam vagy 11 éves); mozigépész, filmbuzi illetve más hozzáértő ismerősöm akkoriban meg még nem volt, úgyhogy jó ideig megmaradtam abban a tudatban, hogy ez egy filmes kellék (ugyanezt gondoltam a Knight Rider-ből ismert KITT-ről is). Aztán kb. egyetemista koromra (1997) jutottunk el oda, hogy már az egyetemen is volt Internet-elérés, másodéves koromban pedig már a kollégiumi szobában is. Na itt szabadultak el igazán az információra éhes (j/l)úzerek, akit érdekelt valami, az megtalálta a neten (angolul). Ekkor szereztem az első DeLorean háttérképet a számítógépemre. 

A ProHardveres fórumra 2006. november 14-én találtam el (első nevezetes dátum, bár nem annyira, mint 1955. november 5). Akkoriban Ford Focusom volt, a fordfocus.hu fórumon láttam egy linket, ami a PH fórumra mutatott. Ennek nagyon megörültem, egyből meg is próbáltam keresni a Duna Plaza parkolójában az ott parkoló DMC-12-t, de nem jött össze. Többször nem is próbálkoztam ezzel, túl bonyolultnak tűnt a leírások alapján (beszélni kell a biztonsági őrrel, VIP parkoló, stb). Igazából ettől fogva a delorean.hu-s regisztrációmig (2009. február 22.) nem nagyon nyüzsögtem, nem tűnt jó bulinak egy olyan kocsiról álmodozni, amiből az országban nincs fellelhető példány. A nagy változás az előbb említett regisztráció után következett be, hiszen láttam, hogy itt már nemcsak néhány elvakult fanatikus (fan – ezt szokták nagy okosan „fun”-nak írni) húzza egymást, hanem egy létező autó is bent van a kalapban. El is kezdtem mozgolódni, hogy mikor láthatom az autót.

A második nevezetes dátum 2009. október 17., a Totalcar Belsőség blogjának találkozója Sukorón. Volt az évben korábban egy másik találkozó is (Tatabányán), de arról lemaradtam. Viszont rögtön egy hónapon belül volt egy másik találkozó is, Tinnyén, Zsigánál, aki felújított egy DeLoreant (eladási célból). Hát a két kocsit egymás mellett látni valami überkönig érzés volt. Kb. itt döntöttem el, hogy kerül, amibe kerül (elsősorban az utánjárásra és a sok szívásra gondolok, nem a pénzre), nekem is lesz egy DMC-12-m.

Örömmel jelentem be, hogy Skynet (itt scuynat) személyében új szerző érkezett a blogra. Elsőre megkapta a keddi és csütörtöki napokat és bemutatkozásként meg is írta az autóvásárlásának a történetét. Elég hosszú lett, ezért darabokban közlöm az írást, szerintem négy részben. 

A jövőben is remélem, hogy minél többet fog írni, megéri ezentúl a keddi és csütörtöki napot is figyelni.

Ez a reggel nagyon lassan indult. A tegnap esti buli sokakon nagyon látszott, a reggeli is csak nehezen kezdődött el valamikor tíz óra körül. Végül mikor megvoltunk vele, szépen elmentünk sorban tankolni, amíg a többiek kipakoltak a szobákból.

Elég kicsi volt a benzinkút, nyolc autót (azt hiszem itt még ennyien voltunk) nem tudtunk volna egyszerre feltölteni. Mikor végeztünk, akkor meg jött a szokásos keverés. Néhányan vissza akartak menni a hotel elé, de a többiek már jöttek volna kifelé és nem fértek el a kis úton. Akkor inkább leálltunk teljesen szabálytalanul az út mellett, de akkor meg néhányan még nem végeztek a tankolással és kipakolással. Szóval szokás szerint ment a szerencsétlenkedés, de azért sikerült elindulni valamikor tizenegy után.

Ezúttal viszont mindenki beleélte magát, hogy annyi az időnk, mint a tenger, mert olyan lassan haladtunk keresztül a skót tájon, hogy itthon már betege lettem volna. Igaz a kanyargós utakon sokkal gyorsabban nem is lehetett volna menni, de így visszagondolva furcsa volt az odaút rohanásával szemben, ugyanis bő négy óránk volt kevesebb útra, mint amire odafelé kb. két és fél. Emiatt nem is maradtunk a rendes úton, hanem egyéb célokat vettünk fel.

Az első Lockerbie volt, amire '88-ban a Pan-Am egyik járata zuhant és úgy gondoltuk megnézzük az emlékhelyet. Ez végül nem sikerült, mert mire odaértünk, addigra szokás szerint szétesett a sor és elvesztettük a vezetőt (a belga fickó) is, aki tudta, hogy hova megyünk. Az út végére aztán már három csoportban értünk oda, de nem futok ennyire előre. (Kicsit közben utánaolvastam, a gépen magyarok is voltak, meg kellett volna mégis találni azt az emlékhelyet.)

Ennél az elveszésnél gurult el a Welmoed gyógyszere, mert innen aztán olyan kis mellékutakon mentünk országnézési céllal, hogy csak na! Szerencsére a skót mellékutak nem olyanok, mint a magyarok, ezért pár rosszabb részt leszámítva nem zötyögtünk sokat. Láttunk viszont sok jópofa dolgot. A kedvencem a pirosba öltöztetett ló volt, aki bambán bámult a világba. Szerintem totális identitászavarban szenvedett szegény, mert rajta és a haverján kívül csak birkák voltak a környéken. De mennyi birka! Ennyi szerintem máshol összesen nincs. Komolyan megpróbáltam olyan mezőt találni, amit nem ezek a biofűnyírók pöttyöznek, de nem volt semmi. Következzen hát egy jellemző kép Skóciából:

Birka, birka, birka és még pár birka és egy-két bárány. Meg még birkák, a birkák mellett...

Le is videóztuk őket, majd ha készen lesznek a videók lehet látni, hogy mire gondolok. Na de most már vissza az útra. Szerintem kb. egy olyan ötven kilométeres kerülőt tettünk az egyébként csodaszép (birkával teli) skót tájakon és átléptük az 58000 mérföldet is az autóval.

Már kezdett fogyni az időnk a nagy túrázásban, de azért még beugrottunk megnézni Hadrianus falát is. Én személy szerint örültem neki, mert nagyon szeretem a rómaiakat, bár kétségtelen, hogy az időnk vészesen fogyott. A Béb ráadásul nem pörög annyira a rómaiakra, mint én, így neki kevésbé volt nagy élmény ennek a kőkupacnak a megtekintése. Szerencséjére nem maradtunk sokáig, talán ha tíz percet bóklásztunk a környéken és már indultunk is tovább.

Közben még egy autót elhagytunk. (az elsőt még Írországban. Az egyik csávó nem jött haza velünk, mert még ott akadt dolga) Ez a druidabácsi volt (akit azért hívtunk druidabácsinak, mert olyan volt, mint az Asterixben a druida, csak szakáll nélkül), mert annak ellenére, hogy simán öregebb volt nyolcvan évnél, mégis beugrott még itt a környéken pár ismerőshöz, miután végignyomta velünk az egész túrát.

Párszor megpróbáltuk összevárni egymást, de nem nagyon sikerült. A legjobb (bár ez erősen nézőpont kérdése) az volt, amikor leálltunk egy körforgalom után egy leállósávba és össze is gyűlt az összes autó. Egy kicsit még pihentünk, dumáltunk és képeket készítettünk az autókról, amikor egy nagy csattanás és azt láttuk, hogy két autós annyira minket nézett, hogy összementek. Szerencsére nem lett belőle komolyabb gond, bár az autók elég megviseltnek tűntek.

Gonosz dolog, de mindannyian nevettünk rajtuk. Hát igen, ezeknek az angoloknak tényleg nincs szerencséjük a Deloreanekkel. :)

Eddigre már azt hiszem átértünk Angliába. Ezt onnan lehetett tudni, hogy hirtelen megnőtt a forgalom és megfogyatkozott a szép tájak és a birkák száma (szerintetek hányszor kell még leírnom a birka szót, hogy a google első helyen hozza az oldalamat?). Hogy minden szép legyen, eddigre már annyira el voltunk késve, hogy az út utolsó harminc kilométerét megint egy nagy rohanással fejeztük be. Egyébként miért van az, hogy habár a Delorean elméletileg egy hobbiautó én mégis mindig rohanok vele?

Szerencsére azért időben odaértünk a kikötőbe és meg is kezdhettük a felszállást. Idefelé Harley találkozóval jöttünk, visszafelé pedig Austin találkozóval mentünk. Érdekesek voltak ezek a kis gyöszök, és azért jól néztek ki egymás mellett a Deloreanek és az Austinok.

A hajón már nem sok minden történt. Megkaptuk az előző kabinunkat és egy egész jó vacsora után gyorsan elaludtunk.
 

Ez a nap sem úgy történt, ahogy otthon kitaláltuk, bár azt hiszem ezzel nem mondok újat. A napi meghirdetett program az lett volna, hogy Belfasttól északnyugatra megyünk egy kört és megnézünk egy pár nevezetességet, de ahogy átszámoltuk, nagyon necces lett volna, hogy visszaérünk-e a komp indulására. Ezért az Óriások Lépcsője és a Dunluce kastély sajnos kimaradt, így oda még valamikor vissza kell majd mennünk.

Előny viszont, hogy így sok időnk lett egyéb dolgokra. Már kicsit korábban kinéztük magunknak a Belfast Castle-t és így reggeli (Katasztrófa volt. Túl édes volt palacsinta és hal volt a rántottában.) és egy kis belfasti séta után arra is vettük az irányt. Erről én túl sokat nem írnék, csak egy képet rakok be, mert szerintem a Béb majd úgyis előveszi a saját beszámolójában.

Miután itt eltöltöttünk kb. egy órát szembesültem az első műszaki hibával, ugyanis az autó egyszer csak nem akart beindulni. Az indítómotor próbálkozott, a benzinpumpa hallatszott, de a motor csak nem akart beröffenni. Kinyitottam a motorháztetőket és mivel biztos voltam benne, hogy valami elektromos gebasz, ezért minden elektromos kapcsolódási pontot megmozgattam amit találtam és hopp, be is indult. Örültem, de azért kicsit elgondolkodtam, hogy mi lehetett a gond. Végül arra jutottam, hogy reggel, mikor kimentünk az autóhoz felnyitottam a motorháztetőt és mivel este esett az eső, ezért nagyon sok befolyt a motortérbe a lamellákról és biztosan ott ázott be valami. Ez annyiban jó, hogy majd kiszárad és akkor megszűnik a baj, annyiban viszont rossz, hogy nem tudom mikor.

Innen a tengerpartra mentünk, ahol a Béb nekiállt kagylót gyűjteni és itt is tettünk egy sétát. Jó időnk volt, bár azért a fürdés nem jutott az eszünkbe. A képnek a közepén pár pixel nagyságig látszik a belfasti látképet nagyban uraló két óriási hajódaru, ami  sokszor segített a tájékozódásban. Belfastban szerintem nem is toronyiránt, hanem daruiránt mennek az emberek. Innen indulva megint előjött az indulási probléma, de egy kicsit hosszabb indítózás után megoldódott. Érdekes volt, hogy hallásra először csak egy henger indult be és miután nyomtam a gázt, csak utána indult be a többi is.

Innen már visszamentünk az Europa Hotelhez és marha nagy szerencsénkre összefutottunk a parkolóházban Welmoeddel. Végül is ezt szerettük volna, hogy megtaláljuk a többieket, aztán őket követve biztosan odaérjünk a kikötőbe, de nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan menni fog. El is mondtam neki az indítási gondomat és hasonló következtetésre jutott, mint amit én is kitaláltam. Mivel egyszer tudtam neki egy rövid ideig reprodukálni a hibát, ezért még egyszer végigmentünk a fontosabb csatlakozókon és takarítottunk egy kicsit. A hiba azóta nem is jelentkezett.

Ez után pedig ránéztünk egy másik kevésbé fontos, de idegesítő hibára, ami az előző pár napban kezdett már eléggé az agyamra menni. Ez a hiba még a karambolomból adódott. Azt írtam, hogy másik autó megnyomta a kipufogót, de ezt elméletileg rendbe rakták. Gyakorlatilag viszont kevésbé nyúltak hozzá, mint kellett volna és a kipufogódob most nem a helyén van, hanem kicsit előrébb, így a hővédő lemez is közelebb van az ékszíjakhoz és a kipufogódobhoz. Ezért, amikor kb. 1500-as fordulaton mentem az autóval ez a lemez berezonált és nekiállt ütni egy csavart a környéken és elég erős zajt csapott. Kipufogót itt nem tudtunk szerelni, viszont Welmoed elővett egy bazi nagy csavarhúzót és azzal egy kicsit meghajtottuk a lemezt, hogy ideiglenesen jó legyen. Az is lett, de itthon lesz még egy karosszériás köröm.

Miután ezzel is végeztünk elmondta, hogy a belga útitársunknak elkezdett valami zörögni az autójának az elején és azt akarják megnézni a parkolóház tetején, mert ott jobbak a fényviszonyok és szebb az idő is. Velük tartottunk, mert más dolgunk éppen nem akadt. Jól tettük, mert később még jól jött nekik a szerelődobozom. Igaz mindenki szerszámokkal indult útnak, de mindig van, ami hiányzik. Ezúttal egy helyzetjelzőt javítottunk meg és a kilométerspirált raktuk vissza a helyére, mert mint kiderül az lógott és az ütötte a kereket. Mindegyik pár perces javítás volt, de persze a sok beszélgetéssel elhúztuk vagy egy óráig.

Innen már csak a komphoz kellett volna mennünk, de még volt bő egy óránk, ezért egy kis városnézésbe kezdtünk. Kimentünk a tengerpartra, körbejártuk a dokkokat és a külvárosokba is kilátogattunk. Közben mindenhol fotóztunk, videóztunk.

Az egyik külvárosban történt, hogy megszállt minket egy kupac utcagyerek. Ezen a napon és igazából az egész írországi tartózkodásunk során folyamatosan észrevehető volt, hogy az írek imádják az autót. Amíg csak integetnek és vigyorognak, nincs is vele baj, de néha odajönnek és beszélni kezdenek és akkor azért előjönnek a nyelvi nehézségek. Néha tényleg nem lehetett eldönteni, hogy most akkor ők végül is milyen nyelvet beszélnek? Angolnak tűnik, de nem az, hanem valami durva angol-ír keverék, rettenetes tájszólással. Viszont a gyerekek jó fejek voltak, körbenézték, tapogatták az autókat, kérdezgettek, beültek, mindegyik autóban ki kellett próbálni a dudát, hogy milyen a hangja meg ilyenek. Csúnya dolog az előítélet, de mi azért figyeltünk a pénztárcáinkra. :)

Innen már egyenesen a hajóra mentünk, ahova kis különbséggel mindenki meg is érkezett. Welmoed még próbált segíteni egy autó (Nem Delorean, valami régi Ford) beindításában, de az teljesen bedöglött. Aztán szépen beálltunk a sorba és felmentünk a hajóra és elhagytuk Írországot.

Talán ez a hajóút volt a legjobb. A hajó sokkal szebb és tágasabb volt, mint az idefelé jövő és a hullámok is annyira dobálták, hogy izgalmasabbá tették az egészet. És ezúttal a könyvemet sem felejtettem az autóban. Szóval hipp-hopp elröppent az a 3-4 óra és már szálltunk is le Skóciában.

Ahol egy kis túra volt még hátra a napból, amíg elmentünk a közeli Newton Stewartba, ahol az aznap esti szállásunk volt. Szokás szerint keveregtünk egy kicsit, mert anélkül nem lett volna az igazi, de azért még bőven világosban értünk oda. Megkaptuk a szobát és egy finom vacsora és egy bő éjfélig tartó dumaparti után el is aludtunk. Sokan még lent maradtak a kocsmarészen és még vagy egy órán keresztül gitároztak és énekeltek, de másnap szerencsére ők is fel tudtak kelni.

Ja és tudjátok mi volt a legjobb? Egyszer sem hallottunk fluxuskondenzátoros viccet az egész találkozó alatt. :)

Nagy az öröm. Címlapos lett az autóm a Rozsdakupac magazinban. Konzumáljatok lelkesen!

Ahogy néztem az újságárusok nagy részénél lehet kapni.

A legutóbbi is megaposzt volt, de van egy olyan érzésem, hogy ez is az lesz. Már csak azért is, mert ez a nap volt talán a legsűrűbb az összes közül. Rengeteg helyen voltunk, nagyon sok dolgot csináltunk és marha sok emberrel találkoztunk.

Reggel elég korán keltünk, majd beszéltünk Bopatékkal és a reggelit már együtt fogyasztottuk el. Mindegyikünk elmesélte az addigi élményeket, majd kilencre elmentünk az Europa Hotelhez, ahol éppen álltak ki az autók és álltak be a sorba Dunmurry felé. Kicsivel később el is indult a karaván, de a szokásos körforgalmak és lámpák megint széttörték a sort, ezért kisebb csoportokban értünk Dunmurrybe. Szerencsére Dunmurry és az ipari park (industrial estate) is elég jól ki van táblázva és a GPS is ismeri a helyszínt, így nem veszett el senki.

Itt külön jó volt, hogy egy AXI autót követve értünk oda, majd megálltunk és újra megcsodáltuk a hosszú sornyi Deloreant. Végigmentem az autók mellett, itt láttam egyet, ami alatt baromi nagy pocsolya volt, úgy tűnt, mintha elfolyt volna a hűtővize. Nagy erővel szereltek rajta és mire a sor megindult ők is elkészültek és jöttek be a többiekkel a gyár területére.

Ahol szépen leparkoltunk, majd előbb körbementünk magunktól a gyár udvarán, majd egy szervezett buszra (ahol megismerkedtünk a Béb által csak az Őrült Franciának nevezett hiperaktív, de nagyon barátságos és jó fej fickóval) felülve átmentünk a gyár másik oldalába, a Bombardier részbe. Itt két mérnök kb. egy óra alatt körbevezetett minket és elmondták, hogy jelenleg mit csinálnak és hogy annak idején melyik csarnoknak mi volt a szerepe, plusz találkoztunk egy munkással, aki eleinte a DMCnél dolgozott, majd a Bombardiernél, szóval az elmúlt harminc évben tulajdonképpen ugyanott végzi a munkáját. Innen visszatérve átmentünk a Montupet részbe, ahol már mentek a tesztkörön az autók és mi is beálltunk a sorba. Elméletileg öt kört mehetett mindenki, de szerintem én inkább hat kört mentem. Nem akartam az előtt kiállni, mielőtt kizavarnak. :) Erről készült is videó, hamarosan az is érkezik. (komolyan :) ) Igazán érdekes élmény volt. Főleg, hogy egy kis unszolásra bementünk a Montupet gyárába autóval és sorba állítottuk az Deloreaneket és eljátszottuk, hogy milyen lehetett, mikor az autók jöttek ki. Ez után még beszélgettem egy kicsit egy litván csávóval és még a fene tudja hány egyéb emberrel, majd összeszedelődzködtünk és átmentünk az Ulsteri Közlekedési Múzeumba.

Ahol megtudtuk, hogy az északírek két dologra nagyon büszkék. Az egyik a Delorean, a másik a Titanic.

Elég szomorú, hogy egyik sem egy sikertörténet, bár ettől még nagyon szeretnek mindent, ami ezekkel kapcsolatos, és a közlekedési múzeumuk egyik fele az tényleg a Titanicról szól a másik oldalon pedig - ha nem is annyira erősen -, de jelen van a Delorean. Itt található ugyanis az 50000 mérföldes tesztautó, amit sikerült is lefényképeznem.

Leszólítottam még kint egy fickót, akit Neal Barclaynek hívtak. Tudjátok, hogy ki ő? Lehet, hogy nem, de szerintem, ha rákattintotok a nevére, akkor rá fogtok jönni. Az ő kártyája van fent a blogon is és csak ismételni tudom magam, de vele is érdekes és furcsa volt találkozni. Emiatt az út miatt valahogy az egész blog már sokkal élőbb lett nekem. A netes képekhez már tudok emlékeket, embereket kötni. Egy kicsit beszéltünk, nagyon megörült, mikor mondtam neki, hogy milyen messziről jöttem el autóval, majd gyorsan le is fotóztattam magamat vele. :)

A múzeum hátsó részén álltunk az autókkal, de az első részen is álltak Deloreanek, de azok kitüntetett figyelemben részesültek, ugyanis a szépségverseny résztvevői voltak. Körbejártuk őket mi is, megnéztem, hogy mennyi mindent kell még javítanom az autón, a Bopattal pedig elég sok részletet kielemeztünk és megnéztünk. Sokat mondani nem tudok róluk, gyönyörűek voltak.

Extra volt még, hogy láthattuk itt a 2+2 üléses Deloreant, a DMC24-et. Gyárilag mondjuk nem ilyen lett volna, de igazán érdekes ahogy kibővítették az utasteret, annak ellenére, hogy szerintem a használhatósága minimális, mert a hátsó ülésekre inkább csak gyerekek férnek el.

Mikor ezzel végeztünk, visszamentünk a hotelbe, mert rá kellett készülni az esti vacsorára. Itt egy kis pihenés és némi öltözködés (jaj, mit vegyek fel???) után elindultunk és időben oda is értünk a lisburni városházára. Meglepően kevés Delorean volt a környéken, talán csak bő tíz darab, így gondoltuk, frankón időben vagyunk. Hát nem így volt, mert a többiek busszal jöttek a felszabadult italozás végett már jóval korábban, így szinte utolsóként érkeztünk az Eurofest 2011 30 éves gálavacsorájára. Szerencsére kaptunk jó helyet, Welmoed, a holland testvérpár, a litván fickó és néhány angol mellett.

Elég sokat beszélgettünk, a kaja egész jó volt, még magyar mércével mérve is és volt pár érdekes előadás is. Ezeket leírni elég nehéz lenne, de volt szó a másnapi programról, Nick Sutton beszélt a gyárbeli élményeiről és oda is hívott maga mellé még pár egykori dolgozót. Robert Lamrock levetített egy videót a tervezett DMC-44-ről, ami egy kis kapacitású terepjáró lett volna, majd megmutatta, hogy mennyi munkát kellett elvégezni ahhoz, hogy a tesztpálya járható legyen. Ezek a beszédek mind megvannak videón, a netre nem hiszem, hogy feltöltöm, de az ftp-n hamarosan elérhetőek lesznek. A DMC-44-es videó már fent van a youtube-on is itt:

Ez után következett a díjak kiosztása. Elég sok díjat osztottak ki a gokartversenytől, a tesztpályás teljesítményen át a szépségversenyekig, de egyszer csak találtak egy számomra is érdekes díjat. Ez pedig a Legmesszebbről Autóval Érkező résztvevő díja volt, amit frankón meg is nyertem. Ezzel járt egy két pintes söröskorsó és egy üveg frankó névre szóló ír whiskey. Örültem is nagyon, bár annyira el voltunk ragadtatva a Bébbel, hogy erről semmilyen kép és videó nem készült. Egy gond volt csak az egésszel, mégpedig az, hogy egy két pintes korsó bazinagy, az autóm meg már idefele is tele volt. Ebből hazafelé még adódtak gondok, innentől kezdve már egyáltalán nem tudtuk magunk mögött felcsatolni a hálót.

Éjfél körül lett vége a vacsorának, ekkor mindenki elindult hazafelé a kifelé kapott szép DMC képpel. A buszosok könnyen voltak, nekünk kicsit azért bonyolultabb volt. Fél óra alatt értünk haza, de éjjel, esőben, rossz oldalon, városi autópályán Deloreannel hazavezetni nem jó.

Második napnak írom, mert hivatalosan ez már a második nap volt, habár az első nap inkább csak fél napnak számított. Jöjjön tehát a második napi megaposzt.

Szóval másnap felkeltünk, reggeliztünk és mivel tudtam, hogy ez a nap már kicsit komolyabb lesz, mint az előző volt Deloreanszempontból, ezért elég korán elindultunk az Europa Hotel felé. Az első program egy autóteszt volt az Odyssey pályán. Mivel én az autóval terveztem a hazautat is, ezért ez annyira nem érdekelt, bár az igen, hogy vajon hányan lehetnek ott és mennyire nyüstölik az autóikat. Arról mondjuk fogalmam sem volt, hogy hol lehet a tesztpálya, de összetalálkoztam pár Deloreannel és Eddel, akik éppen oda tartottak és nekiálltam követni őket (ez egyébként később is jellemző viselkedésminta lett :) ). Mikor odaértünk, csodás látvány tárult elénk. Látszott, hogy itt bizony nem vagyunk egyedül, a többi őrült ugyanazzal a hibbant vigyorral fogadott minket, mint amit már sokszor otthon is megtapasztaltunk.

És amerre csak néztünk, mindenfelé Deloreanek álltak és mentek. A tulajok takarították őket, mutogatták őket a bámészkodóknak, mesélték egymásnak az autóik történetét, tapasztalatokat osztottak meg és úgy általában normális embereknek tűntek. Így egymás között nem tűntünk már csodabogárnak az autóink miatt, hanem normális autótulajdonosoknak. Érdekes volt. :)

Itt volt pár érdekes találkozásom, mert végre összefutottam cinemannal az olasz ismerősömmel, akivel el is beszélgettem egy kicsit. Sajnos nem az autójával jött, pedig azt megnéztem volna, mert elég perverz módon viszonyul hozzá. Ezen felül találkoztam egy régi gyári munkással, akivel sajnos csak kicsit tudtam beszélni, mert persze ilyenkor semmi kérdés nem jut az ember eszébe. Most már lenne ötletem.

Mi nagyjából a teszt végére értünk oda, ami azt jelentette, hogy kb. fél óra múlva már gyűltek össze az emberek és mondták, hogy indul a menet Bangorba a Titanic építőhelyére. Minket főleg ez a rész érdekelt, így nagy várakozással álltunk be a sorba majd vesztünk el hamarosan. A tünetek ugyanazok voltak, mint az összes együtt vonuláson, azaz a sok körforgalom, lámpa szétzilálta a sort és egy idő után nem látszott mindig, hogy kit is követünk. Emiatt aztán mindenki beállt egy másik Delorean mögé amit éppen talált és remélte, hogy az tudja, hogy hova megyünk, de ez sokszor nem így történt, ahogy ezúttal sem. Végül mentünk egy kört Bangor felé, megnéztünk pár jellemző tájat és lakóházat, de semmi Titanicra utaló nyomot nem láttunk, majd valaki mondta, hogy már vannak a gokartpályán és emiatt nekiálltunk egy másik autót követni, akivel aztán oda is értünk.

Egy kis offként itt illik megemlíteni, hogy pontosan nem tudom mennyi autó volt a találkozón, de a szervezők száz fölötti autóról beszéltek a hírlevelekben, egy újság viszont csak nyolcvanat írt. Én jellemzően a kilencven autót mondom. Ez most onnan jutott az eszembe, mert Belfastban, főleg az Europa Hotel környékén nem nagyon lehetett úgy közlekedni, hogy legalább egy Deloreannel ne találkozna az ember. Ez amiatt volt nagyon jó, mert mindig tudtunk valakit követni. :)

Ott hagytam abba, hogy odaértünk a gokartpályára, ami igazából az Eddie Irvine Sports Centre névre hallgatott és nem csak egy sima kis gokartpálya, hanem egy elég komoly létesítmény. Itt lehetett gokartozni, de én inkább megint a többiekkel dumáltam és nézelődtem. Persze körbenéztem a pályán is, de itt sem maradtunk túl sokáig. Ez persze relatív, mert eddigre már fél kettő volt. Innen elmentünk tankolni és venni egy kis kaját, majd visszamentünk az Europa Hotelbe és egy kis városnézésre.

Szerencsénk volt, mert mivel a Hotel a városközpontban van, ezért mindent elég könnyen el lehet érni. Megnéztünk pár szebb templomot, a városházát és főleg a városháza előtt vásárt. Nem tudom mi okból, de egész héten kint voltak az árusok és ezzel a Bébnek jelentősen megkönnyítették a túlélést. :) Ettünk is itt párszor és nézelődni is jól lehetett. Itt vált bizonyossá, hogy az íreket onnan lehet megismerni, hogy esőben, 13 fokban ők még lazán szandálban, pólóban rohangásznak, míg a turistákra ez kevéssé jellemző.

Innen visszamentünk az autóhoz, mert lassan már kezdődött a kirakodóvásár, de előtte még el kellett rendezni a parkolást. Úgy volt ugyanis, hogy az Europa Hotel mellett volt egy parkolóház, aminek a hatodik emelete a Deloreanek számára volt fenntartva és a négy napra az 1.80 font / órás díj helyett egy 20 fontos átalánydíjban egyeztek meg. Mivel én nem az Europa Hotelben laktam, ezért az autómat sem itt tároltam és ezt mondtam is a parkolóőröknek. Végül némi alkudozás után megegyeztünk 5 fontban a négy napra, ami azt hiszem elég méltányosnak tekinthető. Igaz ehhez kellettek a parkolóőrök is, akik rendkívül kedvesek és rugalmasak voltak, nem úgy, mint magyar társaik nagy része.

Mikor ez megvolt, visszamentünk a Hotelbe, ahol már éppen elkezdődött a kirakodóvásár. Ettől a Béb eléggé félt, mert ez Technical seminars / Product Fair néven volt meghirdetve és esélyes volt, hogy száraz technikai előadásokkal fog kezdődni az egész. Szerencsére az előadások szigorúan magánalapon működtek, azaz mivel ott volt az összes szervizes (DMCH, DMC Europe, PJGrady.uk, és mások is) ezért ők szívesen segítettek minden felmerülő kérdésben. Persze az emberek nagy része velem együtt vidáman nekiesett a pénzköltésnek és mivel szinte mindent lehetett venni, hát vettek is. Ezt nem részletezném, a legviccesebb kétségtelenül egy csávó volt, aki egy fél kormányművel távozott és egy tolószékes öregasszony, akit egy kipufogódobbal az ölében toltak haza. Én magam már csak pár új gumialátéttel és egy bazinagy Delorean Owners Clubos esernyővel fejeztem be a konzumálást.

Hihetetlen mennyiségű pénzt lehetett volna itt elkölteni. Voltak eladó eredeti DMC-s dokumentumok, két rozsdamentes acél alváz, mindenféle Deloreanes bigyók, kütyük, ajándéktárgyak, az eredeti a Lapplenál készített acélelemek és még ezer dolog. A véges időn belül elkészülő videón lesznek érdekességek.

Végül pedig itt találkoztam Robert Lamrockkal, aki a Delorean Owners Association egyik elnöke és sikerült magunkat hivatalosan is beregisztrálni a rendezvényre. El is beszélgettem vele egy kicsit, látszott rajta, hogy nagyon örül, hogy ilyen messziről is jött valaki autóval. Igaz autó nélkül a Japán klubelnök jött a legmesszebbről, de ez már az ő baja. :) Végül aztán miután kellemesen elfáradtunk ezen a napon is, elindultunk hazafelé és valami olyan hihetetlenül beszoptuk, hogy azt tanítani kéne.

Az történt, hogy látszott, hogy elég nagy a dugó a városban, de gondoltuk annyira azért nem lehet rettenetes. Hát rosszul gondoltuk, mert kb. két km távot olyan egy óra alatt tettünk meg.

Végül mire totál idegbeteg állapotban hazaértem legalább Bopat bejelentkezett, hogy hamarosan érkeznek Belfastba, nincs-e hely a szállásunkon. Lementem, megkérdeztem és visszaírtam, hogy minden oké. Elég későn érkeztek meg, ezért nem találkoztunk, de örültem, hogy a másnapi gyártúrán ők is itt lesznek. Mellesleg pedig megmondták, hogy hallgatták a rádiót és azért volt ez az óriási dugó, mert bombariadó volt a belvárosban és ezt Észak Írországban azért még mindig komolyan veszik.

Azt hiszem egyelőre az a legfontosabb, hogy scuynat vett egy autót és remélhetőleg haza is ért vele eddigre. Beszélni még nem tudtam vele, ha lesz valami, akkor írom. Az előző bejegyzésből pedig törlöm az UPDATE részt, mert a fórumon az új boldog tulajdonos és én is írtuk amit tudtunk.

Velem annyi, hogy szerintem hétvégén elviszem a gépet a Győrbe motorbeállításra, amit már említettem valamikor. Persze ez közel sem biztos, majd még kiderül. Viszont lassan tényleg meg kéne tenni, még ha nem is égetően fontos.

Beszéltem mostanában párszor Skynettel (itt scuynat) és láttam, hogy lesz valami. Ma reggel kiment Belfastba és vett egy Deloreant és elindult hazafelé. Az autó VIN száma 5930, szürke belsős, automata. Elindultak hazafelé, vasárnapra szeretnének ideérni. Szép túra lesz.

Képek itt, hirdetés itt.
 

Rá kellett jönnünk, hogy a hajón jót lehet aludni. Kellemesen duruzsol a dízelmotor, csendesen ringatnak a hullámok, én meg alszok mint a tejbetök. :) Emiatt úgy tíz óra alvás után keltünk csak fel, majd felkészültünk a kidokkolásra ami egy elég konkrét szopássá alakult. Ugyanis ezek a barom angolok (esélyes, hogy ezt még fogom mondani párszor) a kiszállítást is hülye módon csinálják. Szóval az a módszerük, hogy akik a hajón elől vannak, azokat egyből terelik a kapuk felé, aztán mikor feltelt a sor, akkor a következő kupac autót kiterelik oldalra, majd a végén levőket megint beterelik a rendes sorba, ami közben elfogyott. Ennek az az eredménye, hogy mi, akik középen voltunk jó egy órát ácsorogtunk a dokkokon, miközben mindenki más már kijutott. Értem én, hogy így hamarabb kiürül a hajó, de ez nekünk egy marha nagy késést jelentett, miközben eléggé rohannunk kellett volna.

A google.maps erre az útra majdnem négy órát ír, nekünk nem volt ennyink a sorban állás miatt. Fél tizenkettő körül szabadultunk a kikötőből, két csoportra oszlottunk a könnyebb követhetőség miatt, és nekivágtunk, de úgy, hogy kettőre Stranraerbe akartunk érni.

Azt a rohanást nem lehet leírni. Az összes sebességhatárt maximálisan kihasználva vagy inkább túllépve kentük neki. Mindez súlyosbítva a fordítva közlekedéssel és többször esővel, kamionokkal, autópályán körforgalmakkal és sok előzgetéssel. Az út feléig nem készült semmilyen dokumentáció, mert úgy el voltunk foglalva a túléléssel. Mikor már láttuk, hogy elérjük a hajót, akkor azért kicsit belassultunk és volt időnk a tájra is és a videózásra, de megállni kevésbé.

Végül sikerült időben odaérni, még egy kicsit várnunk is kellett, de ezt a részt nem kívánom senkinek, mert tényleg nem volt jó. Jó volt már végre felszállni a következő hajóra és leülni egy kicsit. Ez a hajóút viszont nem volt már olyan kényelmes, mint az előző. Az idő is sokkal rosszabb volt és a hajó is jobban dobált, ráadásul ezen a hajón nem lehetett túl sok mindent csinálni, és még a könyvemet is az autóban hagytam. Mondjuk az vicces volt, amikor egy nagyobb hullám úgy megdobta a hajót, hogy mindenhol lepotyogtak a tányérok. Azért örültem, hogy ennek az útnak vége lett.

A kidokkolás itt nagy élmény volt, mert én álltam legelöl így az én autóm lett az első a csoportból, aki visszatért a szülőföldjére. :) Innen az Europa Hotel felé vettük az irányt, amit kisebb bóklászás után meg is találtunk a rengeteg egyirányú utcában. Itt volt este egy üdvözlő fogadás a 250 résztvevőnek, pár beszéd, amit mi nem vártunk végig, mert mi nem itt szálltunk meg, hanem egy Park Avenue Hotel nevű helyen és még azt is meg kellett keresni. Szerencsére ez hamar meglett, sokkal emberibb környéken van, mint az Europa Hotel, ami a belváros közepén helyezkedik el.

Itt aztán bejelentkeztünk, dumáltunk pár lelkes írrel, akik rápörögtek az autóra (ez egyébként az egész itt tartózkodásunk alatt észrevehető volt), felcuccoltunk és azt hittük aznapra már csak pihenés lesz. Hát megint tévedtünk.

Gondoltam itt az idő egy kis netezésre. Elő is vettem a gépem, aztán nézem, hogy nincs hova bedugni. Hát igen. Emlékeztem, hogy az angoloknál másmilyen konnektorok vannak (hülye angolok ... ), de gondoltam úgyis van átalakító. Volt egy a fiókban, ami elméletileg jó volt, mert belement a notebook dugója, de nem kapott áramot. Kértem hát a recepcióról egy másikat, amivel ugyanígy jártam. Kicsit jobban megnézve aztán rájöttem mi a gond. Volt benne egy 1 amperes biztosíték és rajta egy "for shaver only" felirat ( ... angol hülyék), az meg azért nem feltétlenül elég semmire. Kipróbáltam a borotvámmal, persze azzal sem ment. Hát mondom, ekkora gyökér nem lehet egy nép sem, nem igaz, hogy ezt is nekem kell megoldanom. Biztosíték ki, szakszerű drótelhelyezés és tárááá, már van is áramom. Így végül az Eurofest 2011 hivatalos első napján későn, de rettentő büszkén aludtam el. :)

(Közben pedig megjelent a Totalcar cikke az Eurofestről. Megéri elolvasni, még akkor is ha így már nekem szinte meg sem kéne írnom azt a napot. :) )