Élet egy Deloreannel

Gyönyörűm megírjam? De biztos megírjam? Mert mi lesz az imidzsünkkel, ha ez napvilágra kerül?  :) Így indult ez a beszámoló kettőnk között, és az alábbi lett belőle. Már a kirándulás vége felé jártunk mikor a legbájosabb mosolyommal (hogy éreztessem, nem fogom lehántani a bőrét, ha igazat mond) fordultam Viktorhoz és megkérdeztem:

- Gyönyörűm, te hányszor szerettél volna elválni tőlem a kirándulás alatt?

(Én nem bevallottan vagy hússzor.) A válasz így hangzott: Válásra egyszer sem gondoltam, de gyilkosságra többször is. És ez az út volt a nászutunk. Persze magára vessen az ember, ha ilyeneket kérdez. :)

Mielőtt belevágtunk volna a nyaralásba, annyi kellemes elképzelésünk volt a dologról, hogy hosszú lesz persze az út, és talán fárasztó is, de mennyi Delo egy helyen! Csupa őrült között eltölteni négy napot, vadregényes környezetben. Romantikus lelkemre ez határozottan csábítóan hatott. Meg különben is hogy vette volna ki magát, ha az autós programok túltengése miatt nem megyek el a saját nászutamra.

Aztán mindebből egy ámokfutás lett. Olyan volt minden, mintha folyton rohannánk. Mindenre hagytunk magunknak időt, és mégis egy állandó feszültség fonta körül az utat. Csak érjünk Hollandiába gond nélkül. Csak találjuk meg a többieket. Csak nehogy lekéssük a kompot. Csak nehogy lekéssük a másik kompot. Volt, hogy az út felénél vettem észre, hogy van mellettünk táj. Ráadásul milyen gyönyörű! De én ehelyett golflabda méretűre düllesztett szemekkel meredtem az útra, mert annyira megzavart a bal oldali közlekedés. Egy pánikban kapaszkodtam az autóban. Arról nem is beszélve, hogy többnyire azért siettünk, hogy autókat nézzünk, és autós videókat, és autós beszédeket hallgassunk, és autóalkatrészeknek örüljünk. Nos, erre valóban jobb lett volna Viktor mellé valamelyik autóbolond barátunk. Bocs fiúk, hogy foglaltam a helyet. :)

De idővel minden a helyére került. Most pedig már csak a szépre emlékezem. Mert abból is volt rengeteg. Hollandiát töretlenül imádom. Olyan, mint egy ékszerdoboz vagy egy babaház. És az egy nőnek csak tetszhet. Minden apró részlete lenyűgöz. A fűről azonban nem vagyok hajlandó elmondani, hogy csodálatos, élvezetes, szemet gyönyörködtető, mert megint lesz, aki félre magyarázza. :P

De én mindezek ellenére is képes voltam a hűtlenségre, mert Skócia még gyönyörűbb volt. Olyan tájakon autóztunk keresztül, hogy végig úgy éreztem, egy vagyok A gyűrűk ura szereplői közül. Egyszerre vad, és otthonos. Hívogató és borzongató. Tökéletesen a részemnek éreztem. És biztos vagyok benne, hogy éjszakánként nagy titokban, egyenként festik a zöldnél is zöldebbre a fűszálakat. És ezért nem értettem, hogy miért nem volt igénye senkinek a nyolc másik autóból arra, hogy megálljunk. Végigcsordogáltunk egy kb. 100 kilométeres kerülő úton lassan ugyan, de megállás nélkül. Még jó, hogy a határ átlépése előtt egy pihenőhelyen sikerült beszereznem néhány képeslapot. Ilyen hátulütői voltak az együtt utazásnak. Egyetlen helyen álltunk meg, Hadrianus falánál, ami bevallom számomra semmiben sem különbözött a birkákat feltartóztató kőkerítésektől. De nagyon igyekeztem megélni a történelmi légkört, mert Viktor odavan a rómaiakért.

Észak-Írországra hasonlóan ráfüggtem, csak lényegesen kevesebbet láthattam belőle. Belfastban inkább az embereket imádtam. Szinte kivétel nélkül mindenki nagyon barátságos, segítőkész, türelmes és érdeklődő volt. Bénáztunk a közlekedéssel sokat, különösen, hogy én navigáltam, de egyszer sem dudáltak ránk. Főúton álltak meg autósok, hogy kisegítsenek minket egy-egy kis utcából. És elnézően mosolyogtak, azon, hogy kagylót gyűjtöttem, és egyfolytában vigyorogtam gyakorlatilag mindenre. A postaládára, a Micimackós bélyegre, a bolti eladóra.

És ész nélkül videóztam. Rosszabb voltam, mint a japán turisták. Viktornak ez ellen csupán annyi kifogása volt, hogy szerinte soha nem azt kameráztam, amit kellett volna. Mert az kellett volna, hogy beszállnak előttünk az autókba, felgördülünk a kompra, legördülünk a kompról, kiszállnak az autókból, elhaladnak mellettünk, előttünk, mögöttünk az autókkal és még sorolhatnám. Természetes autó alatt mindenki a Deloreant értse. Ezt tetézte még az a malőr, hogy a gálaesten olyan büszkén tapsoltam Viktornak, mikor díjazták, hogy fel sem merült bennem, hogy ezt bizony videózni kéne. A történelmi pillanat megörökítetlen maradt. De szerencsére megbocsájtott. :D

Szóval lányok, (mert remélem, azért olvassa lány is) ha úgy érzitek, hogy a párotok menthetetlen, és már csak egy hajszál választja el az autóvásárlástól, azonnal vágjátok el azt a szálat. Bájosak az őrültek, de néha jó lett volna mellém épelméjű társaság is. Annak azonban mégis nagyon örültem, hogy olyan figurákkal ismerkedhettem meg, mint a Viktor által is említett Druida bácsi, az őrült francia, és más folyamatosan mosolygó emberek. Mert úgy vettem észre a Delo tulajdonossággal együtt jár a boldog vigyor. És ez nagyon jó. Mindenki hihetetlenül laza és közvetlen. És abszolút függő. Ilyenkor Viktor felé is megértőbb vagyok. Mert megtapasztalhattam, hogy 80 évesen, meg komoly vállalkozóként, sőt még nőként is mennyire elvetemült módon tudnak rajongni emberek ezért az autóért.

Szóval, ha ismét útra kelnénk is követném Viktort, csak nagyobb bölcsességgel. :)

Itt az ideje, hogy kihirdessem a következő hetek programját minden olvasó számára. :)

Először is július 30.-án Veszprémben természetesen a Tesco parkolójában delorean.hu találkozót tartunk. Nagy változás az előző találkozókkal szemben (a tinnyei kivételével), hogy ezúttal már két autó lesz, mert Skynet is jön a gépével. Gyertek, frankó lesz! Kérdezni itt lehet vagy a fórumon.

A másik pedig a szokásos augusztusi NAAF, azaz a Nemzetközi Amerikai Autós Fesztivál Komáromban. Aki szereti az amerikai vasakat, annak kötelező program, aki meg nem annak főleg, mert itt majd megszereti. Idén Augusztus 5-7-ig lesz, amerikai autósoknak már csütörtökön beköltözés, bekészülés, berúgás, bebűnözés. Jó móka lesz ez is. :)

Tudom, hogy hétfőn mára történelmet ígértem, de mivel egész héten a videókat kódolgattam, ezért a fordításra nem volt időm. Ellenben készen vannak a videók és talán megbocsájtjátok, ha mégis inkább azok lesznek. :) Remélhetőleg most már teljesen feldolgozódtak, és azt is remélem, hogy nem fogjátok végigunni az egészet. Ismét mondom, hogy ízig-vérig amatőr videó, ne várjatok csodás operatőri munkát, tökéletes előre megírt szövegeket és profi vágást.

Végül ahogy mondtam is, három részre szedtem szét, íme a linkek. (Megéri a youtubeon megnézni őket, magasabb felbontáson, nem pedig itt ilyen kicsiben.) Jó szórakozást!

Odafelé:

Eurofest 2011:

Hazafelé:

Valamikor kéne hozzá készíteni feliratot. Ehhh...

2011. június 18., szombat

Hajnali 6-kor próbáltunk felkelni, 6:30 körül sikerült is, és 7:00 körül már a komp jegypénztárában álltunk sorba, ami előtt ilyenkor is fizetni kellett a parkolásért. Előttem egy fiatal pár állt (max. 18 évesek, de inkább fiatalabbak) a 2 év körüli gyerekükkel. A fiúnak a legnagyobb problémája az volt, hogy a fehér színű Adideazt/Niki/Pumi cipőjéről a koszt egy papír zsebkendő segítségével eltávolítsa, ezzel jól le is foglalta magát. Miután sorra kerültem, a jegyeket a Maestro kártyámmal sikerült megvenni, 218 EUR volt a kocsi plusz a két „adult single ticket” ára (akartam mondani nekik, hogy én házas vagyok, nem single, de a Szabi lebeszélt).

A hajón sikerült az „entertainment” részben helyeket találni, ami egy nagy LCD-tévéből állt, amin a Topcat c. rajzfilm 3 részét adták. Ezen mondjuk jobban lefáradtam, mint 3 óra vezetésen. Végül csak kikötöttünk (a kihajtással semmi gond nem volt), majd a vámos néni természetesen megállított, hogy biztonsági ellenőrzés, állítsam le a motort, stb., és elvitte az útleveleinket az irodába megvizsgálni. Amikor visszaért, közölte, hogy már látta ezt a kocsit (konkrétan ezt, ezzel a rendszámmal), mondtuk, hogy ez valószínű, mert volt kiállításon nemrégiben.

A megfelelő útra könnyen rátaláltunk, majd hamar kiderült, hogy a váltó + motor kombó nem szereti, ha 70 körül, vagy ha 30 körül megyünk, ugyanis ilyenkor zabálja a legtöbbet a motor, érzésre 20-30 liter közt, a mutatót szinte láttam lefelé kúszni. Az is kiderült, hogy az emelkedők illetve a lejtők eléggé komolyan beleszólnak a mutató állásába. A hátsó fék nyikorgását is ekkor hallottam először (erősebb fékezésre ez megszűnt). Az út során különösebb esemény nem történt (a tankolást már nem szívtam be többször), csak egyszer annyi, hogy a szembesávban baleset volt, és a mi sávunk azért állt vagy 2 km-en keresztül, mert a sok hülye nézte, hogy mi történt, és lelassított (ez itthon is szokás). Igazából el kell árulnom, hogy fogalmam sincs, merre mentünk, de leginkább arra, amerre a 2009-es Igo térkép mondta (az enyémet megfrissítettem és tiszta hülye lett). Az M6Toll nevű fizetős autópályát elkerültük, mert nem tetszett, plusz mintha a GPS is azt mondta volna, hogy ne arra menjünk (ezt sokszor nem nagyon lehetett látni, csak amikor már benne voltunk az elágazóban, mivel az Igo felülre kiteszi a táblákat, hogy szerinte merre kell menni).

Az út végén átváltottunk az én GPS-emre (hiába volt gyagya), mert abban kikerestem a kompkikötő pontos helyét. Sikerült is megtalálni elsőre. Az autót leparkoltuk a felhajtók bal oldalán, majd gyalog odamentünk az egyik check-in bódéhoz, hogy hol lehet jegyet venni, és a lyány azt mondta, hogy „abban a nagy épületben”, de kivételesen ad most ő nekünk (pedig volt forgalom). Eléggé valószínűnek tartom, hogy a kocsi tetszett neki, nem pedig mi ketten (miután ideadta a jegyet, közölte is velünk, hogy „this is the car from Back to the future”, ha esetleg nem tudtuk volna). A lényeg, hogy 180 fontért megkaptuk a jegyet mindhármunknak, ami egész jól jött össze, ugyanis a 200 fontos kp-készletből 10 font ment el taxira, szóval maradt még 10 font csokira meg szigetelőszalagra. Sikerült tudniillik megbeszélni az Eddel (ő a holland DeLorean-szerviz tulajdonosa), hogy a kék és a barna/kék drótokat kell összekötni, hogy állandóra kapcsoljuk a tompított világítást. Ezt a változatosság kedvéért egy benzinkúton abszolváltuk, a (természetesen indiai) kútkezelőtől kértünk egy ollót, és vettünk 80 pennyért egy szigetelőszalagot. Az olló „vitte a drótokat, mint a vajat” (a Szabi szerint), bár gondolom, az éle annyira nem örült neki, a szigszalagot meg lehetett kézzel is tépni, így végül az egész művelet sikeres volt (azért az akkusaruk feltétele előtt megvizsgáltam a benzinkút poroltóállományát). A végén jutott eszembe, hogy nem ártana hátulra is világítás, mert ennek a két drótnak az összekötése ezt nem biztosította, de „bevillant”, hogy a hátsó ködlámpa hátha működik. Ez bejött, igaz, kicsit furcsán, és a fék lenyomására változóan, de világított. Még szerelés közben befutott egy terrorista-busz (VW Type 2), amit mindenképpen le kellett fényképezni. Igaz, nem „a líbiaiak” ültek benne, hanem egy angol család, de azért így is jól nézett ki.

Így aztán nyugodt szívvel indultunk el Portsmouth belvárosába csokit keresni (azt ugye kötelező volt a Szabi barátnőjének; én a feleségemnek meg az öcsémnek hoztam egy-egy Cadbury’s nagy tábla csokit, de végül itthon majdnem egyedül ettem meg az egészet). Szóval nekiálltunk krúzolni, amit 10 perc után sikeresen meguntam, azt mondtam, írjuk be a GPS-nek a legközelebbi Shell kutat, ami meg is történt, de amikor odaértünk, kiderült, hogy van mellette egy Lidl, így kisebb (félutcányi) tolatás után bekanyarodtunk a parkolójába, ahol természetesen magyarokkal futottunk össze. A Lidl-ben sem Maestro, sem Mastercard kártyával nem lehet fizetni, viszont pont maradt 6 fontom, elég arra, amit összevásároltunk, így nem kellett szégyenszemre visszapakolni semmit sem.

Dolgunk végeztével visszatértünk a kikötőbe, ahol vagy egy órát álltunk, mert a 22:45-kor induló kompra 20:30-tól lehetett csak becsekkolni. Ezalatt páran megnézték a kocsit, köztünk egy Rolls-Royce tulajdonosa is, mi meg feltöltöttük a hűtővizet. Odajött egy francia muki, kérdezte, hogy „Que est-ce que c’est?” vagy valami hasonlót, mondtam, hogy „C’est un DeLorean, mais je comprends pas le francais”. Kb. ennyiben merül ki a francia-tudásom. (Mi ez? Ez egy DeLorean, de nem értek franciául.). Azért nem semmi, hogy átjön a muki Angliába, és egy szót se beszél angolul (vagy csak nem akar). A kompra „felszállt” vagy 30 Land Rover, valami jótékonysági rally résztvevői lehettek, és rendeltek maguknak vagy 30 doboz pizzát, amit egymásra tornyoztak és nagyon örültek maguknak, hogy ilyen ügyesek voltak, majd pofátlan módon nekiálltak zabálni. A kompra végül feljutottunk egy biztonsági ellenőrzés után, megkérdezték, viszünk-e robbanóanyagot a kocsiban, mondtam, hogy a benzinen kívül semmit. Leparkoltunk (azt még nem írtam, hogy a kézifék eléggé rossz), majd kis kavargás után (a többiek meg követtek minket, hehe) eltaláltunk a „szállásra”, ami egy teremnyi állítható támlájú és lábtartóval felszerelt fotel volt, de az Arena (az egy plaza Budapesten) VIP mozitermeiben kényelmesebbek vannak.

Először megpróbáltunk a fotelekben aludni (itt nem volt LCD-tévé, csak a falat vagy egymást lehetett bámulni), majd ezt megunva nemes egyszerűséggel lefeküdtem a padlószőnyegre (szerencsére volt alatta egy 1-2 cm-es szivacsréteg úgy érzésre), majd letakartam a szemem a dzsekim ujjával, és végül el tudtam aludni még éjfél előtt. A Szabi állítása szerint sokat forgolódott, amit nem csodálok, mert én vezettem egész nap, és jobban elfáradtam. Éjjel 1 körül arra ébredtünk, hogy a hajó el akar süllyedni, érzésre lehettek vagy 5-10 méteres hullámok. A kapitány bizonyára csak röhögött volna rajtam, de nekem rohadtul nem volt vicces. Először azon idegeskedtem, hogy elsüllyedünk, majd miután ez fél órán keresztül sem következett be, eldöntöttem, hogy a hajó kibírja – utána már csak azon izgultam, hogy a kocsi ne guruljon neki az előtte vagy mögötte állónak, ugyanis, ahogy említettem, a kézifék eléggé hatástalan. A váltót természetesen P-ben hagytam. Kikötéskor „kíváncsian vártam”, melyik része tört meg a kocsinak, de egyben maradt.

2011. június 19., vasárnap

Miután kitaláltunk a kompból (mi a második szinten parkoltunk, amit, miután az alsó szinten álló autók „partra szálltak”, nemes egyszerűséggel a kocsikkal együtt leengedtek), itt átengedtek a biztonságiak, lehet, hogy nem ismerték fel a kocsit, vagy pont azért.

A franciák nagy kedvesen csesznek kiírni, hogy fizetős az autópálya, de annyira azért nem ért meglepetésként az első fizetőkapu. Itt már az én GPS-emet használtuk, mert a Szabié 100 km-rel hosszabb utat tervezett. Nem tudom, az merre küldött volna, de az enyémmel szép ügyesen átmentünk Párizson (igaz, a Google Maps is így tervez). Ez kicsit ijesztő volt, a Szabi természetesen átaludta.

Innentől már nagyjából eseménytelen volt az út, azt leszámítva, hogy még vissza volt 1300 km Pozsonyig, és ez eléggé idegesített. Háromszor tankoltunk a franciáknál, a kocsit mindig megnézték, egyik alkalommal féltucatnyian gyűltek köré és sorban fényképezkedtek, mondtam, siessenek, mert fázom, erre az egyik gyerek a sálját (júniusban sálat hordani, gratulálok) nyújtotta felém.

Passauban mondtam azt, hogy tovább nem bírom. Egy kis automata-vezetés-oktatás után („a bal lábadat felejtsd el”) a Szabi vezetett, én viszont benyomtam 2 Red Bullt, amitől nem túl meglepő módon nem bírtam elaludni (pedig az lett volna a cél). Szóval miután magamhoz tértem, Sankt Pöltentől megint én vezettem. Az út igazából itt kezdett kicsit „meredekebbre” változni, mivel a lámpánk annyira nem volt a topon. Így a bécsi külső gyűrűn úgy mentünk végig, hogy kinéztem magamnak valakit, aki kb. 110-zel ment, és adtam neki vagy 300 m előnyt, és végig őt követtem. Az S1-es gyűrűn könnyebb volt, mert az végig ki van világítva, aztán viszont a szlovákokhoz kicsit lassabban mentem át. A határnál még megálltunk szlovák matricát venni, elkezdtem németül gagyogni, persze a Szabi cseszett felvilágosítani, hogy a pénztárnál a lyány magyar. Elbeszélgettünk a másik kutas emberkével vagy 5 percig, azt mondtam neki, hogy a Totalcaron lesz cikk. A reptérre végül egész egyszerűen odataláltunk, csak a gyenge lámpa miatt lassan mentem.

Itt egy bonyolultabb epizód volt a Szabi Astráját kiszedni a parkolóból, nyomtuk befelé az automatába a 100 Euróst, aztán az 50-est, egyiket se ette meg, aztán hallottuk a hangszóróból, hogy „papadente bodicsku”, vagy valami ilyesmit. Mondom, keressük meg a bodicskut (a bódét). Így megoldódott a fizetés, és elindulhattunk most már a megfelelő sebességgel Budapest felé (a Szabi ment elöl H1-es halogén lámpákkal). Ekkor hívtam fel a feleségemet, hogy már közel vagyunk (éjjel 1 körül lehetett).

Az M15-ösön kb. egy órával előttünk történt az a baleset, amiben egy szlovák kamion egy cseh busszal frontálisan ütközött, a kedves rendőrök viszont nem engedtek fel Budapest felé sem. Ebből következően egészen jól eltévedtünk, nem is tudom már, merre jártunk, de olyan utakon, hogy a DeLorean szét akart esni (nem tudom, írtam-e már, de a felfüggesztése nem éppen a harmadrendű – vagy a budapesti – utakhoz való). Végül megbeszéltük, hogy menjünk el Mosonmagyaróvárra, hátha onnan már rá lehet menni, itt meg is tankoltunk (jobban mondva tankoltam – az Astra simán megfordul egy tank benzinből a Budapest-Pozsony távon).

Az út számomra egyik legérdekesebb része csak most következett: 150 km-en keresztül játszottunk autós üldözést, ami abból állt, hogy 130-cal húztunk el vagy ezer kamion mellett. Kettő autó előzött meg az egész út során.

Kb. 3 óra volt, mire hazaértünk, az asszony megvárt ébren, pedig másnap 6:30-kor kelt. Én délben.

A hazaérkezés során semmi nem történt, másnap viszont mondta az egyik szomszéd srác, hogy „már háromszor körbejárta” a kocsit, kíváncsi volt, kié. Szóval van itt is közönség rendesen.

Most éppen Tatabányán van szervizben a kocsi, remélhetőleg 2 héten belül elkészül és kapok rá E-rendszámot is, majd októberben OT-t is – Zsiga azt mondta, idén változott a szabályozás és a gyártás hónapja is számít.

Terveimben szerepel, hogy a későbbiekben is tudósítok az autóról itt a blogon.

Elméletileg a Béb bejegyzése jött volna, de még nem készült el, ezért egy rendkívül izgalmas, pompázatos és érdekfeszítő gumialátétcsere jön. :)

Hát elég nagy visszaesés lesz ennek a bejegyzésnek a mérete az írországi megaposztok után, de kell az idő a videókra. Szóval azt már írtam, hogy az Eurofestes kirakodóvásáron vettem pár alátétet a helyzetjelzők alá, mert a régiek eléggé odavoltak. Mikor két hete kimentem egy körre az autóval, utána ki is cseréltem őket. Nem volt egy nagy munka, de mivel elég gyakorlatlan vagyok autószerelésben, ezért egyszer meglepődtem.

A helyzetjelzők kicsavarozása nem egy nagy dolog, de utána nézegettem egy darabig, mert nem tudtam, hogy a lámpákat csak simán - bár kicsit nagy erővel - ki kell húzni a helyzetjelzőből. Mikor rájöttem, akkor persze már könnyen végeztem vele és egy rossz lámpát (bal hátsó) is kicseréltem, mert szerencsére volt ilyen a Passat izzókészletében.

A képeken először az új, majd a régi alátétek vannak. Látszik a régieken, hogy az oldalsó részeket összekötő kis vékony darabok már hiányoznak. Ez azért van, mert ezek a gumirészek már annyira megkeményedtek, hogy egyáltalán nem hajlanak, hanem törnek. Leszedés közben is volt egy amelyik megrepedt.

2011. június 17., péntek

Szabi Astrájával (F sorozat) mentünk Pozsonyba, csak előtte beugrottunk Tatabányára egy P-s rendszámért, mert lehet, hogy az eladónak le kellene szednie a rendszámot a kocsiról, péntek este meg nehéz lett volna másikat (vámrendszámot) keríteni. Hamar odaértünk, mert a megengedett maximális sebességgel téptünk végig az M1-esen, csak az emelkedők fogták vissza néha a 60 lovat. Pozsonyban semmiféle dugó nem volt, kb. 15 perc alatt átértünk a város határától a reptérig (előtte még otthon vettünk egy matricát arra a kb. 7 km-re, amit a szlovák autópályán tettünk meg). Letettük a kocsit a reptéri parkolóban egy Audi A8 mellé, hogy lássanak normális autót is. A reptéren még el kellett intéznem pár céges ügyet, aztán megkérdeztem, hogy mehet-e a kabinba a hátizsákom, amiből kilóg a rendszám (kicsit vonakodtak, de aztán mondták, hogy OK), majd becsekkoltunk és a kapuig gyalogoltunk vagy 5 percet (nagyon kicsi a főépület, mozgójárda persze sehol), és elszörnyedtünk a reptéri budi igénytelenségén. Utána jött viszont az igazi kiakadás, aki nem utazott még Ryan Air géppel, annak leírom: kaja nix, pia nix, de még zseb sincs az ülés háttámláján, viszont 10 percenként van valami reklám, amit full hangerővel mondanak be, nehogy lehessen aludni esetleg. Pedig szükség lett volna rá, mert eredetileg úgy terveztük, hogy péntek éjjel végigmegyünk Anglián.

A leszállás azt hiszem, egy ideig megmarad az emlékezetemben, ugyanis olyan „jó” idő volt, hogy még a földtől 30 méterre is 50-100 centiket estünk egyszerre, és ahogy földet ért a gép, annyira dülöngélt, hogy azt hittem, megkarcoljuk a szárny végével a talajt. A Szabi ekkor világosított fel, hogy a gép a felesleges üzemanyagot még leszállás előtt egyszerűen kiengedi a szárnyból – nesze neked, környezetvédelem, bizonyára használ az élővilágnak. Mondom én, egy 20 literes fogyasztású autó tulajdonosaként.

Aztán csak levergődtünk, és megérkezvén 13 fokos hőmérséklet és zuhogó eső fogadott, mintegy előrevetítve az ország időjárását. Egész hamar megtaláltuk a közvetlen belfasti buszt, ami jutányos áron, fejenként 14 Euróért vitt el. A busz egy utas szerint „fucking slow” volt, nekem nem volt bajom vele. Belfastba értünk kb. fél 4-re, aztán a buszállomáson fogtunk egy taxit az eladó fodrászüzletéhez. A taxisofőrről sajnos nem készítettem videofelvételt, ahogy elmagyarázza, hogy hozzávetőleg mennyibe fog kerülni a fuvar, pedig kellett volna, úgy affektált meg ide-oda billegette a fejét, hogy hülyére röhögtük volna magunkat, ha nem félünk attól, hogy nem visz el (és ezzel további késést szenvedünk).

Elvitt a taxi a megadott címre, megérkeztünk, de mivel GPS nélkül is tudta a sofőr az utat, így a házszámot nekünk kellett megtalálni, néztünk bambán, aztán mondom a Szabinak: b****, itt a DeLorean, ne keresgélj tovább! Az első benyomás az autóról annyira pozitív volt, hogy szinte súrolta a végtelent. Gyönyörű karosszériaelemek, minimális illesztések, igen jó állapotú bőrülések, új első lámpák és gumik.

Az első bámulatból felocsúdva (mármint én ocsúdtam fel) a tulaj kinyitotta a kocsit elöl-hátul, megnéztük a motort, felülről nagyon jó állapotban van, alul kicsit rozsdás a kipufogódob meg a lemez, ami a hátsó lökhárítót tartja. Kiderült még pár dolog, ami nem tetszett, pl. az, hogy a kormány nehezen forog (nemcsak a szervo hiányából eredően), ezeket meg is mondtam az Adriannek. Ezután próbaút következett, elvitt a kocsival egy olyan utcába, ahol nincs forgalom, és itt sikerült először vezetni. Elsőre feltűnt, hogy milyen erős, meg hogy a fék milyen gyenge. Komolyabb probléma nem bukkant fel. Így visszatértünk a fodrászüzlethez, odaadtam kp-ban 2.800 fontot (ugyanis ekkor jutott eszembe, hogy esetleg nem árt, ha a kompra még marad egy kis cash). Majd kis alkudozás után – én csak megkérdeztem, mennyi is lesz akkor az ár, az eladó meg mondta, hogy mivel örül, hogy végre el tudja adni, meg van pár hibája – megegyeztünk abban, hogy a teljes ár 16.800 font lesz, azaz 14 ezret kell elutalnom. Ez megtörtént az otpdirekten keresztül, aminek szerencsére van angol nyelvű felülete is, de alapvetően az Adriannek el kellett hinnie, hogy nem vágom át, és nem csak egy kamu weboldalon keresztül utalok. Szerencsére ez benne fel sem merült, nehéz lett volna bebizonyítani az ellenkezőjét.

Miután aláírta a magyar nyelvű adásvételi szerződést és kitöltöttük a forgalmi „New Keeper” részét, elindultunk Dublin felé, szerencsére Adrian kivezetett az autópályáig, aki eléggé becsületes és őszinte mukinak tűnt már akkor is.

Dublin felé, azt leszámítva, hogy végig a rossz oldalon kellett menni, két esemény történt csak, az egyik az, hogy egy elágazót rossz irányba vettük, és a köcsög Igo (legális licencem van rá, lehet, hogy reklamálnom kéne) 20 km-en keresztül huszadrangú, filmekben látható kis keskeny utakon vezetett vissza (kétoldalt kőkerítés), ezzel vesztettünk vagy 20 percet. Azt ugye meg sem említem, hogy mennyire fárasztó ilyen kis utakon a bal oldalon vezetni, főleg úgy, hogy a szembejövők nyomták neki ezerrel, és minden alkalommal nekem kellett lehúzódni (mivel én nem az autó út közepe felé eső oldalán ültem, így nem láttam, milyen messze vannak oldalirányban). A másik esemény a tankolás során jelentkezett. Első kattanáskor ugyanis úgy gondoltam, hogy „ne kelljen már annyiszor megállni, telenyomom rendesen a tankot”, így még vagy 1 litert beleerőltettem. Mentem be fizetni, érdekes módon az íreknél gond nélkül elfogadták a Maestro nevezetű nem dombornyomott kártyámat, majd amikor visszaértünk a kocsihoz, szép kis benzintócsa fogadott alatta. Elsőre természetesen totál bepánikoltunk, hogy fasza, leállítjuk a kocsit itt a kút parkolójában, aztán Dublinból szépen hazarepülünk. Majd felhívtam Sidet, aki felvilágosított, hogy (szinte) minden DMC-12 tulajdonos találkozik ezzel a jelenséggel az első tankoláskor, ugyanis a felesleges benzint a túlfolyó szépen kiengedi a kocsi alá.

A másik ok, amiért sokat vesztettünk a menetidőn, az a „hülye angolok” hülye sebességkorlátjából adódik: a „speed limit” 70 mérföld óránként, ami 113 km/h-nak felel meg, de ez is csak autópályán, mert amúgy sok helyen nem az van, csak sima 4 sávos út (ott 60 mph).

Végül a dublini kikötőbe a komp indulása előtt 10 perccel sikerült odaérni, így lekéstük az esti kompot, mert már nem adtak jegyet. Miután feldolgoztuk magunkban a veszteséget, jött a következő probléma: egyik alkalommal túl erősen nyomtam be a világításkapcsolót (ami eredetileg úgy működik, hogy ha félig nyomom be, helyzetjelző, ha teljesen, akkor meg tompított világítást kapcsol), így az beragadt, de sajnos helyzetjelző állásban. Mivel ezzel nem túl okos dolog éjjel közlekedni (amit ekkor már beterveztünk), nekiálltunk a szerelésnek. Kitapogattam, hogy oldalt hogyan lehet benyúlni a kapcsolóhoz, majd a Szabi kiszedte, de olyan ügyesen, hogy közben zárlatot csinált, amitől viszont a biztosíték nem olvadt ki, hanem a vezeték annyira felmelegedett, hogy kigyulladt rajta a műanyag szigetelés, és 1-2 cm-es lángokkal égni kezdett. Szabi az akksihoz rohant lekapni a sarut, viszont a láng – nem túl meglepő módon – ezután se aludt el, azt nekem kellett eloltani a dzsekimmel. Miután ezt sikerült ilyen okosan megoldani, nekiálltunk enni, majd következett az autó beindítása, szerencsére egyből indult, miután szétszedtük a kapcsolóban összeégett, és emiatt rövidzárt okozó részeket. Lámpánk persze nem volt, viszont este 10 az igen, szerencse, hogy annyira északon voltunk, hogy még nem akaródzott sötétedni. Elindultunk hát szállást keresni, rá is kanyarodtunk egy négysávos útra, mondom, nézd már, a hülye írek fejjel lefelé festették fel a nyilakat... Ekkor jött szembe egy kamion, és ekkor esett le, hogy nem az írek a hülyék. Ezen mondjuk hamar túltettük magunkat, előfordul az ilyesmi a legjobb családban is, és megálltunk kérdezősködni a szállásról egy közeli benzinkútnál. Itt (akkor még) meglepő módon segítőkész volt mindenki (utána ez általánossá vált, és már nem volt meglepő), az egyik nő még egy ideig jött is mellettünk (mármint a 4 sávos úton, már a jó – a bal – oldalon), hogy mutassa az utat.

Konkrét címet ugyan nem kaptunk, csak azt, hogy melyik utca van tele B & B-vel (Bed & Breakfast, Ágy & Reggeli), és ahogy az elsőt megláttuk, be is mentünk. Itt a megérdemelt rajongással fogadták a kocsit, kérdezgették, merre megyünk, honnan jövünk, a házinéni fia mondjuk kicsit pösze is volt, úgyhogy csak úgy sikerült a kommunikáció, hogy ő kérdezett valamit, én meg visszakérdeztem, hogy tényleg azt kérdezi-e, amire gondolok, hogy kérdezi, mire ő vagy kijavított, vagy jóváhagyta, és megkapta a választ.

A szobát kettőnknek (szerencsére volt két külön ágy) 24 Euróért adták, és még free (de kódolt) WiFi is volt hozzá. A szoba árát még este kifizettük, adtam 30 Eurót a néninek, és mondtam, hogy az aprót hagyja, erre ő (nem érzékeltem az iróniát a hangjában) nagyon szépen megköszönte. A fia ekkor makogta csak el, hogy amúgy egy embernek lenne 30 EUR a szoba, így mondtam, hogy „keep the change, you filthy animal” (tartsd meg az aprót, te mocskos állat)… na jó, nem. Szóval mondtam, hogy nem kérek vissza. Azért így is jó volt két embernek összesen 30-ért. A néni szobájában egyébként olyan szag volt, mint az állatkertben a medvebarlang környékén, plusz a műfogsorát időnként odébb lökte a nyelvével (úgy nézett ki, mint amikor az Alien a második fogsorával elkezd matatni), szóval elég undorító volt úgy összességében, és nem akartak elengedni, pedig mentünk volna már. A WiFi segítségével sikerült kinézni, hogy a reggeli első (illetve második, de ez hamarabb ért át) komppal áthajózunk Holyheadbe, az angolokhoz (pontosabban: a velsziekhez), végigmegyünk a szigeten keresztben kelet felé, majd felszállunk még egy kompra, ami Portsmouth-ból Caenbe visz. Ahogy ezt így eldöntöttük, lenyugodtunk (mármint idegileg és fizikailag is, az ágyba), a Szabi vagy fél órán át msn-ezett a barátnőjével (5 perc után mondtam neki, hogy vagy kib***om az ablakon a laptopját, vagy egyszerűbb megoldásként némítsa le, szerintem tudjátok, melyik hangról beszélek), majd kb. éjfél és 1 között sikerült elaludni.

Elkészültem a videóval, van viszont egy kérdésem, amire legyetek szívesek válaszoljatok a kommentekben. A videó teljes hossza kb. 1 óra 10 perc, ami azért elég durva, viszont ez már a sokszor megvágott verzió, tehát ennél rövidebbet nem akarok. Szerintetek naponkénti bontásban rakjam fel a netre vagy mehet egészben? Esélyesnek tartom, hogy rajtam kívül senki nem fogja megnézni, de hátha. :) Az biztos, hogy ízig-vérig amatőrvideó, tehát általában remeg a kép, nincsenek megírt szövegek, sok az őőőőzés meg ilyenek. Szóval hogy legyen?

A második, hogy mostantól visszaállok a régi rendszerre. Hétfőn információ, szerdán saját autó, pénteken pedig DMC történelem. Kedden és csütörtökön pedig jönnek Skynet további kalandjai. :)

A harmadik pedig, hogy szombaton megyek Győr felé a Deloreannel, ha valaki arra jár, találkozhatunk.

Ebbe a részbe néhány olyan dolgot szeretnék beírni, ami habár már nem az úton történt, de azzal szorosan összefügg. Akkor szépen sorban:

Hazaérésem másnapján még szabadságon voltam, így ki is használtam az időt arra, hogy néhány dolgot elintézzek. Az első az volt, hogy a sebváltó olajfolyásának a végére járok és az Edtől hozott cuccokat beépíttetem. 

Előtte még kapott az autó egy gyors belső takarítást, mert a két hét alatt elég jól belaktuk. Külsőt még nem akartam két okból. Az egyik, hogy úgyis sokat lesz kint és elkoszolódik, ráadásul a sok eső a hazaúton úgyis letakarította. Mikor ezzel megvoltam, ott hagytam a szerelőnél az autót és a frissen műszakiztatott Passatommal (12 év, 435e km. Nem szeretem az új autókat. Mondtam már? :) ) hazamentem.

Mikor hazahoztam az autót úgy tűnt minden oké. Beszerelték az új hűtővíztartályt (a régi már elég csúnya és elhasznált volt), kicseréltettem egy rész vízcsövet, a benzinszűrőt és a sebváltót is megcsinálták. Kicsit előreszaladva a sebváltó még mindig nem fasza, továbbra is folyik és tényleg az őrületbe kerget.

Majd mindezek után letakaríttattam kívülről is a Deloreant és beálltam a garázsba. Igazából itt ért véget az utazás. Most néhány egyéb dolog következik, ömlesztve:

- Miután hazaértem és nekiálltam a beszámoló írásának, egy részt megírtam angolul is és elküldtem Welmoednek. Elméletileg ez meg fog jelenni majd a holland Deloreanújságban, amiből én is kapok egy .pdf-et. Remélem jó lesz. :)

- Aztán egy észrevétel, hogy Nyugat Európában sokkal kevesebb a félszemű autó, mint itthon. Ott vagy nem égnek ki a lámpák vagy rendesen cserélik a tulajok. Nem tudom, de feltűnő.

- Az út teljes egésze 2330 mérföld volt, ez kb. 3750 kilométer. Az 59000 mérföldre már Komáromban fordult át a mutató. Szép túra volt.

- A kirándulás teljes költsége (tudom, hogy mindenki erre kíváncsi) kb. 650000 Ft volt. Ebből kb. 230000Ft volt amit elköltöttünk szállásra, kajára, ajándékokra, benzinre (170000Ft), kb. 45000Ft-ot hagytam az Ednél és kb. 230000Ft volt amit a holland klubnak fizettem egy szállás és az összes komp előrendeléséért, 60000Ft volt az Eurofest részvételi díj és 70000Ft volt a belfasti szállás. Ezek a számok nagyjából fedik a valóságot, +-20000Ft eltérés szerintem előfordulhat.

Idén április körül realizálódott annyi pénz a számlámon, amiből kényelmesen meg tudtam venni egy DMC-12-t. Nagyjából 17.000 angol font volt a limit, amire azt mondtam, hogy ennyiért érdemes Európából (ha a Brit-szigeteket ide sorolhatjuk) megvenni. Ekkor még csak langyosan (na nem úd éltem, cúna fiú, szóval: nem túl nagy elánnal) nézegettem a hirdetéseket, kb. minden héten az ebayt, meg az ismertebb szervizek oldalait. Írtam is PJ Gradynek egy e-mailt, azóta se válaszoltak, és azóta is ugyanazok a kocsik vannak fent az oldalukon, amiket már rég eladtak (felhívtam őket, beszéltem vagy 5 percet egy angol mukival, és az egészből ennyit sikerült megérteni, pedig biztos még sok okosságot mondott ezenkívül is).

Június 2-án azonban találtam az autoscout24.eu-n egy hirdetést, amiben 10.000 EUR-t kért a milánói eladó egy jó állapotú automatáért. Ettől nyilván totál bepörögtem, felhívtam a hirdetésben megadott számot, ami faxhanggal válaszolt, faxot küldtem neki, majd rájöttem (a cégemnek van olasz szállítója), hogy mivel június 2-án és 3-án munkaszünet van a digóknál, legközelebb csak 6-án tudok beszélni az eladóval. Emellett viszont az autoscout-on keresztül is küldtem neki üzenetet az e-mail címemmel meg a telefonszámommal, utólag kiderült, hogy csak ezt az üzenetet kaphatta meg. Fel is hívott, hogy majd ír e-mailt. A hirdetés 4-én reggelre eltűnt, amiből azt a következtetést vontam le, hogy eladta. Írtam is neki egy SMS-t, hogy szomorú vagyok, hogy eladta, ez nem volt szép. Erre visszaírt, hogy ő és a kocsi Spanyolországban van, de nem adta el, küld képeket e-mailben. Itt megint pörögtem rendesen, jöttek a képek, több, mint a hirdetésben, de ugyanolyan kicsik (kb. 300x200-as felbontásban), de ez nekem nem tűnt fel. A történet José szerint (José Blanque néven írta alá az e-mailjeit és a medicina1241@aol.com címről küldte, hátha a Google leindexeli, hogy ehhez e kettőhöz fraud – átverés – tartozik) úgy zajlott volna, hogy elviszi a kocsit a szállítócéghez, akik megvizsgálják, majd megadja ezen cég számlaszámát, ahova el kell, hogy utaljak 3.000 EUR-t. Ha az megérkezik, akkor elkezdődik a szállítás az én címemre, a szállítási költség már benne van a 10.000-ben (azaz a kocsi ára kb. 8.000 lenne); ha megkapom a kocsit, és valóban olyan, mint a hirdetésben, csak akkor kell kifizetnem a maradékot. Ez kicsit túl szép volt, hogy igaz legyen, de hát hittem abban, hogy nem lehet átverés, mivel nem a saját, hanem a szállítócég számlaszámát adja meg, amit előtte le tudok ellenőrizni a neten. Bopat világosított fel, hogy ez egy elterjedt módszer az átverésre autóvásárlásnál, nehogy bedőljek. Végiggondolva az egészet (kezdve azzal, hogy miért milánói számot adott meg, ha ő spanyol) egyértelmű lett számomra is, hogy átverés, és innentől próbáltam kibújtatni a szöget a zsákból – ami nem nagyon akart összejönni, mert miután elárultam neki, hogy ugyanez a kocsi fent van az Ebayen is, és valójában Kanadában található, megfenyegetett, hogy vegyem le a képeket, mert különben hívja a rendőrséget. Pár e-mailt még váltottunk, egyszer megpróbált felhívni, de végül felfogta, hogy nem tud átverni, és abbahagyta. Így „spóroltam” 3.000 EUR-t (mivel nem utaltam el „előlegként” a Josénak), így kicsit megemeltem a kocsi árára vonatkozó keretet (a kormány is valahogy így szokott gondolkodni).

Ekkor már szisztematikusan kerestem az eladó DeLoreaneket (beállítottam a Chrome-ban könyvjelzőnek jó pár, eladással foglalkozó oldalt, mint pl. az ebay.co.uk, a classiccars.co.uk, az autoscout24.eu, stb., és jobb gomb, Az összes könyvjelző megnyitása), de már letettem arról, hogy még idén találjak egyet. 

Természetesen azonnal találtam egy másikat (ez június 6-án volt), 17.500 fontért, Belfastban. A hirdetést egy órával azelőtt tették fel. Rögtön ment neki egy e-mail illetve egy SMS is, hogy komoly érdeklődő vagyok. Visszaírt, hogy „a gent, who is very keen” (egy úr, aki nagyon lelkes) meg akarja nézni a kocsit szombaton (június 11-én), ha előtte ki tudok menni, akkor vihetem. Kiderült, hogy sajnos nem jön össze a kimenetel céges és családi ügyek miatt. Ennek ellenére tettem a kocsira egy 18 ezres ajánlatot, mivel a hirdetésben „euro spec” szerepelt, amiről úgy gondoltam, azt jelenti, hogy a kocsin gyárilag nincs katalizátor és emiatt 30 lóerővel erősebb. Viszont szombaton (mivel nem jött válasz a kérdésemre, hogy megvan-e még az autó) le is tettem róla, hogy az enyém legyen. 

Nagy meglepetésemre 15-én éjjel jött egy e-mail, hogy a vevőjelölt azóta se jelent meg, ha meg akarom venni az autót, repüljek ki, nézzem meg, és vigyem, ha akarom. Akartam, és itt kezdődött a bulis része a dolognak (ugye már 16-án délelőtt vagyunk). Felhívtam a Szabi haveromat, jön-e velem. Szerencsére neki nem volt komolyabb terve a hétvégére, így azt mondta, OK.

Először is kellett repülőjegy Belfastba. Kiderült, hogy se Budapestről, se a környékről (Pozsony, Bécs) nem megy közvetlen járat oda. Na, akkor menjünk Dublinba, onnan majdcsak eljutunk valahogy Belfastba. Rendben, de este 10-re ér oda a repülő, ahhoz meg nem volt kedvem, hogy szállást keresgéljek, amint odaértem. Végül eszembe jutott a Ryan Air, aminek Pozsonyból reggel indul a gépe. Így ez lett a választás. Vettem még zárás előtt fél órával 3.000 fontot az OTP-ben, kötöttem online utasbiztosítást, és már csak az alvással kellett volna törődnöm, de az nem akart összejönni sehogy sem, pedig másnap 5:45-kor csörgött a Wecker.

Az utolsó két napot egy bejegyzésbe írom bele, mert ezek elég eseménytelen napok voltak.

Ahogy odafelé is, visszafelé is jót aludtunk a dízelmotorok duruzsolására és a reggeli is jó volt. A kiszállás is megtörtént gond nélkül, egy dolog zavart csak minket. Az, hogy Hollandiában az idő talán még az Írországinál is rosszabb volt, ami a tetőkárpitomra nézve nem kecsegtetett sok jóval.

Idefelé úgy gondoltuk, hogy ezt a napot majd még Hollandiában töltjük makettkiállítás és kastélylátogatással, de eddigre átértékeltük ezeket a terveket. Ráadásul annyira tele voltunk élménnyel, hogy sokszor tényleg összefolyt, hogy mi mikor volt és hogyan történt és egyszerűen nem érdekelt már minket annyira az egész.

Úgyhogy kidokkolás és egy gyors búcsúzkodás után inkább elindultunk tulipánhagymát szerezni. Egy jó óra után rá kellett jönnünk, hogy úgy ahogy nálunk sem, úgy itt sincsen a szezonja, tehát nem lehet venni. Vettünk hát pár egyéb magot, hogy mégse üres kézzel menjünk haza, de ezután nem szórakoztunk, elindultunk Pommersfelden felé. Eleinte egy kicsit még tartotta magát az idő, de Németországra már teljes erővel esett és ez egészen késő délutánig így maradt. Ennek köszönhetően a tetőkárpitom ismét teljesen elázott. Érdekes, hogy igazából csak a bal első része, a jobb oldal és a középső rész ezúttal nem vagy csak alig nedvesedett meg. 

Az út egyébként elég eseménytelenül telt, három említésre méltó esemény történt. Az egyik, hogy a zuhogó esőben be szerettem volna sorolni a belső sávba, de egy kamionos miután lassított egy kicsit, később mégis úgy döntött, hogy nem enged be. Majdnem megszívtuk, de sikerült elmenekülni. 

A másik esemény is kamionoshoz köthető, bár ezúttal nem volt kimondottan hibás. Három sávos pályán mentem a középső sávban, előttem a bal oldalon egy személyautó, jobb oldalt pedig egy kamionos haladt, az előttem levő sáv pedig teljesen üres volt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy mindkét előttem haladó egyszerre nézi ki magának a sávomat és indul el befelé. Azt nem is nézték, hogy a másik is elindult ugyanarra. Végül akkor kaptak észbe, mikor már kb. három méterre voltak egymástól. Akkor aztán hirtelen mindegyik visszarántotta magát a saját sávjába és inkább ott is maradtak még egy darabig.

A harmadik esemény csak egy kisebb dolog volt. Az előttem levő autó ráment valami műanyagdarabra és felvágta pont rám. Esélyem sem volt elkerülni, neki is mentünk rendesen. Szerencsére nem okozott gondot, de azért elmormoltam egy bazmeget.

Estére odaértünk Pommersfeldenbe és addigra az idő is megjavult. Olyannyira, hogy miután megkaptuk a szokásos szobánkat, kint is tudtunk vacsorázni a napsütésben. Ez után reménykedtem, hogy jó idő lesz estére és nem ér utol minket az egész napos eső, de nem lett szerencsénk. Valamikor éjjel eleredt itt is és fel is keltem rá. Kimentem és beraktam egy zacskót az ajtó és az ajtókeret közé, majd a jól végzett munka örömével ismét elaludtam.

Majd reggel rájöttem, hogy ennél nagyobb marha nem is lehettem volna. Ugyanis azt hittem, hogy a zacskó majd eltömíti a lyukat és így nem tud bejutni az eső, de nagyon nem így lett. A tömítés sikerült, mert úgy eltömítette az ajtó lefolyóját, hogy az autó tetején állt a víz. Ennek eredményeként a tetőkárpitot reggel vagy negyed órán keresztül törölgettem papírzsebkendővel, hogy nagyjából kiszárítsam, pedig egyébként is esett az eső.

Ahogy elindultunk és kezdett megjavulni az idő, a tetőkárpit is megszáradt, de most már tényleg kezdenem kell vele valamit. A legrosszabb, hogy igazából nem is tudom, hogy hol lyukas, de meglesz az a szemét.

Az út tipikusan a tankol, megy, tankol napiprogram szerint ment, csak a benzinkutaknál álltunk meg egy kis pihenőre. Ahogy közeledtünk hazafelé, egyre több magyarral találkoztunk. Külön jó volt egy fickó, aki nem vette észre a magyar rendszámot és nekiállt angolul kérdezősködni. Én viszont láttam, hogy az ő rendszámát és mikor magyarul válaszoltam akkor aztán igazán meglepődött. :)

Valamikor három óra körül értük el a magyar határt, vettem matricát és újult erővel nyomtam le az utolsó etapot. Bébet kiraktam Győrben, én pedig hazavittem az autót és tartottam egy gyors élménybeszámolót.

És itt ért véget a nagy út, amire baromi sokat készültem és már 2008 óta emlegettem, hogy ide menni kell. A sorozatnak lesz még egy befejező része, amiben néhány utózöngét írok le, valamint érkezik még Béb beszámolója is női szemszögből. :)