Élet egy Deloreannel

Régen írtam, de ennek oka egyértelmű: Semmi sem történik. Az elmúlt hónapban kétszer mentem csak a Deloreannel. Egyszer, amikor szép tiszta és száraz idő volt és mentünk egy kis tatai és környékbeli kiruccanást, egyszer pedig amikor csak úgy megjárattam a környéken. Az autó szépen tette a dolgát, nem volt vele semmi különös. Viszont második alkalommal, mivel nem volt annyira száraz az idő, amikor kiálltam a garázsból, hirtelen nagyon bepárásodott az autó kívül-belül. Na mondom, itt a nagy lehetőség, hogy másodszor is használjam a hátsó ablak fűtését (Még 2013-ban, az Interkozmosz nagyon hideg novemberi forgatásán volt az első lehetőségem rá.), és kiderült, hogy sajnos az egyik fűtőszál már nem működik. Rettenetes egy állapot, nem tudom, hogy hogyan fogom ezen túltenni magamat. Persze a kép készítését követő második percben már győzött a PRV. Azóta pedig ismét pihen az autó, remélem az idei évben is lesznek szép kirándulásaink.

Az idei szezont egy szép eseménnyel zártam. Mondom mindezt úgy, mintha ott lettem volna, pedig nem is. Az történt, hogy egy távoli ismerősöm keresett meg, hogy kéne neki egy Delorean Szolnokra, mert egy csapat kisgyerek, saját készítésű kisfilmekkel Vissza a jövőbe tematikájú vetítést tart önmaguk, szüleik és rokonaik szórakoztatására. Mondtam, hogy szerintem menni fog, de mivel az én programom és a megtartandó vetítés sem volt még teljesen fix, ezért nem írtam be a naptárba. Aztán amikor a vetítés fix lett, nekem már eléggé nehézkes lett volna menni, ezért megkérdeztem McFly-t, hogy beugrana-e helyettem. Szerencsére neki jó volt az időpont, ezért meg tudták oldani a dolgot, és így neki is és a filmnézőknek is egy emlékezetes adalék volt a kisfilmek mellé egy igazi Delorean látogatása. Így most jöjjön az esemény leírása a gyerekszereplők élményeinek és a közönség beszámolóinak összefoglalásával Selley Csabától, a program szervezőjétől. Kőkemény BTTF kontent, szóval ezzel a tudattal olvassátok tovább! :)

„Vissza kell jönnötök velünk!" – hangzott fél tucat kisgyerek felhívása a szolnoki Tisza Moziban Hill Valley nevezetes viharának – idén szintén szombatra eső – évfordulóján a felnövőben lévő korosztály ébrenlétéhez igazodva délelőtt, pontban 10 óra 4 perckor. „De hova?" – kérdezte, értelmet keresve ebben az őrületben, az aulában kihelyezett poszterek előtt gyülekező közönség. A négydimenziós gondolkodásra képes kölykök késedelem nélkül meg is adták a vetítőteremben átélhető időutazásra invitáló választ: „Vissza a nyári szünetbe!"

Hogyan, hol és mikor határozta el ez a hat – a vacsorájához rendre csokis tejet kérő – ifjonc, hogy felnevelésük köszöneteként, a kapott szeretet viszonzásául meglepi a szülőket, nagyszülőket, rokonokat, barátokat és ismerősöket egy mozgóképes élménygyűjteménnyel? Ebben a rendezvény jellegű formában tulajdonképpen sehogy, sehol és sosem, ugyanis a kezdeti elképzelésükhöz nem tartozott egy ilyen volumenű produkció, tehát számukra is egyfajta ajándék volt, noha a kimondatlanság ellenére – a meghívottak sorában helyet foglaló felmenők, valamint a Vissza a jövőbe filmek iránti fanatikus rajongásuk fokozásáért verbuválódott vendégek, továbbá remélhetőleg az utókor nagy örömére – a végeredményhez kétségtelenül hozzátartozik. A fejlődés igényével egy lényeges és jelentőségteljes dolog (a szabadidő változatosan egyedi eltöltése) már akkor megfigyelhető volt az alkotókedvű fiúkon és az egy szem kislányon, amikor a szóban forgó trilógiát látva egy olyan kreatív felvetéssel és ötlettel rukkoltak elő, hogy a megtekintésén felül szeretnék átvenni és átadni Doki és Marty legfontosabb motivációs üzenetét, miszerint: „Ha az ember nagyon akarja, bármit elérhet a világon."

A gyakran – szerencsére (s nem pedig sajnos) – túl hangosan játszó gyerekek bandájának nyári kalandjairól történetesen videófelvételek is készültek, melyek aztán szép lassan egy olyan összefüggő egységet alkottak, mely a maga bájos módján szélesvásznú vetítőterembe kívánkozott. A Vissza a nyári szünetbe fantázianevű esemény összeállítói között a még csak rácsokat rágcsálni képes fél éves csemetétől kezdve az egyelőre többnyire sematikus beszéddel kommunikáló óvodáskorúakon át a kisebb kaszkadőrmutatványokra kész kamaszokig bezárólag mindenki tisztességgel odatette magát. Így a saját élményeiktől függetlenítve az is elmondható a produkcióról, hogy nem csak pólyásoknak való. Ennek az apró csapatnak az egyedüli felnőtt tagjaként bátran merem állítani, hogy nálam jobban talán senki nem igazolhatja ezt. Méghozzá azért, mert, úgymond, páholyban ülve tapasztalhattam meg, milyen ösztönző erővel bír az, amikor a gyerekek hatnak a felnőttre, nem pedig fordítva, ahogy általában lenni szokott, amikor a rangidős osztja ki a követendő parancsokat a rá bízott kicsikre. Ettől azért árnyaltabb a helyzet, és nemcsak azért, mert a fantáziát megmozgató küldetésre sűrűn induló fiatal legénység kerti bútorokból összeállított űrhajójában éppenséggel én vagyok kapitánynak szólítva, hanem azért is, mert a felelőtlenség mellőzésére ügyelni szoktunk.

Olykor persze kiegészítettem azt, amit megálmodtak a kis rendezkedők, de mindig kizárólag az ő ötleteik mentén segédkeztem a kivitelezésben. Örülök, hogy része lehettem ennek az álomcsapatnak, illetve annak, hogy kétféle értelemben is a követükké válhattam. Egyrészt engem választottak meg azon követnek, aki az ő nevükben intézheti a premier szervezését, másrészt engem nyertek meg azon követnek, aki a hívószavuknak engedelmeskedve elsőként lépett a nyomukba, s vett példát a gyermeki gondolatot aktív cselekvéssel megvalósító hozzáállásról. Közös erővel és egyirányú szándékkal csakis így készülhetett el a vetítési repertoár legnagyobb részét kitevő Iza a jövőbe trilógia. Azt azért okvetlenül ki kell emelni, hogy a szentimentális álmodozás most is, mint mindig, a felmenők támogatásának alappillérein áll. Egyszóval ez a program nem jöhetett volna létre, ha az utódokat nem várta volna az asztalnál minden nap ebéd, ha kimaradtak volna a reggeli ébresztők, vagy az esti fürdetések, az álomba ringató mesék és dalok, melyekkel a gyermeki fantázia magját voltaképpen a szülők és a nagyszülők ültették el bennük. Így tehát míg a kicsik a saját érdemeik szerint egy‑egy személyre szabottan megnevezett mini Oscar‑díjat vehettek át a végefőcím után, addig a csodálatra szintén méltó ősök, látva a büszke gyerekek mosolyát, azzal a tudattal gazdagodva zárhatták az eseményt, hogy igenis minden nevelésre fordított fáradozásuknak van értelme és haszna.

A 2022. november 12‑ei rendezvény, melyről – jobbára a társaságunk áradozó élménybeszámolóiból nyert ihlettel – a jelenlegi blogbejegyzést írom, főként a lelkesedni képes érzés átadását kívánta megcélozni. Hovatovább ebből a DeLorean Klub is nagymértékben kivette a részét, hiszen Sid közbenjárásának köszönhetően McFly sirályszárnyasa iderepült Szolnokra, hogy fő attrakcióként fogadja a mozi melletti téren a spoilermentes titokzatossággal felcsigázott kíváncsiságú nagyérdeműt. McFlynak pedig ezúton is jár egy további külön köszönet, nemcsak azért, mert lehetővé tette a járműbe való beülést és a fotózást, hanem leginkább azért, ahogyan és amilyen – bennünket végtelenül megtisztelő teljes bizalommal – engedte ezt. Erre én magam sem számítottam. Amíg McFly a technikai kérdésekre adott minden igényt kielégítően részletes válaszokat, addig a volán mögé vágyók gyakorlatilag önszervező módon, részben az irányításom alatt – szépen sorban, a kormánynál egymást váltva – foglalhattak helyet azokban az ülésekben, amelyekben egykor Doki és Marty utazott az időben.

Többször hallottam Sidtől, és magam is tapasztaltam a 2000‑es években születettek többségén, hogy nem tudnak mit kezdeni a DeLorean látványával, azt sejtetve ezzel, hogy nem ismerik a Vissza a jövőbe filmeket. Persze ettől még nem borul fel az egész téridő‑kontinuum, és nem semmisül meg a világegyetem, de még a mi galaxisunk is sértetlen marad, szóval ez egyáltalán nem probléma, eleve törvényszerű a favorizált témák generációnkénti változása, illetve adódhatnak kivételek is, mindenesetre nem kérdés, hogy a jelenség létezett. Ez azonban – érthető okokból – nagyjából 2015‑ig kis híján teljesen megszűnt, köszönhetően annak a tekintélyes méretű nosztalgiahullámnak, mely a nyolcvanas évek ikonikus elemeivel újra elárasztotta a világot, és annak az igen valószínű eshetőségnek, hogy a Vissza a jövőbe trilógián felnövő szülőknek épp most váltak érdeklődő korúvá a gyermekeik. Magunkat mi is ide soroljuk. Társaságunk számára a Vissza a nyári szünetbe rendezvénnyel egyfajta kört sikerült bezárni, mellyel sok minden most nyert csak igazán értelmet, az idősebb korosztály filmmániájától kezdve egészen az új nemzedék – bennünket is felrázó – tevékeny érdeklődéséig.

Bízom benne, hogy ezt az itt nyilvánvalóan idegen és rendhagyó, az eddigiektől eltérő megfogalmazásban íródott beszámolót is értékelhetőnek és élvezhetőnek tartják a tisztelt blog kedves olvasói, továbbá azt, hogy McFly a DeLoreanjével átélt kalandjai között jóleső érzéssel gondol majd vissza a 2022. november 12-ei útra. A blogba való írás lehetőségét Sidnek, egyúttal a Klubnak megköszönve – ahogy a premiert a gyerekeknek, úgy – ezt a beszámolót elsősorban az odaadóan gondoskodó szülőknek és nagyszülőknek, valamint az ihlettel ellátó barátoknak és ismerősöknek ajánlom, egy apró, de annál hangsúlyosabb kiegészítéssel: „Ám ezzel nincs vége..."

Barátotok az időben:

Csabi, a Doki robotja

Legutóbb is azt írtam, hogy már régen írtam költségösszesítőt, márpedig akkor csak három év telt el a kettő között, most meg hét. Viszont pár hónapja egy lazább hétvégén összeszedtem magam, és a számlákból és a blogbejegyzésekből összeszedtem, hogy akkor milyen szerelések is történtek a Deloreanen az elmúlt időszakban. Akkor még egy ülésbőrözés hátra volt, azt még meg akartam várni, mostanra viszont az is megvan. Terv szerint idén már nem fogok költeni a Deloreanre, így ezt lehet úgy venni, hogy ez a 2023.01.01-i állapot.

Íme akkor az egyre gyarapodó táblázat, a kiemelkedően drága OT-s éveket kiemelve:

Most pedig a hozzáfűznivalók:

Először is a szokásos. Ebben a táblázatban nincsen benne a a benzinköltség, az autópályadíjak és a biztosítások, csak a szerelések és alkatrészek árai. Viszont a forgalomba helyezés, az OT vizsga és az azzal kapcsolatos költségek benne vannak. Ezen felül persze előfordulhat, hogy néhány dolgot trehány módon elfelejtettem felírni, de nem hiszem, hogy túl sok ilyen lehet, a nagyságrendeket ez biztosan nem befolyásolja.

Következzen néhány érdekes számolás. Éves átlagban a Deloreanre 413 966 Ft-ot költök. Ez több, mint amire számítottam, mert én régebben inkább 200e, újabban pedig 300e Ft körülre tippeltem volna. Szerencsére a fizetős munkák ezt szinte már minden évben már fedezik.

Amióta megvan a Delorean, azóta 35 923 mérföldet tettem meg vele, ami 57 800 kilométernek felel meg. Ehhez hozzátartozik, hogy az első hónapokban nem működött a kilométeróra, szóval ez valamennyivel több, de sokat nem számít. Ebből kiszámolható, hogy egy kilométer megtétele 93 Ft csak a szervizköltségek beleszámolásával, ha pedig 11 literes átlagfogyasztással és 480 Ft-os benzinárral számolva az üzemanyagot is belevesszük, akkor 146 Ft/km. Ez szerintem simán elfogadható.

Végül pedig az egész Deloreanezés 14 éves végösszege, 9 831 122 Ft. Hát ez egy bitang jó szám, mert ha belegondolok, hogy az, aki most akar beleugrani, az minimum 20, de inkább 30 millióról indul, hát az nagyon durva. Jókor vettem a Deloreant.

Ahogy sokszor írtam már korábban, a szülinaposok (vagy legénybúcsúsok, névnaposok, bármilyen ilyen jellegű találkozósok) általában eljönnek hozzám, és itt találkozok velük. Volt azonban most ismét egy olyan, amikor én indultam el, és találkoztunk félúton. Mivel ők Miskolcról jöttek, ezért Szigetszentmiklós lett a félút.

Mivel nem nagyon vagyok ismerős a környéken, csak egyszer voltam Deloreannel, amikor a Twisternek forgattuk a klipjét, ezért egy Lidl parkolóban találkoztunk. Kicsit hamarabb értem oda, jöttek is a bámészkodók, és egy kicsit kellemetlen is volt, hogy mire megjöttek a valódi szülinaposok, sokszor nem is tudtak az autóhoz férni. Emiatt összepakoltuk magunkat és elmentünk egy pár utcával arrébb, hogy ott tudjunk egy kicsit nyugodtabban beszélgetni. 

Innen meg mentünk egy kört először az ünnepelt rendkívül vagány kisfiával, majd az ünnepelttel is, közben pedig megbeszéltünk mindent, amit ilyenkor meg kell. Ami nagyon durva volt az az, hogy vannak igazi szent őrültek, mint ez a szülinapos is. Nagyon sok tetoválása van, és a két lába konkrétan Vissza a Jövőbe témákkal van tele. Kinder sem gyenge, mert hát kevés embernek van a hátán Delorean a komplett óratoronnyal, de ez a kolléga simán felhozta magát legalább döntetlenre. A rettentő mennyiségű Vissza a Jövőbe relikviáról pedig még nem is szóltam.

Ezután már csak a búcsúzás és a hazaút volt hátra, ami bitang jól sikerült. Jó volt az idő, a hangulat, és hát maradjunk annyiban, hogy néha már a német autópályán éreztem magam. És a fogyasztás is jó volt végig, szóval lehet, hogy tényleg csak annyi a gond, hogy az autó mostanában jobban utálja a rövid távokat, amit meg is értek.

Aztán estére már jöttek is a linkek a Facebookról, hogy ki merre látott. Hát igen, a Deloreannel nem lehet elbújni. A legjobb pedig, hogy az egyik legnagyobb veterános oldalra egy olyan nő rakta ki a Deloreant, akiről csúnya előítélettel azt hittem, hogy az unokájának csinálja a fotókat, miközben vérbeli autórajongó. Nagyon jó az ilyet megtapasztalni.

2022.09.24-ére volt kitűzve a találkozó, nagyjából negyedjére, mire kiderült, hogy ez felel meg a legtöbbeknek az összejövetelre. Ha már elmaradt a komáromi amcsi tali, legalább valamit pótoljunk belőle alapon... végül is sikerült rekordot állítani, mert az autóállomány 42,8 %-a lett Delorean. Mondjuk a buli zártabb körű jellege miatt nem volt nehéz, NAAF-on ezzel nem tudnánk így hencegni, sok is lenne.

Első vendégként én érkeztem, gyorsan leparkolva az egyetlen olyan helyre, ami teljesen ellehetetleníti bármely másik hely, az udvar, illetve a szomszéd kertjének elérhetőségét. Idővel aztán csorogtak a kocsik, miközben a házigazdák már javában szorgoskodtak az előkészületeken. Tárcsázás volt kijelölve éhhalál ellen, a hűtőbe mindenki lapátolta érkezéskor a hozományt, így azért nem volt sokáig veszélyérzet kihalás tekintetében.

McFly gurult be először az asszonnyal, némi anomália elhárítását követően még az otthoni indulást megelőzően, így el is foglalták a legelső helyet a kertben. Én addigra már el is kezdtem egy sörrel a szomjoltást, aztán kisvártatva befutottak Viktorék is, hogy na igyunk! Ati lógott még picit a levegőben, pontosabban, hogy miként jut el a vonatállomásról (jaja) a helyszínre. El is döntöttünk, hogy szomjasak vagyunk, tehát iszunk, aztán aki utánunk jön, ő majd sofőrködik. Így is lett, pólógyáros Zsoltink lett a fuvar, akit örömmel kísértem nagy verbális szakmai egyeztetések közepette. Visszafelé beugrottunk még sörért - biztos, ami biztos - és elindult a buli, addigra már a szuperlakóautólakosztály is elfoglalta a szomszéd kertet, és miután a kert is megtelt Delóval, Bopat tüntetőleg előállt fél mázsa padlizsánnal és dobta is a tűzbe. Először azt hittem, hogy faszenet gyártunk, de "ennek ilyennek kell lennie" felkiáltással lettem megnyugtatva. Hát voltak még ekkor kételyeim, de kíváncsiságom sem lankadt. A padlizsánkrém tradicionális hagymás-fűszeres gyors összeállítással került terítékre, melyre még a másnapi eltávra is rájárt a társaság fele, én is mentettem belőle egy fél pohárkányit itthonra. (Sidaries: Ennyit öregedett a társaság. Pár éve még a RotGut receptje volt a beszéd tárgya, most meg már a padlizsánkrém.)

Eközben a teraszon már régen beindult a pólónyomás, ugyanis előzetes egyeztetés folyományaként feltornyosult egy ruhaüzletnyi póló, várva a vasalást, ennek megfelelő mennyiségű főleg fehér és fekete kivágott minta várta, hogy feldolgozásra kerüljön. A rosseb se gondolta volna, hogy egy minta mennyi vesződséggel jár, de kitartóan távolítottam el az egyik mintából a fölösleges részeket, a padlizsánkrém-receptúra ellesésével való kisebb megszakításokkal. Dudu volt aztán a gépmester olyan természetes ügyességgel, hogy Zsolt arcán már-már látszott jelenléte fölöslegességének félelme. Mónival mi is besegítettünk, persze azért a megfeszített munka utánra is maradt még feladat, majd a következő hetekben ezek is pó(t)lólag elkészülnek.

A tárcsás hússütés következett, (sajttal-gombával lezárva), amiből két dolog következett: kaja lesz, józanság kevésbé. Ezt később a diópálinka is és megannyi egyéb színes lötty görbítette jobban-jobban.

A nem kis, isteni lakoma javarészt Mentos érdeme, de mégiscsak Szilvi salátája és a Bopat-féle padlizsánkrém nélkül ez nem jöhetett volna létre. Persze igyekeztünk besegíteni, de hát ez a buli is olyan, hogy mindenki a számára érdekesebb téma felé fordul és igyekszik fülelni, vagy beleszólni. Azért a napelemmel szerelt lakókocsit is rendesen körbejártuk (minden egyszerűen, könnyen kezelhető, modern, letisztult, kellemes), kiszabadítottuk Mcfly beragadt ajtaját, a Mazda lámpáját is világításra bírtuk, gyönyörködtünk a pimpelt ruhaneműkben, meg párologtattuk az italokat (valószínűleg vegyes sorrendben).
Skynet is rég volt ilyen felszabadult, akivel a napelemes piaci helyzetet is alaposan átrágtuk:
- "Hannibal! Akkor most mi a fasz lesz?"
- "Nem tudom, inverter nincs, de reméljük majd lesz."

Jó, addigra már kiürült a tequilás üveg és néhány whiskeys is, de az élet nagy dolgai mellett nem szabad elmenni. Viktor mutatta még a Delorean timeline honlapot, ami elképesztően nagy és rendezett információforrása lesz az érdeklődőknek a Delorean mint márka iránt, de nem csak az autó, hanem az ember, a gyár, az előtörténet, talán később a jelen alakulásai is megjelennek majd a dátum szerinti elrendezésű, szűrhető felületen. Az ötletek persze jöttek, de azért nagy munka ám, dicséretes.

Az első napot kellemesen, ki nagykabátban, ki pólóban üldögélve vitte a végcél felé, némi kultúresemény (zenei ízlések fitogtatása) közepette, mígnem a végkimerülést a hajnali 4 hozta, miután gyakorlatilag Mentosék fele tűzifáját elégettük.

Számomra a reggel nem volt olyan borzasztó, mint néhány esetben, de már tudjuk: a diópálinka rendkívül jól cenzúrázza a hányást. (Sidaries: Az a diópálinka még okozott nekem kellemetlenségeket.) Ami szomorúbbá tette, hogy esett, és az addig pernyével belepett rozsdamentes acéllemezeket megfelelően sárossá alakította, bár ezt később nagyobb esőzés próbálta "jóvátenni". (Sidaries: Kis sikerrel.)

Megállapításra került, hogy ha arra ébredsz, hogy 3 deló áll a kertben, akkor olyan nagyon nem vagy rossz helyen, bár ezt azért a külföldi fórumokon még Brazilok is tudták überelni, ahol ennél nagyobb mennyiség is tartozott egy-egy tulajhoz - a válaszképek tanúsága szerint.

Szilvi gondos szülőként porciózta a fél óvodányi maradékot egyenlő részekre, amit aztán szétosztottunk magunk között és vittünk örömmel haza. Tipikusan előtte mindig félünk, hogy kevés lesz, de aztán nem győzzük elhordani... A hazaút zuhogó esőben telt, én Mcfly-t felvigyázójaként követtem a Skodával olyan békés 120-as tempóval, és szerencsére a baleseteket elkerülve mindenki épségben hazaért.

Hosszú kihagyás után most megint ezerrel készül a deloreantimeline.com. Már 154 bejegyzés van rajta, megéri kattintani mindenkinek, aki szereti a Deloreannel kapcsolatos dolgokat strukturáltan látni. A blog jó része már átköltözött, bár van még munka bőven. Ennek a munkának azonban van két érdekes hozadéka. Az egyik, hogy  menet közben rájövök, hogy egyes dolgok kimaradtak. Ennek az eredménye a nem régi Walter Strycker bejegyzés. Valamint szintén a költözés során kellett rájönnöm, hogy itt a blogon nincsen egy rendes Proto-1 bejegyzés, mert amit tudni lehet róla az 5-6 bejegyzésbe van szétszórva. A timelinera összeszedtem a tudnivalókat és most azt visszarakom ide, hogy meglegyen itt is. Ha a szövegben lesznek ismerős részek, az nem a véletlen műve, mint mondtam a nagy része más bejegyzésekben megtalálható. Szóval akkor a Proto-1, a legelső Delorean.

John Delorean (nagyon helyesen) úgy gondolta, hogy a jövő útja a biztonságosabb autók építése. Ezért a készülő prototípusában a biztonság nagyon nagy szerepet kapott. A cél az volt, hogy ezzel az autóval túlélhető legyen egy 50 mérföld/órával (80km/h) történő frontális ütközés. Később, mikor már gyártásban volt az autó, azt mondta, hogy akár a 60 mph-s (96km/h) ütközés is túlélhető. Persze - ahogy mondta - nem fogsz sértetlenül kiszállni, de ha jó az orvosod, akkor össze tud rakni. Ez volt az autójának, a DSV-nek, azaz a Delorean Security Vehiclenek az alapja.

A DSV egyik célja ezért az volt, hogy korának a biztonságos autóival szemben jól nézzen ki, mert azok eléggé tankszerűek és ormótlanok voltak. Az egyik első rajz, amely valamikor 1974 körül készült róla, így nézett ki:

Egész szépen felismerhető a későbbi Delorean formája, már megvannak a sirályszárny ajtók, a különálló műanyag lökhárítók, a lapított forma, valamint a szélvédő is hasonló. Viszont a motorháztető, az oldalablakok és sok kisebb részlet még eléggé eltérő. A rozsdamentes acél karosszériáról sem esik még szó. A tervezett műszaki adatok pedig a következők voltak:

Motor: Középen elhelyezett V6-os vagy sornégyes motor, méretre 2,5l-től 3,2l-ig valahol. 150-200 lóerő. 

Sebváltó és alváz: 5-ös manuális és 4-es automata.

Futómű és fékek: Négy független futómű, tárcsafékek, anti-lock system (az ABS elődje) 14"-os kerekek.

Belső tér: Barna luxus bőrbelső, csúszóablak, 

Biztonság: Légzsákok, ERM karosszéria, lökhárító, ami 10 mérföld / óráig sérülés nélkül nyeli el az ütközések erejét.

A listából látható, hogy egész jól belőtték az elvárásokat, bár azért lettek komoly változások. A motor kiválasztása is elég nagy utat járt be a Citroen Wankeltől a Ford Cologne V6-on át a PRV-6-ig, ami közben a középmotoros elrendezés is farmotorrá módosult. Ennek a fő oka a már gyártásba került autó ülései mögötti tárolórekesz, amibe kényelmesen elfér két golfzsák, ami John Delorean külön kérése volt. Ez a Proto-1-ből még hiányzik.

Az új tervezett autónak fontos eleme volt az ERM, azaz Elastic Reservoir Molding technológiából készült önhordó alváz.

Az ERM a hagyományos acélszerkezetekhez képest nagyobb teherbírású, ugyanakkor elég könnyű szerkezet, valamint még olcsóbb is. Ezt a technológiát John Delorean egy holland cégtől licenszelte és úgy tervezte, hogy az autó nagy részét ezzel fogja elkészíteni. Ahogy a felső képen is látszik, a műanyag részek két ERMmel készült részből lettek volna, de még az acéllemezek is meg lettek volna erősítve vele.

Maga az ERM úgy készül, hogy két üvegszálas műanyaglap közé habot nyomnak, majd azt összepréselik a tizedrészére. Ezáltal az így készített anyagnak megnő a teherbírása és ütközéskor nagyobb lesz az energiaelnyelő képessége, ezzel pedig sokkal biztonságosabb lett volna az autó.

Szóval ez volt az alapkoncepció, amiket aztán az Ital Design-os Giorgetto Giugiaro alakított valódi formatervvé 1975-ben, majd ezek alapján kezdték el az első prototípus építését azév októberében a detroiti Kar Kraftnál (Olyat is olvastam, hogy a Triad Services Group gyártotta le, szóval itt is van egy kis zavar, de a Kar Kraft a valószínűbb.). Egy évre rá, 1976 októberében készült el az első Bill Collins féle prototípus. Ez lett a Proto-1, amit akkor még DSV-nek hívtak. Később ez DSV-12-re, majd DMC-12-re módosult, ahol a 12 a legtöbb forrás szerint a megcélzott 12000 dolláros árkategóriát jelentette.

Ez az autó még egyáltalán nem volt gyártásra érett. Működőképes volt, tökéletesen lehetett vele promózni a céget, de sok munka volt még rajta, hogy a John Delorean által megálmodott tömeggyártásra alkalmas legyen.

Sajnos a fejlesztés során kiderült, hogy a koncepció több eleme nem megoldható, főleg nem a megadott 12000 dolláros árkategóriában. Először is az ERM közel sem lenne olyan olcsó, mint számítottak rá és a használhatósággal is gondok akadtak, ugyanis a Lotus mérnökei a tesztek alapján úgy látták, hogy az ERM alváz már nagyon alacsony sebességű, kb. 10-20 mérföldes ütközésnél is szanaszéjjel tört volna, ezért közel sem lett volna annyira biztonságos, mint az elvárt volt. Ezért a végleges autó nagyrésze a Lotus féle üvegszálas műanyagból készült, valamint egy dupla Y alvázat kapott, és csak néhány helyen használtak ERM-et. Ezzel az ERM várt súlycsökkentő hatása is elmaradt.

A Proto-1-nek a beltere a fejlesztés során a külsejénél sokkal komolyabb változáson ment át. Míg a Proto-1 belterében alul végig egy térdvédő fut végig, ez a gyártásba került verzióból teljesen hiányzik. A barna belső feketévé és szürkévé vált, bár a bőr megmaradt, az üléseknek jobb lett az oldaltartása, a légzsák fogadására is képes kormányból egy sokkal kecsesebb, ám légzsák nélküli készült. További változások is voltak a műszerfaltól a különféle érzékelőszenzorok elmaradásáig, ugyanis a prototípus még a fékbetétek kopását is követte, illetve a különféle folyadékok megfelelő szintjét is ellenőrizni tudta. Terv volt még a guminyomás folyamatos ellenőrzésére is. Ezek azonban mind túl drágák lettek volna a végső autóban.

Ezen kívül a rozsdamentes acéllemezek is jóval drágábbak, mint a normál lágyacél. Ugyanis egy normál acéllemez annak idején 10 centbe, míg egy rozsdamentes lemez 80 centbe került, és még erre jött a megmunkálás nehézsége is. Ezt az extra költséget valamennyire a festés megspórolásával lehetett kompenzálni. Ehhez pedig jöttek még a Grumman Aerospace által fejlesztett sirályszány ajtók is, amik pedig az autó kinézetének sarkalatos elemei voltak. A lényeg, hogy az 1978-1980-ig terjedő fejlesztés  során a költségek ugyan megduplázódtak, azonban az eredeti ötletek fontosabb részét sikerült megtartani.

A Proto-1-et végül a gyár felszámolása során, az 1984es árverésen adták el 37000 $-ért egy magángyűjtőnek. Itt is maradt 2005-ig, amikor is James Espey, a DMCH igazgatója egy elég komoly nyomozás után talált rá az eredeti vevőre, akinek még mindig a tulajdonában volt az autó. Igaz, kicsit elhanyagolta, mert vagy 20 évet állt egy raktárban valahol Arizonában vagy Nevadában. Ez a megkerülés egy kisebb csoda volt, mert egészen eddig a nagyközönség úgy tudta, hogy a Lotus mindkét prototípust megsemmisítette, de mint kiderült, csak a második, a D1A járt így.

Ezután vette meg Tony Ierardi először az autót és rakta rendbe ahol szükséges volt, még szintén 2005-ben. Azonban 2007-ben ismét eladósorba került, mert Tony meg szerette volna venni a jelenlegi üzlete melletti telket is, hogy legyen helye a bővülésre.

Az autó a sikeres árverés után egy John O’Quinn nevű texasi ügyvédhez került, aki múzeumot szeretett volna nyitni a bő 800 autós gyűjteményének. A project haladt egészen 2009-ig, amikor egy tragikus balesetben életét vesztette és így a gyűjtemény is felszámolásra került. Eközben Houstonban eladták a VIN 20104-es (az utolsó) Deloreant egy bizonyos John Houghtaling nevű fickónak, aki szintén ügyvéd volt. Ők ketten egy időben együtt is dolgoztak, anélkül, hogy egymás speciális Deloreanjéről tudtak volna. Szóval mikor O’Quinn elhunyt, Tony beszélt erről Houghtalingnak és megemlítette, hogy amennyiben jó áron lesz az autó, szívesen megvásárolná. Tonynak végül 2014-ben Houghtaling segítségével sikerült visszavásárolni a prototípust is Cliff Schmuckertől, az akkori tulajdonostól.

Ezután egy komolyabb restaurációt kapott a Proto-1, még a rozsdamentes elemeit is újracsiszolták és így jelenleg Tony elmondása szerint kívülről tökéletes, a belső részek pedig tízből 9 pontosak.

A Proto-1 jelenleg az AACA Múzeumban tekinthető meg Hersheyben, Pennsylvaniában.

Úgy látom, az lesz az új szokásom, hogy három "szülinaposként" írom meg a találkozókat. Ezek a találkozóként leírva nem túl érdekesek, annak ellenére, hogy nekem ott és akkor meglehetősen szórakoztatóak. Viszont a blog naplójellegét szeretném fenntartani, ezért meg kell említeni őket.

Az első találkozó valóban egy szülinapos volt, Tatabányán találkoztam vele az Interspar parkolójában. Nem volt a legjobb idő, egy kis időre még az eső is csöpögött, de a hangulattal szerencsére nem volt gond. Kb. másfél órát beszélgettünk, igazából teljesen szokványos volt a találkozó, a végén pedig kb. 20 percet autózgattunk a környéken. Ennél többet nem nagyon lehet mondani az egészről, jó volt, semmi extra.

A második találkozó nem szülinapos volt, hanem egy legénybúcsús. A jövendőbeli férj egyik barátja keresett meg, hogy a vőlegénynek legyen még egy jó élménye az életben a házassága előtt. Egyértelmű volt, hogy ez egy jó hangulatú találkozó lesz és így is lett. Ketten érkeztek Győr felől, ahol pedig KITT-et nézték meg, szóval eléggé filmesautós buli lett ez a legénybúcsú és ennek megfelelően valóban elég jó hangulatban érkeztek, amin a Delorean még elég sokat emelt. Szintén autózgattunk egy jót, beszélgettünk sokat, majd készült egy nagy vagon kép és búcsút intettünk.

A harmadik találkozó volt azonban egyértelműen a legemlékezetesebb. A Monostori Erődnél találkoztunk és ennek a találkozónak egy videó készítése volt a célja. Orosz Tamás keresett meg, akinek van egy youtube csatornája és mindenféle témákban készít videókat és úgy gondolta ideje van egy Deloreanes videónak is. Elég régóta terveztük már a találkozót, de az első azért nem sikerült, mert elkapta őket a Covid. Utána elég rossz idő volt, majd végül a harmadik találkozót sikerült összehozni. Mondhatom, hogy szokásos videózás volt, de mégsem volt teljesen az, mert végre kaptam néhány igazán kreatív kérdést is a kötelező körökön kívül. Viszont sok a szöveg, a videót belinkelni több az értelme. Íme:

Walter Strycker 1928-ban született San Franciscoban, 1952-ben diplomázott, majd marketingesként és pénzügyi területeken dolgozott. Ugyanott lakott, ahol John Delorean, innen ismerték egymást. A DMC-hez 1978-ban csatlakozott, és ugyan csak rövid ideig dolgozott a  DMCnél, de a szerepe elvitathatatlan, ugyanis ő hozta össze az angol kormánnyal a gyár finanszírozását. Ennek sikere után a cég pénzügyi helyzetének az ellenőrzése volt a feladata, ami okán elég gyorsan összetűzésbe került John Deloreannel, mert Delorean olykor kicsit lazábban fogta fel a céges és a magántulajdon közötti határvonalat. Emiatt már 1979-ben felmondott.

Itt az augusztus, közeledik a Pebble Beach-i bemutató, és már gyülekeznek is a viharfelhők. És itt most nem csak egy enyhe kis záporra gondolok, hanem egy elég komoly tornádóra, ami könnyedén elsöpörheti az egész új Delorean projectet. Gigabejegyzés érkezik, öveket becsatolni!

1.

Először is itt van ez a februári, tehát elég régi cikk. Egy riporter San Antonioból kicsit utánanézett az új Delorean dolgainak és meglepő dolgokat talált. Mármint meglepően kevés valódi dolgot. Az új cég (és itt bevezetek egy új rövidítést, a DMCSA-t, mint DMC San Antonio, habár a cég teljes neve: DeLorean Motors Reimagined LLC) megfűzte ugye San Antonio vezetését, hogy adjanak  nekik 562 500 dollár készpénzt, valamint további 513 000 dollár támogatást különféle adókedvezmények formájában, hogy be tudják indítani a gyártást. A tervek szerint 450 magas fizetésű állást fognak mindezért visszaadni San Antonionak és egy rettentő fejlett gyártással rendelkező üzemet. Na most azt még innen a vadkeletről is látni, hogy ez az 1 millió dollár még egy kis autógyár indításához is rettentően kevés (Az eredeti DMC 100 millióból is nagyon alulfinanszírozott volt 1981-ben, meg is lett az eredménye.), és a riporter utána is kérdezett ezeknek a dolgoknak. Pontosabban ezeket a - teljesen jogos - kérdéseket tette fel:

- Hány dolgozója volt a DMCSA-nak 2021 végén?

- Mennyi a cég bevétele?

- Mikorra tervezik legyártani az első autót?

- Honnan tervezik beszerezni a gyártás indításának a teljes költségvetését és az mennyi lesz?

Egyik kérdésére sem kapott rendes választ, csak tipikus marketingbullshitet, illetve arra hivatkoztak, hogy ezek az adatok titkosak, de amint a cég nyilvánossá válik, ezek az információk is nyilvánosak lesznek. De Vries ezen felül egyébként azt ígérte, hogy pár héten belül válaszol a riporter emailjére, de egyelőre a nemzetközi megkeresések tengeréből nem tud megszabadulni. Ez azóta sem történt meg. Azonban San Antonio városának a vezetősége sem volt sokkal közlékenyebb, így velük sem jutott sokra. Megnézte hát a cég kommunikációját, és csak eladandó pólókat és NFT-ket látott, semmi olyat, ami egy induló autógyár esetében elvárható lenne.

A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy azóta azért megjelent már pár dolog. Júliusban bemutattak három képet az épülő Alpha 5-ről, valamint kreáltak egy fejlődéstörténetet is, ami azt a képzetet kelti, mintha az Alpha 5 egy 40 éves evolúció eredménye lenne. Az egyetlen gond ezzel az, hogy itt félkész vázlatokat és ábrándokat használtak fel úgy, mintha azok valódi koncepciók lettek volna, pedig erről szó sincs. Talán a DMC-24, elnézést, Alpha 1 volt a legközelebb az elkészüléshez 1982-ben, mert abból valószínűleg készült egy famakett még az eredeti gyár ideje alatt. Nagyon megéri ide kattintani ezért a kitalált történelemért annak tudatában, hogy idén júliusig egyik autó sem létezett még említés szintjén sem. Itt pedig egy kép az elképzelt Alpha 2-ről 1996-ból az Alpha 3-ról 2006-ból, illetve az Alpha 4-ről 2013-ból. 

Szóval összegzésként azt mondhatom, hogy egyelőre úgy tűnik, hogy inkább a marketingen van a hangsúly, mint a valódi autóépítésen.

2.

Másodszor úgy tűnik, hogy a DMCH név és logókezelésével is vannak problémák. Akkor előbb egy kis visszatekintés, hogy hogyan is volt a DMC logó és név története. Az eredeti logót és nevet 1978-ban védette le az eredeti Delorean Motor Company. A cég tönkremenetele után a Consolidated / KAPAC szerezte meg a régi raktárkészletet, de nem tudni, hogy a nevekkel, logókkal mi történt, de valószínűleg azokról nem volt szó az adásvételben. Ezt támasztja alá, hogy az eredeti bejegyzést 1985 augusztus 23-án visszavonták és azóta is Visszavont a státusza.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy a cég bukása után bárki szabadon használhatta a DMC logót és különféle védjegyeket. Ez változott meg aztán 1995 után. Ugyanis ekkor jegyeztette be Stephen Wynne újra a Delorean Motor Company cégnevet a saját, illetve a DMCH részére.

Pár évre rá pedig, 1999-ben bejegyeztette a kicsit módosított DMC logót is. viszont ezzel van egy kis gond. Igaz, ez a bejegyzett logó kicsit más, mint az eredeti bejegyzés volt, mert ennek van egy kis kerete, azonban ez a logó is használatban volt annak idején az eredeti DMCben. Szerintem itt a lényeg pont ez volt, hogy hasonló legyen, eredeti legyen, de mégse ugyanaz. Ami pedig a legfontosabb: Összetéveszthető.

Ez a bejegyzés 2001 végére ment végig, aminek az lett az eredménye, hogy 2002 elejétől kezdve sok cég és magánszemély kapott felszólítóleveleket, hogy hagyják abba a DMC logó használatát, mert az ezentúl a DMCH tulajdonában van. Mindenki visszakozott és elfogadta az új helyzetet, egy kivétellel. Ez pedig PjGrady volt Long Islanden, az utolsó eredeti Delorean kereskedés, ami még az eredeti cégtől kapta meg a logó és mindenféle védjegy használati jogokat, így velük szemben a DMCH biztosan vesztett volna. Ez pedig egyértelműen mutatja, hogy a DMCH eredeti logó iránti igénye nem teljesen megalapozott, bár kétségtelen, hogy mások igényével szemben azért jóval stabilabb.

Persze van még csavar a történetben. A Universal Studios és John Delorean között 1989-ben köttetett egy szerződés, miszerint minden eladott Deloreannel kapcsolatos merchandise cucc után 5% John Deloreant illeti meg. A szerződésben pedig azt is meghagyták, hogy ez az 5% John Delorean halála után az örököseit illeti meg. Amikor John Delorean meghalt 2005-ben, onnantól a DMCH többször kinyilvánította, hogy John Delorean jóváhagyta működésüket annak idején, sőt, írtak egy levelet a Universalnak, hogy ezentúl ők a Deloreanekkel kapcsolatos jogok kizárólagos tulajdonosai. A Universal jogászai pedig nem keresték elő a régi szerződést, hanem csak simán utalták a pénzt az új helyre.

2014-ben Sally Delorean azonban beperelte a DMCH-t jogosulatlan névhasználatért, amiről én is írtam annak idején, az előző linkeken utána lehet olvasni részletesen a dolognak. A lényeg, hogy a per megegyezéssel zárult, tehát a DMCH fizetett valamennyit Sally Deloreannek, aki elismerte, hogy a DMCH jogosan használja a különféle védjegyeket és logókat, valamint megígérte, hogy nem perli be többet a DMCH-t. Sally balszerencséjére számára csak ezután derült ki, hogy John Delorean és a Universal között volt egy megegyezés, ami egyértelműen bizonyította, hogy John Delorean birtokolta az eredeti DMC bukása után az összes jogot, ami most az örökösökre szállt, ezért a DMCH 1999-es bejegyzése és a Universalos kifizetés minimum problémás. Emiatt 2018-ban ismét perelt, azonban az előző per miatti "többet nem perelek" záradék miatt vesztett. Erről itt van a nem éppen elfogulatlan bejegyzésem.

Kis bónuszként pedig Mayer Morganroth, John Delorean ügyvédje, aki az Universalos szerződést is összehozta, nyilatkozott, hogy a dokumentumok szerint az örökösök a szerződésben meghatározott jogok jogos tulajdonosai, nem pedig a DMCH, és ezt a kijelentést büntetőjogi felelősségének a tudatában teszi.

Összegzésként tehát az a helyzet, hogy a logóknak és különféle védjegyeknek a tulajdonosa az eredeti DMC bukása után John Delorean volt, aki annak idején megvette ezeket a felszámolásra váró cégtől. Az ő halála után ezek a jogok az örökösökre szálltak. Azonban a 2014-2015-ös per eredményeként a DMCH szabadon használhatja a DMC, a Delorean Motor Company és a Delorean logókat és védjegyeket a pereskedés veszélye nélkül. Oké, ez így szép, de vajon mi a helyzet ezeknek a jogoknak az eladásával / licenszelésével? Mert a DMCSA, avagy a DeLorean Motors Reimagined LLC az másik cég, ami 2015-ben még nem is létezett, tehát az akkori megegyezés egyértelműen nem vonatkozhat rá, így a DMCH nem adhat nekik jogot a Delorean név használatára.  Az Universalos szerződés pedig szintén egy szép probléma lesz a jogászoknak. Kathryn Delorean már többször jelezte, hogy szerinte jogtalanul használják a Delorean nevet, igaz eddig még nem tett jogi lépéseket, de szerintem ez csak idő kérdése.

 3.

Harmadjára pedig, ha ez még nem lenne elég, a múlt héten a Karma Automotive beperelte Joost de Vriest, a DMCSA elnökét, mert a vádak szerint de Vries ellopta a szellemi tulajdonukat, amikor átszerződött a Deloreanhez. Mint kiderült, a Karma és a DMCH között 2020 elejétől kezdve volt egy megállapodás, ami szerint a Karma segítségével megoldják a régi Deloreanek elektromosításának a problémáját. Ennek a Karma berkein belül csak Project 88 nevű titkos feladatnak volt az egyik vezetője de Vries, valamint három kollégája, Alan Yuan, Troy Beetz és Neilo Harris. Aztán ahogy telt az idő, a Karma vezetősége nem volt megelégedve a fejlesztés ütemével és ezt szóvá is tette, mire de Vries és társai hosszú halogatás után végül kiléptek.

Eddigre de Vries és Stephen Wynne, a DMCH főnöke titokban megegyeztek, hogy inkább egy új autót kéne gyártani, nem pedig a régit fejleszteni, és eddigre de Vries és szűk köre már megalapította először a Reimagined Automotive nevű céget, majd a DMCH közreműködésével a DeLorean Motors Reimaginedet is. Ameddig tudták, megtartották eredeti munkahelyüket, sőt a cég autóit, levelezését és számítógépeit használták a kapcsolattartásra, munkára, valamint információcserére. Ami meglehetősen rossz ötlet volt, mert a vád szerint a Karma bizonyítékot talált a levelezésükben az akkumulátorok, a töltés, különféle marketinginformációk, és tulajdonképpen az egész autó műszaki megoldásainak a cégen kívül küldésére, tehát adatlopásra, sőt arra, hogy direkt hátráltatták a Project 88 haladását. Emiatt a Karma vádjának a célja, hogy a Delorean Motors Reimagined hagyja abba a szellemi tulajdonának a jogtalan használat, valamint az ügy kivizsgálásáig  függessze fel a működését.

Természetesen de Vries az összes vádat tagadja, és kijelenti, hogy a Karmabeli munka azért nem hozta a várt eredményeket, mert a fejlesztés rendkívül alulfinanszírozott volt. Ezen túl pedig az Alpha 5 egy teljesen saját fejlesztés, mind a kinézet, a mérnöki megoldások, a beszerzői hálózat és a gyártás szemszögéből is. San Antonio vezetősége mindössze annyit szólt hozzá az ügyhöz, hogy eddig semmit nem tudtak a helyzetről, és figyelik az eseményeket. Stephen Wynnet, aki ebben a helyzetben mindössze a DeLorean Motors Reimagined vezetőségének az egyik tagja, szintén nem tudták egyelőre elérni, bár ő ebben az esetben nem áll a per célpontjában.

Végső összegzésként azt hiszem egyre ingatagabb lábakon áll ez az új Delorean dolog. Őszintén szólva úgy vagyok vele, hogy nem is bánom. Sem a DMCH viselkedése nem tetszik, sem az általuk bemutatott autó, sem pedig az új cég simlis ügyei. Egy baj van csak ezzel az egésszel. Az, hogy a Delorean név megint egy jogi háborúhoz, botrányhoz és sikertelenséghez fog kötődni.

Holnap jön a Pebble Beach-i bemutató, úgy gondolom, hogy nagyot kell gurítania a DMCH-nak, hogy megváltozzon a véleményem. Biztosan fogok írni róla.

Ismét eltelt egy év és ismét eljött a klubtalálkozó ideje. Mivel a szokásos, hú, de nagyon jó volt szöveget most inkább kihagynám, inkább néhány kisebb részletet emelnék ki, ami talán megmutatja, hogy miért is lett ez a mostani az elmúlt évek legjobban sikerült találkozója.

Három hiba volt, kezdjük azokkal. Bopat valami hülye trópusi szigeten lazult, Zsolt meg csak simán lusta volt a 40 fokban elindulni, Skynet pedig már a szervezés legelején elmondta, hogy neki nem lesz jó az időpont egy szülinap miatt, ezért ők sajnos nem voltak ott, de azért feltaláltuk magunkat. Ebben nagy segítségünkre volt, hogy idén sem voltunk szomjasak az első óra után. Addig még csak-csak tartottuk magunkat, mert volt egy terv, miszerint kimegyünk a három megjelent Deoreannel a falu végére fotózkodni, de rájöttünk, hogy hülyeség, mert hát a sör és a Rot Gut (Eredeti Fallout recept alapján!) sem issza meg magát. Meg hát a minden más sem.

Szóval miután megérkeztünk, először megnéztük McFly autóját immár csapatosan, kicsit próbálgattuk, hogy mi más rajta, mint a miénken, aztán mentünk is vissza a házba, mert egy gyors zápor miatt inkább bent folytattuk a beszélgetést. Este nyolckor jött egy nagy bejelentés, Hannibal jelezte, hogy ő akkor most elugrik az újonnan beszerzett csajért, hamarosan jönnek. Mondtuk, nagyon helyes, várjuk őket. 

Aztán kicsit később Attila úgy gondolta, hogy mivel jövendőbeli anyósához kell reggel kilencre mennie, hogy megszereljen egy csapot, ezért ő ma este nem inna, sőt haza is akar menni. Néztünk rá, mint egy hülyére, de kijelentette, hogy márpedig neki mennie kell, és ahhoz őt le kell bilincselni, hogy ne így legyen. McFlyné ezért csendesen elsurrant, majd kb. 5 perc múlva csattant a bilincs a rózsaszín rendőrsapkás és plüsskorbácsos rendőrnőtől. Mi meg nem kérdeztünk inkább semmit, örültünk a fejleménynek. Aztán miután Attila letett a hülye hazamenős ötletéről, mások is felpróbálták a bilincset, persze én is. Mindenkinek ajánlom a két kézzel whiskey ivás művészetét!

Hát ebbe a hangulatba érkeztek meg éjfél körül Hannibalék. Friss kapcsolatként szerintem nem mi voltunk a legideálisabb választás, de szerintem úgy volt vele, hogy ha ezt a bulit kibírja a jövendőbeli, akkor nyugodtan lehet folytatni. Spoiler: Világnézeti különbségek miatt azóta végeztek a próbálkozással.

Így aztán valamikor hajnali 5 körül kidőlt mindenki, majd én 10-kor keltem, amikorra Attila és Hannibal akkor még jövendőbelije is lelépett. Ekkor vette kezdetét egy kis afterpartival egybekötött száradás, hogy mindenki bűncselekmény elkövetése nélkül ülhessen autóba, majd valamikor 2-3 körül elkezdtünk elszállingózni. Addigra McFly már ismét kidőlt, neki nem volt elég az addigi alvás, mi pedig gond nélkül hazajutottunk.

Az autók jól bírták a strapát, talán Attila autójának a benzinpumpája szórakozik csak egy kicsit, de említésre méltó hiba nem történt. Ja és úgy, ha folyamatosan megy a légkondi, még a horror melegben is abszolút kibírható a Deloreanben a hőmérséklet. Egy régi hiba megoldva.