Nem tudom már, hogy kitől kaptam ezt a két képet és azt sem, hogy melyik újságban volt vagy milyen kártyák ezek, de túl sok kommentet nem fűznék hozzá. Legfeljebb azt, hogy SEMMIT ne higgyetek el belőle, mert a képeken levő adatok kábé fele rossz, hiányos, pontatlan. Pozitívum viszont, hogy elég szépek a képek.
A keddi nap is elég jól sikerült. Erre a napra a Totalcar volt betervezve Zách Dani vezetésével és szerencséjükre eddigre elállt az eső, ami a vezess.hu esetén annyira megnehezítette a munkát. Sár ugyan volt, ami látszik is a végeredményen, de az engem soha nem zavart, ha az autón látszott, hogy használva van.
A Totalcar valamikor kora délután érkezett meg és őszintén szólva, nagyjából azokat tudnám leírni, mint amit minden ilyen esetben. Ismerkedés, bámészkodás, tapogatás, pár jellemzőbb kérdés és válasz, majd elindultunk megkeresni a forgatási helyszíneket.
Keresgéltünk egy kicsit, találtunk is egy jó helyet (a videón az első helyszín), ahova leparkoltam, Daniék kitalálták mi lesz a szöveg, aztán nem messze tőlünk valakik nekiálltak fát vágni láncfűrésszel. Erős kezdés. Megkértem őket, hogy egy kicsit hagyják abba, szerencsére megértők voltak, így tudtuk folytatni a munkát. Eltelt egy fél óra, amikor szóltak a helyszín gazdái, hogy ők most hazamennének. Itt is kellett egy kis diplomácia, minek a végére kaptunk további fél órát. Ez már elég volt, mehettünk tovább elkészíteni a menet közben és másik helyszínen készülő videókat. Megálltunk, ment a forgatás, erre behajtottak mellénk egy birkacsordát, ami itt látszik is. (mellesleg szerintem nagyon jó ez a kép)
Szóval szegény városlakó újságírók telibe kapták a falus idillt, főleg mert szinte végig szállt a levegőben a rendkívül költői disznószag. :)
Elég sokáig tartott a dolog, ha jól emlékszem úgy három óráig vették újra és újra a videó különböző részeit, a végén már kimondottan hidegben, de végig nagyon lelkiismeretesen dolgoztak és egy nagyon jó videót sikerült összehozniuk. Már sötétben végeztünk és a Deloreannel kb. az utolsó liter benzinnel értem haza. Örültem, hogy másnap eljutottam a benzinkútig.
A végeredmény itt elolvasható, itt pedig megnézhető:
... hogy a Delorean elektromos ablakait csak az utolsó pillanatban rakták bele a végleges autóba? Mégpedig azért, mert egy Amerika és Írország közötti nemzetközi járaton John Delorean beszélgetett az egyik utassal és az nem bírta megérteni, hogy egy luxusautónak hogyhogy nincsenek elektromos ablakai.
Ez a mai történet gyönyörűen mutatja be John Delorean személyiségét. Azt, ahogy a GM-nél csakazértis máshogy csinálta a dolgokat és olyan gyerekes módon bosszantotta a főnökeit, hogy az már könyvbe illő. Van egy olyan érzésem, hogy nem ez volt az egyetlen húzása, ami miatt olyannyira kilógott a sorból. Következzen hát John Delorean limuzinjának a története.
Kicsivel azután, hogy John Deloreant kinevezték a Chevrolet vezérévé, következett a szokásos havi részlegvezetői megbeszélés a központi épületben, amire ő is hivatalos volt, mint a Chevrolet vezére. Elintézte hát, hogy egy fekete Cadillac limuzin vigye át a Chevrolet főhadiszállásától a cég nagy központjáig. Kicsivel miután a limuzin begördült a vezetői garázsba, a garázsfelelős feltelefonált a 14. emeletre a vezérigazgatónak, hogy Delorean egy Cadillac utasaként érkezett. Ennek pedig egyáltalán nem örült sem James Roche vezérigazgató, sem pedig Richard Gerstenberg vezérigazgató helyettes, ezért amint Delorean megérkezett a konferenciaterembe, nyilvánosan kifejezték nemtetszésüket, emlékeztetve őt arra, hogy csak a két legfőbb embernek jár a sofőr által vezetett Cadillac, a részlegvezetőknek az elvárások alapján a saját részlegük egyik gyártmányával kell érkezniük.
Később, mikor Delorean visszaérkezett a megbeszélésről a Chevrolethez, behívatta Alex Mair-t, a Chevrolet főmérnökét, hogy egy Chevrolet limuzint akar építtetni a következő havi részlegvezetői megbeszélésre. A munkálatok még aznap este elkezdődtek a mérnökség fémmegmunkálási részén. Leszedtek egy Caprice kombit a sorról, hogy majd ebből lesz az autó eleje, egy másik kemény tetős kupét pedig azért, hogy a hátulja legyen. Mindkét autót kettévágták, majd nekiálltak három műszakban, hogy megalkossák a jövendőbeli autó középső részét, ami majd összeköti a két fél autót, ami végeredményben majd kiad egy hosszított tengelytávú Caprice limuzint.
Kicsivel később megkeresték a Fisher Body Plant-et, (ahol a Cadillac limuzinokat építették akkoriban). hogy elkészítsék nekik a belső kárpitozást és az üveg elválasztórészeket, de a Fisher visszautasította őket. Ezért aztán a velúr belsőt és gyapjúkárpitot egy korábban kölcsönvett limuzinból szedték ki, majd kisebb módosítások után beépítették a hosszabbított Caprice-be a légkondicionálóval együtt. A kész autót ezután a tesztpályára küldték, ahol mindent kipróbáltak rajta, letesztelték a biztonsági funkcióit majd visszakerült a mérnökségre két nappal a határidő lejárta előtt.
Delorean ezután ezzel a Caprice limuzinnal ment el a következő megbeszélésre és érkezésekor a garázsfelelős ezúttal is megejtette a telefonhívást a 14. emeletre. Miután belépett a tárgyalóterembe, a főnökök ismét lehordták, mire ő csak annyit válaszolt, hogy márpedig ő pontosan azt tette, amit mondtak neki, mert Chevrolettel érkezett. Természetesen a 14. emeletiek nem voltak elragadtatva, de Delorean nagyon élvezte a helyzetet. Miután visszaért a főhadiszállására, a limuzint a többi céges autó közé parkolták, ahol pár hónapig állt, majd később eladták egy viszonteladónak vagy valahova máshova. Innentől a sorsa ismeretlen, de az biztos, hogy ez volt az egyetlen Chevrolet limuzin, ami valaha is épült.
Az autóról a rövid története miatt nem sok kép készült, de egyet azért sikerült találni. Itt a háttérben megnézhető.
Van még egy kisebb írás is, ami részben ellentmond ennek a történetnek. Eszerint ez a limuzin egy Cadillac Fleetwood 75 alvázára épült Caprice felépítménnyel. de még mielőtt Delorean beülhetett volna, a GM elnöke Ed Cole bezúzatta. Igazából fogalmam sincsen melyik lehet az igaz, de mindenképpen tökös dolog volt legyártatni.
Nem az a megdöbbentő, amikor koncert közben kiszámolod, hogy utoljára 23 évvel ezelőtt láttad élőben játszani a csávót, hanem hogy amikor belekezd a másik kedvenc időutazós filmed zenéjébe, a melléd sodródó két vadidegen ember közül az egyik kiköpött mása az idősödő Jennifer Parkernek, a másik meg Deloreanes pólóban van.
Hiba a Mátrixban, benne vagyok a Truman Show-ban vagy ez így teljesen rendben van? :)
Ez is egy érdekes dolog volt. Közeledtünk már erősen az október 21-hez, sűrűsödtek a felkérések. A vezess.hu még valamikor a 12-i hétvégén keresett meg, de elég rossz volt az idő, gondoltuk várunk még egy kicsit. A pénteket lőttük be arra a hétre, de akkor sem volt jobb idő, eltoltuk hétfőre. Szombatra kicsivel jobb lett, el is mentem a győri kirándulásra, de vasárnap megint visszaromlott. Aztán hétfőre annyit változott az időjárás, hogy még szarabb lett. Őszintén szólva a nap elején úgy voltam, hogy lemondom az egészet, mert eléggé esett az eső, de aztán mondom, "Ne pöcsöljünk már! Nem cukorból van ez, gyertek!"
Így aztán valamikor délután találkoztunk, nem messze tőlünk, beálltam egy fedett helyre és elkezdtünk beszélgetni. A fotós fotózott, mi meg addig a cikkíró autójában beszéltünk az autóról, gyárról, történelemről, mindenről, ami a cikkhez szükséges volt. Elég sokáig, úgy fél óráig beszélgettünk, nagyjából elmondtam mindent, amit én és az író fontosnak tartott, pár dolgot kijavítottam, de egyébként elég felkészült volt a témából.
Közben véget ért a fotózás, mentünk egy kört. Eddigre kimondottan zuhogott az eső, szerintem látszódik a képen is. Igazából élveztem. Valahogy úgy, ahogy a gyerek is élvezi, ahogy beleugrik a pocsolyába és tiszta kosz lesz. Mi is mentünk betonon, földúton, kicsit talán még nyitott ajtóval is. Nem tartott sokáig az egész, szerintem bő egy órába belefértünk, innentől aztán már csak a cikkre várás jött, ami október 21-én meg is jelent.
Megéri elolvasni, szerintem elég jó lett.
Ma elkezdem kipostázni a pólókat azoknak, akik eddig nem tudták átvenni. Hamarosan mindenkivel felveszem a kapcsolatot, amikor elküldtem a pólóját. Ha valaki ezen felül kérne, van még pár darab. Ha jól emlékszem akkor két M-es és egy S-es női van még, de ha mindenki átvette, akkor majd még megírom ide.
Múlt héten kezdtem ezt a történetet, jön a befejezés.
Az eladó folytatta az autóról szóló történetet: "Egyik nap, amikor a Mama a városban volt, én és egy szakember fogtuk a láncfűrészt és nekiálltunk az egyik nem használt hálószobánk hátuljának és kivágtunk egy autónyi rést. Végül aztán annyira szűkös lett a hely, hogy a szoba belső ajtaján keresztül csak az autó egyik oldalához lehetett hozzáférni. Ahhoz, hogy a vezető oldali ülést elérjük, kívülről kellett bemenni vagy át kellett mászni az autón."
Kicsit féltem tőle, hogy milyen állapotban lehet egy 14 éve raktárban álló autó, de az eladó azt állította, hogy minden hónapban legalább egyszer kitárta az ajtókat és elindította az autót, valamint minden fél évben kiszivattyúzta belőle a benzint és újat tett bele. Ezért aztán beindítottuk és az alapjárata tökéletes volt. A manuális váltós, szürke belsős autó mind kinézetére, mind szaga alapján újnak tűnt. A motor és az autó alatti rész teljesen foltmentes volt. A hővédő pajzs, a kipufogó és a katalizátor még el sem színeződött, sőt a kipufogón alig látszott a használat nyoma. Egy szóval tökéletes volt.
Ezután az eladó elmondta, hogy befektetésként vette, de most, hogy az egészsége megromlott, eladja, úgy ahogy minden egyéb tulajdonát is. Egy nagyon hosszú és kellemes találkozás volt, de ideje volt már, hogy hazainduljak a 101-es autópályán. Az úton pedig egy nagyon komoly dilemmával találtam szemben magamat. Megígértem az európai ügyfelemnek, hogy találok neki egy új autót és ha ő ezt nem kéri, akkor soha nem találom meg ezt a Deloreant. Viszont soha az életben nem fogok még egy ilyen szép autót találni ennyire jó áron. Amint hazaértem, már telefonáltam is Svájcba és megmondtam az ügyfelemnek, hogy nagyon gyorsan döntse el, hogy kell-e neki az autó. Természetesen kellett neki, szóval elkezdtem az autó megvételét.
Megvehettem volna magamnak is és soha nem tudta volna meg, de mivel szavamat adtam, ezért ez nem volt opció. Ráadásul nem tarthattam meg, mint egy nem vezetett bemutatóautó, mert ekkor már három Deloreanem volt. A napi autóm, egy Chevy motoros kompresszoros és egy turbós projectautó, és még további néhány egyéb jármű.
A következő héten hol Oregonba, hol Svájcba telefonáltam, hogy az üzlet valóban megköttessen és hogy a pénz megjöjjön. Viszont az eladás nagyon elhúzódott, az eladó pedig kezdett ideges lenni, mert néhány későbbi potenciális vevő azt mondta, hogy túl olcsón adta el az autót. Végül aztán beültem a trélerembe, elmentem a bankba egy gyorshitelért és elindultam délre. Újabb kellemes találkozás következett mielőtt megvettem az autót, kijöttünk vele a hálószobából, felálltam a trélerre, majd felhajtottunk az I-5-re. Viszont az út le volt zárva, ezért egy kisebb kerülő után újra a 101-es autópályán mentem észak felé, de ezúttal már egy értékes rakománnyal.
Ekkor egy hétig négy Deloreanem is volt, közte a talán legszebb, legalacsonyabb futásúval. Aztán megérkezett a vevő pénze, így elküldtem az autót a tengerentúlra. Az ő kérésére átkentem az egész belteret négy doboz WD-40-nel, hogy csökkentsem a sós levegő szárító hatását. Szomorú volt látni ahogy elvitték, mert úgy gondoltam, hogy kicsi az esély arra, hogy még egyszer ilyen szép állapotút lássak. Az autó 30 nap alatt ért Európába minden gond nélkül. Az új tulajdonos azt mondta, hogy használni akarja, amit én nem tettem volna, de végül is, ezért készültek, nem?
Pár évvel később ismét az eladó farmja felé vezetett az utam, de ezúttal már elhagyatott volt, teljesen kigazosodva. Amikor pedig az autóról utoljára hallottam akkor éppen eladó volt Európában, több mint kétszer annyiért, mint amennyiért a vevő annak idején megvette.
A hardcore Vissza a jövőbe-rajongók fejből tudják a dátumot: éppen 60 éve, 1955. november 12-én, este 10 óra 4 perckor csapott bele a villám a Hill Valley-i bíróság óratornyába, és visszajuttatta Marty McFly-t és a Deloreant a jövőbe. A villámcsapás filmes megvalósítása 30 évvel ezelőtt nem volt egyszerű feladat, bár az Industrial Light & Magicnél biztosan nem az akkor újdonságnak számító Commodore 16-ossal dolgoztak (nálunk pedig akkoriban jött ki a Primo és a Videoton TV Computer!).
Miközben az ILM szakemberei a Delorean időutazós jeleneteihez adták hozzá utólag a fény- és egyéb effekteket, már az óratorony fölött tomboló vihar megvalósításához is hozzá kellett látniuk. A forgatókönyv szerint létre kellett hozniuk a „filmtörténelem leglátványosabb villámcsapását”. Akármilyen hatásosra sikerült is ez a rész a filmben, a jeleneten dolgozó Wes Takahashi szerint lehetett volna még ennél is jobb.
„Sosem tetszett igazán a mozifilmben látható villámlás. Ez a változat a rendezővel történt egyeztetések alatt sok módosításon esett át. A legnagyobb villámcsapás, amit valaha moziban láthattunk? Nos, az sokféle lehet. Ha például csinálok egy nagy, kövér elektromos kisülést, az csak egy széles fehér csík lesz a vásznon, és elveszíti minden dimenzióját. Készítettem egy csomó tervet, ahol az óratorony fotója fölé mindenféle alakú villámokat festettem. Az alapkoncepció az volt, hogy a villám a háttérből induljon, és a szemlélőhöz gyorsan közelítve csapjon bele a toronyba. Zemeckis végül az S-alakú villámlást választotta, de mint animáció, számomra sosem volt túl meggyőző.”
„Jó lett volna, ha más dizájnötletek kidolgozására is lett volna időm, vagy legalább erre az egyre többet szánhattam volna. De mivel egyedül dolgoztam az összes villámlós és elektromos effekten, sajnos ennyire tellett.” A végeredmény így is a filmtörténelem egyik ikonikus jelenete lett. A villámcsapás, mint központi elem fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a trilógia mindhárom részében szerepel.
„Ez jó üzlet volt számomra” – meséli Bob Yerkes cirkuszi akrobata, aki Christopher Lloyd (azaz Doki) dublőre volt ebben a jelenetben – Háromszor fizették ki a gázsimat, pedig csak egyszer kellett végigcsinálnom a filmforgatást”.
De amilyen izgalmas nézni ezt a jelenetet, annyira nehéz volt filmezni. Újra és újra fel kellett venni, ahogy Marty a tetőn álló Dokit próbálja a jövőbeli terrorista-támadásra figyelmeztetni. De Michael J. Fox hiába kiabálta rekedtre magát, az üvöltő szélgépek miatt a saját hangját sem hallotta.
Eközben a magasban Christopher Lloydnak is megvolt a maga baja. Bob Yerkes ugyan lesiklott helyette a toronyból, de a legtöbb óratornyos felvételen Lloydnak kellett játszania. A közeli snitteket fel tudták venni egy földszintes díszletben, de a távolabbi képeket a Universal stúdió területén felépített torony tetején forgatták:
„Felmásztam az óratoronyba – meséli Lloyd, akinek egyébként mindig is tériszonya volt – és rádöbbentem, hogy csak egy keskeny párkány van ott. Biztos voltam benne, hogy képtelen leszek állva maradni”. Kigondolt egy megoldást erre a problémára, lemászott a toronyból, és odasomfordált Bob Zemeckis rendezőhöz.
„Arra gondoltam, megcsinálom négykézláb az egész jelenetet”.
„Kib...ul nem!” – válaszolta Zemeckis, aki cseppet sem haragudott Lloydra, de egyértelművé tette, hogy a film legfontosabb jelenetében senki nem fog térden csúszkálni. A színészre egy hámot adtak, és egy kábelen keresztül egy daruhoz kötötték. Ha le is esett volna, a kábel egy pár lábnyi zuhanás után megfogta volna.
Michael J. Fox esetében is szükség volt egy érdekes "filmtrükkre": amikor az áramszedőt kellett felszerelni a Delorean hátuljára, kiderült, hogy a színész túl alacsony, és nem éri el vele a motor megfelelő részét. Bár a lábait ekkor érthető módon nem mutatja a kamera, a mozgásából észrevehető, hogy az autó mögé érve fellép egy sámlira. Ilyen high-tech eszközöket is be kellett néha vetni egy jó felvétel érdekében :) 
Az időben csak pár percet kitevő óratornyos jelenetet végül több hetes munkával vágták véglegesre. Zemeckis az ebédszüneteiben és a forgatási napok végén ült be a vágókhoz megnézni az aznapi munkájuk eredményét, és instrukciókkal látta el őket a következő napra. Mivel az óratornyos és a Twin Pines Mall parkolójában játszódó részeket forgatták le először, a filmforgatás hátralevő heteiben már ezen a két fontos jeleneten dolgozhattak a vágók és az ILM emberei.
Ezzel a többé-kevésbé Delorean-mentes résszel ki is végeztem a „We don’t need roads" című könyvnek a Deloreanről szóló oldalait. Aki lemaradt az előzményekről, kattintson ide az első, második, harmadik és negyedik rész elolvasásához. A 30. évforduló és az október 21-i felhajtás kapcsán megjelent néhány újabb dokumentumfilm a trilógiáról és a forgatáson használt egyik kocsi restaurálásáról; ha ezeket sikerül megszereznem, és lesz bennük újabb információ a forgatások során használt Deloreanekről, akár még folytatódhat is ez a cikksorozat.
Ott hagytam abba, hogy megvolt a fotózás és a vacsora, majd átmentem a következő helyszínre, ami egy tipikus disco volt. Vagy nem is tudom hogyan hívják mostanában ezeket a "fergeteges partykat" tartó helyeket. Egészében véve mindegy. 11-re kellett volna odaérnem, de nekem már fél 11-re sikerült. Baj nem volt belőle, mert így legalább a személyzet is meg tudta nézni az autót, majd nyugodtan be tudtam állni a helyemre, ami egy a bejárat mellett fémkordonokkal elkerített zárt kis hely volt. Elég jól védve volt az autó, plusz mindig volt két-három őr a környéken.
Persze én a szokásos naiv optimizmusommal álltam a dologhoz, simán engedtem volna, hogy bejöjjenek az emberek, bár a beszállást már én sem szerettem volna. Erre az őrök - akikkel egész jól összehaverkodtam az este folyamán - megmondták, hogy inkább ne erőltessem a dolgot, mert ezek itt vademberekkel keresztezett betonlapok, nem biztos hogy megértik az olyan bonyolult összetett mondatokat, mint pl: Légyszi ne szállj be, mert nem szabad! Maradtunk hát az eredeti felállásnál, hogy nézni, fotózni lehet, beszállni, tapogatni nem.
Valamikor fél 12 körül elkezdtek szállingózni a népek és őszintén szólva ezúttal nem keltett az autó akkora feltűnést, mint szokott. Persze sokan felismerték, de azért elég sok marhaságot is beszéltek, meg persze volt néhány önjelölt okosember is. Talán ha 4-5 emberrel tudtam beszélgetni értelmesen a vendégek közül, a többiek tényleg az őrök által meghatározott csoportba tartoztak.
Mondjuk ez azért hozott magával pár vicces helyzetet, mint amikor az egyik mocsárrészeg buliangyal fejjel bontotta le az egyik távolabb levő fémkordont, majd elterült rajta és el is aludt ott a nagy stressz miatt. Csak az őrök fesztelen röhögése keltette fel, valamint kedves felszólításuk, hogy "Nem kéne ám lebontani a berendezést, hülyegyerek!" Mire a szerencsétlen nekiállt felállítani a kordont. Újabb öt perc küzdés, amit bármelyik részeg oroszos videó megirigyelhetett volna. Végül segítettek neki, majd irányba állították, hogy merre kéne elballagni.
Szóval maradjunk annyiban, hogy ha az este Deloreancentrikusságát nézem, akkor ez bizony elmaradt a szokásostól, viszont ha a szórakoztatófaktorát, akkor teljesen rendben volt az egész.
Plusz a szervezők azért kitettek magukért. Egész szépen összerakták fából egy Delorean hátulját, volt Marty és Doki, meg ilyenek. Mondjuk nem tudom, hogy ez mennyire zavarta meg az embereket vagy hogy mennyit fogtak fel az egészből, mert azért az elfogyasztott alkoholmennyiséget figyelembe véve sokaknak fogalma sem volt, hogy mi történik körülöttük vagy hogy éppen melyik univerzumban nyomatják bele az agyukba a diumdisut, ők csak a totális szétcsapásért jöttek. Mondjuk az sikerült is a többségnek, ahogy néztem.
Két óra után egy kicsivel indultam el hazafelé és ez volt az új lámpáimnak az első tesztje. Nyugodtan mondhatom, hogy megérte a csere. Természetesen egy új autó fényerejének a közelében sincsen most sem, de az előző lámpák két fénypamacsánál nagyságrendekkel jobb a mostani. Mindezt úgy, hogy kicsit nyálkás, párás volt az idő, tehát nem éppen volt ideális a környezet. Később, száraz körülmények között még jobbnak tűntek.
Totálisan kidöglöttem a nap végére, de megérte. Sok olyat láttam, amit máshol nem lehetett volna. :)
