Nem az a megdöbbentő, amikor koncert közben kiszámolod, hogy utoljára 23 évvel ezelőtt láttad élőben játszani a csávót, hanem hogy amikor belekezd a másik kedvenc időutazós filmed zenéjébe, a melléd sodródó két vadidegen ember közül az egyik kiköpött mása az idősödő Jennifer Parkernek, a másik meg Deloreanes pólóban van.
Hiba a Mátrixban, benne vagyok a Truman Show-ban vagy ez így teljesen rendben van? :)
Ez is egy érdekes dolog volt. Közeledtünk már erősen az október 21-hez, sűrűsödtek a felkérések. A vezess.hu még valamikor a 12-i hétvégén keresett meg, de elég rossz volt az idő, gondoltuk várunk még egy kicsit. A pénteket lőttük be arra a hétre, de akkor sem volt jobb idő, eltoltuk hétfőre. Szombatra kicsivel jobb lett, el is mentem a győri kirándulásra, de vasárnap megint visszaromlott. Aztán hétfőre annyit változott az időjárás, hogy még szarabb lett. Őszintén szólva a nap elején úgy voltam, hogy lemondom az egészet, mert eléggé esett az eső, de aztán mondom, "Ne pöcsöljünk már! Nem cukorból van ez, gyertek!"
Így aztán valamikor délután találkoztunk, nem messze tőlünk, beálltam egy fedett helyre és elkezdtünk beszélgetni. A fotós fotózott, mi meg addig a cikkíró autójában beszéltünk az autóról, gyárról, történelemről, mindenről, ami a cikkhez szükséges volt. Elég sokáig, úgy fél óráig beszélgettünk, nagyjából elmondtam mindent, amit én és az író fontosnak tartott, pár dolgot kijavítottam, de egyébként elég felkészült volt a témából.
Közben véget ért a fotózás, mentünk egy kört. Eddigre kimondottan zuhogott az eső, szerintem látszódik a képen is. Igazából élveztem. Valahogy úgy, ahogy a gyerek is élvezi, ahogy beleugrik a pocsolyába és tiszta kosz lesz. Mi is mentünk betonon, földúton, kicsit talán még nyitott ajtóval is. Nem tartott sokáig az egész, szerintem bő egy órába belefértünk, innentől aztán már csak a cikkre várás jött, ami október 21-én meg is jelent.
Megéri elolvasni, szerintem elég jó lett.
Ma elkezdem kipostázni a pólókat azoknak, akik eddig nem tudták átvenni. Hamarosan mindenkivel felveszem a kapcsolatot, amikor elküldtem a pólóját. Ha valaki ezen felül kérne, van még pár darab. Ha jól emlékszem akkor két M-es és egy S-es női van még, de ha mindenki átvette, akkor majd még megírom ide.
Múlt héten kezdtem ezt a történetet, jön a befejezés.
Az eladó folytatta az autóról szóló történetet: "Egyik nap, amikor a Mama a városban volt, én és egy szakember fogtuk a láncfűrészt és nekiálltunk az egyik nem használt hálószobánk hátuljának és kivágtunk egy autónyi rést. Végül aztán annyira szűkös lett a hely, hogy a szoba belső ajtaján keresztül csak az autó egyik oldalához lehetett hozzáférni. Ahhoz, hogy a vezető oldali ülést elérjük, kívülről kellett bemenni vagy át kellett mászni az autón."
Kicsit féltem tőle, hogy milyen állapotban lehet egy 14 éve raktárban álló autó, de az eladó azt állította, hogy minden hónapban legalább egyszer kitárta az ajtókat és elindította az autót, valamint minden fél évben kiszivattyúzta belőle a benzint és újat tett bele. Ezért aztán beindítottuk és az alapjárata tökéletes volt. A manuális váltós, szürke belsős autó mind kinézetére, mind szaga alapján újnak tűnt. A motor és az autó alatti rész teljesen foltmentes volt. A hővédő pajzs, a kipufogó és a katalizátor még el sem színeződött, sőt a kipufogón alig látszott a használat nyoma. Egy szóval tökéletes volt.
Ezután az eladó elmondta, hogy befektetésként vette, de most, hogy az egészsége megromlott, eladja, úgy ahogy minden egyéb tulajdonát is. Egy nagyon hosszú és kellemes találkozás volt, de ideje volt már, hogy hazainduljak a 101-es autópályán. Az úton pedig egy nagyon komoly dilemmával találtam szemben magamat. Megígértem az európai ügyfelemnek, hogy találok neki egy új autót és ha ő ezt nem kéri, akkor soha nem találom meg ezt a Deloreant. Viszont soha az életben nem fogok még egy ilyen szép autót találni ennyire jó áron. Amint hazaértem, már telefonáltam is Svájcba és megmondtam az ügyfelemnek, hogy nagyon gyorsan döntse el, hogy kell-e neki az autó. Természetesen kellett neki, szóval elkezdtem az autó megvételét.
Megvehettem volna magamnak is és soha nem tudta volna meg, de mivel szavamat adtam, ezért ez nem volt opció. Ráadásul nem tarthattam meg, mint egy nem vezetett bemutatóautó, mert ekkor már három Deloreanem volt. A napi autóm, egy Chevy motoros kompresszoros és egy turbós projectautó, és még további néhány egyéb jármű.
A következő héten hol Oregonba, hol Svájcba telefonáltam, hogy az üzlet valóban megköttessen és hogy a pénz megjöjjön. Viszont az eladás nagyon elhúzódott, az eladó pedig kezdett ideges lenni, mert néhány későbbi potenciális vevő azt mondta, hogy túl olcsón adta el az autót. Végül aztán beültem a trélerembe, elmentem a bankba egy gyorshitelért és elindultam délre. Újabb kellemes találkozás következett mielőtt megvettem az autót, kijöttünk vele a hálószobából, felálltam a trélerre, majd felhajtottunk az I-5-re. Viszont az út le volt zárva, ezért egy kisebb kerülő után újra a 101-es autópályán mentem észak felé, de ezúttal már egy értékes rakománnyal.
Ekkor egy hétig négy Deloreanem is volt, közte a talán legszebb, legalacsonyabb futásúval. Aztán megérkezett a vevő pénze, így elküldtem az autót a tengerentúlra. Az ő kérésére átkentem az egész belteret négy doboz WD-40-nel, hogy csökkentsem a sós levegő szárító hatását. Szomorú volt látni ahogy elvitték, mert úgy gondoltam, hogy kicsi az esély arra, hogy még egyszer ilyen szép állapotút lássak. Az autó 30 nap alatt ért Európába minden gond nélkül. Az új tulajdonos azt mondta, hogy használni akarja, amit én nem tettem volna, de végül is, ezért készültek, nem?
Pár évvel később ismét az eladó farmja felé vezetett az utam, de ezúttal már elhagyatott volt, teljesen kigazosodva. Amikor pedig az autóról utoljára hallottam akkor éppen eladó volt Európában, több mint kétszer annyiért, mint amennyiért a vevő annak idején megvette.
A hardcore Vissza a jövőbe-rajongók fejből tudják a dátumot: éppen 60 éve, 1955. november 12-én, este 10 óra 4 perckor csapott bele a villám a Hill Valley-i bíróság óratornyába, és visszajuttatta Marty McFly-t és a Deloreant a jövőbe. A villámcsapás filmes megvalósítása 30 évvel ezelőtt nem volt egyszerű feladat, bár az Industrial Light & Magicnél biztosan nem az akkor újdonságnak számító Commodore 16-ossal dolgoztak (nálunk pedig akkoriban jött ki a Primo és a Videoton TV Computer!).
Miközben az ILM szakemberei a Delorean időutazós jeleneteihez adták hozzá utólag a fény- és egyéb effekteket, már az óratorony fölött tomboló vihar megvalósításához is hozzá kellett látniuk. A forgatókönyv szerint létre kellett hozniuk a „filmtörténelem leglátványosabb villámcsapását”. Akármilyen hatásosra sikerült is ez a rész a filmben, a jeleneten dolgozó Wes Takahashi szerint lehetett volna még ennél is jobb.
„Sosem tetszett igazán a mozifilmben látható villámlás. Ez a változat a rendezővel történt egyeztetések alatt sok módosításon esett át. A legnagyobb villámcsapás, amit valaha moziban láthattunk? Nos, az sokféle lehet. Ha például csinálok egy nagy, kövér elektromos kisülést, az csak egy széles fehér csík lesz a vásznon, és elveszíti minden dimenzióját. Készítettem egy csomó tervet, ahol az óratorony fotója fölé mindenféle alakú villámokat festettem. Az alapkoncepció az volt, hogy a villám a háttérből induljon, és a szemlélőhöz gyorsan közelítve csapjon bele a toronyba. Zemeckis végül az S-alakú villámlást választotta, de mint animáció, számomra sosem volt túl meggyőző.”
„Jó lett volna, ha más dizájnötletek kidolgozására is lett volna időm, vagy legalább erre az egyre többet szánhattam volna. De mivel egyedül dolgoztam az összes villámlós és elektromos effekten, sajnos ennyire tellett.” A végeredmény így is a filmtörténelem egyik ikonikus jelenete lett. A villámcsapás, mint központi elem fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a trilógia mindhárom részében szerepel.
„Ez jó üzlet volt számomra” – meséli Bob Yerkes cirkuszi akrobata, aki Christopher Lloyd (azaz Doki) dublőre volt ebben a jelenetben – Háromszor fizették ki a gázsimat, pedig csak egyszer kellett végigcsinálnom a filmforgatást”.
De amilyen izgalmas nézni ezt a jelenetet, annyira nehéz volt filmezni. Újra és újra fel kellett venni, ahogy Marty a tetőn álló Dokit próbálja a jövőbeli terrorista-támadásra figyelmeztetni. De Michael J. Fox hiába kiabálta rekedtre magát, az üvöltő szélgépek miatt a saját hangját sem hallotta.
Eközben a magasban Christopher Lloydnak is megvolt a maga baja. Bob Yerkes ugyan lesiklott helyette a toronyból, de a legtöbb óratornyos felvételen Lloydnak kellett játszania. A közeli snitteket fel tudták venni egy földszintes díszletben, de a távolabbi képeket a Universal stúdió területén felépített torony tetején forgatták:
„Felmásztam az óratoronyba – meséli Lloyd, akinek egyébként mindig is tériszonya volt – és rádöbbentem, hogy csak egy keskeny párkány van ott. Biztos voltam benne, hogy képtelen leszek állva maradni”. Kigondolt egy megoldást erre a problémára, lemászott a toronyból, és odasomfordált Bob Zemeckis rendezőhöz.
„Arra gondoltam, megcsinálom négykézláb az egész jelenetet”.
„Kib...ul nem!” – válaszolta Zemeckis, aki cseppet sem haragudott Lloydra, de egyértelművé tette, hogy a film legfontosabb jelenetében senki nem fog térden csúszkálni. A színészre egy hámot adtak, és egy kábelen keresztül egy daruhoz kötötték. Ha le is esett volna, a kábel egy pár lábnyi zuhanás után megfogta volna.
Michael J. Fox esetében is szükség volt egy érdekes "filmtrükkre": amikor az áramszedőt kellett felszerelni a Delorean hátuljára, kiderült, hogy a színész túl alacsony, és nem éri el vele a motor megfelelő részét. Bár a lábait ekkor érthető módon nem mutatja a kamera, a mozgásából észrevehető, hogy az autó mögé érve fellép egy sámlira. Ilyen high-tech eszközöket is be kellett néha vetni egy jó felvétel érdekében :) 
Az időben csak pár percet kitevő óratornyos jelenetet végül több hetes munkával vágták véglegesre. Zemeckis az ebédszüneteiben és a forgatási napok végén ült be a vágókhoz megnézni az aznapi munkájuk eredményét, és instrukciókkal látta el őket a következő napra. Mivel az óratornyos és a Twin Pines Mall parkolójában játszódó részeket forgatták le először, a filmforgatás hátralevő heteiben már ezen a két fontos jeleneten dolgozhattak a vágók és az ILM emberei.
Ezzel a többé-kevésbé Delorean-mentes résszel ki is végeztem a „We don’t need roads" című könyvnek a Deloreanről szóló oldalait. Aki lemaradt az előzményekről, kattintson ide az első, második, harmadik és negyedik rész elolvasásához. A 30. évforduló és az október 21-i felhajtás kapcsán megjelent néhány újabb dokumentumfilm a trilógiáról és a forgatáson használt egyik kocsi restaurálásáról; ha ezeket sikerül megszereznem, és lesz bennük újabb információ a forgatások során használt Deloreanekről, akár még folytatódhat is ez a cikksorozat.
Ott hagytam abba, hogy megvolt a fotózás és a vacsora, majd átmentem a következő helyszínre, ami egy tipikus disco volt. Vagy nem is tudom hogyan hívják mostanában ezeket a "fergeteges partykat" tartó helyeket. Egészében véve mindegy. 11-re kellett volna odaérnem, de nekem már fél 11-re sikerült. Baj nem volt belőle, mert így legalább a személyzet is meg tudta nézni az autót, majd nyugodtan be tudtam állni a helyemre, ami egy a bejárat mellett fémkordonokkal elkerített zárt kis hely volt. Elég jól védve volt az autó, plusz mindig volt két-három őr a környéken.
Persze én a szokásos naiv optimizmusommal álltam a dologhoz, simán engedtem volna, hogy bejöjjenek az emberek, bár a beszállást már én sem szerettem volna. Erre az őrök - akikkel egész jól összehaverkodtam az este folyamán - megmondták, hogy inkább ne erőltessem a dolgot, mert ezek itt vademberekkel keresztezett betonlapok, nem biztos hogy megértik az olyan bonyolult összetett mondatokat, mint pl: Légyszi ne szállj be, mert nem szabad! Maradtunk hát az eredeti felállásnál, hogy nézni, fotózni lehet, beszállni, tapogatni nem.
Valamikor fél 12 körül elkezdtek szállingózni a népek és őszintén szólva ezúttal nem keltett az autó akkora feltűnést, mint szokott. Persze sokan felismerték, de azért elég sok marhaságot is beszéltek, meg persze volt néhány önjelölt okosember is. Talán ha 4-5 emberrel tudtam beszélgetni értelmesen a vendégek közül, a többiek tényleg az őrök által meghatározott csoportba tartoztak.
Mondjuk ez azért hozott magával pár vicces helyzetet, mint amikor az egyik mocsárrészeg buliangyal fejjel bontotta le az egyik távolabb levő fémkordont, majd elterült rajta és el is aludt ott a nagy stressz miatt. Csak az őrök fesztelen röhögése keltette fel, valamint kedves felszólításuk, hogy "Nem kéne ám lebontani a berendezést, hülyegyerek!" Mire a szerencsétlen nekiállt felállítani a kordont. Újabb öt perc küzdés, amit bármelyik részeg oroszos videó megirigyelhetett volna. Végül segítettek neki, majd irányba állították, hogy merre kéne elballagni.
Szóval maradjunk annyiban, hogy ha az este Deloreancentrikusságát nézem, akkor ez bizony elmaradt a szokásostól, viszont ha a szórakoztatófaktorát, akkor teljesen rendben volt az egész.
Plusz a szervezők azért kitettek magukért. Egész szépen összerakták fából egy Delorean hátulját, volt Marty és Doki, meg ilyenek. Mondjuk nem tudom, hogy ez mennyire zavarta meg az embereket vagy hogy mennyit fogtak fel az egészből, mert azért az elfogyasztott alkoholmennyiséget figyelembe véve sokaknak fogalma sem volt, hogy mi történik körülöttük vagy hogy éppen melyik univerzumban nyomatják bele az agyukba a diumdisut, ők csak a totális szétcsapásért jöttek. Mondjuk az sikerült is a többségnek, ahogy néztem.
Két óra után egy kicsivel indultam el hazafelé és ez volt az új lámpáimnak az első tesztje. Nyugodtan mondhatom, hogy megérte a csere. Természetesen egy új autó fényerejének a közelében sincsen most sem, de az előző lámpák két fénypamacsánál nagyságrendekkel jobb a mostani. Mindezt úgy, hogy kicsit nyálkás, párás volt az idő, tehát nem éppen volt ideális a környezet. Később, száraz körülmények között még jobbnak tűntek.
Totálisan kidöglöttem a nap végére, de megérte. Sok olyat láttam, amit máshol nem lehetett volna. :)
Már csak 2 nap van a híres Hill Valley-i villámcsapás 60. évfordulójáig. Ez alkalomból folytatjuk a Vissza a jövőbe film kulisszatitkainak bemutatását a "We don’t need roads" című könyv alapján. (Az előző három rész itt, itt és itt olvasható.) Ma a Delorean időutazásos jeleneteiről lesz szó, csütörtökön – az évfordulón – pedig az óratoronyba csapó villám megalkotásáról szóló résszel zárjuk le a cikksorozatot.
Bár a speciális effekt-csapat már önmagában is dögös időgépet rittyentett a Deloreanből, a kocsi legemlékezetesebb jelenetei mégis a vizuális effekteseknek köszönhetők: az ő filmes utómunkájuk eredményeként száguldhatott át az autó villogó fényglóriába burkolva egy másik időbe. Az időgép első terveit megrajzoló Ron Cobb említi egy interjúban, hogy ő volt az, aki az időutazáshoz tűzforró környezetet javasolt, a megérkezéshez pedig jéghideget. A forgatás során az előbbit lángoló keréknyomokkal oldották meg, a kocsit elborító jégréteg megvalósítása viszont váratlan problémákhoz vezetett.
„Amikor lehűtöttük a Deloreant, a jég miatt egyébként is nehezebbé váló ajtók teleszkópjaiban a hideg miatt lecsökkent a gáznyomás, és az ajtók egyszerűen nem maradak felnyitva, elkezdtek „lógni” – meséli a kocsi átépítéséért és működtetéséért felelős Kevin Pike – Megesett, hogy Michael J. Fox nem tudta kinyitni az ajtót, hogy kiszálljon a Deloreanből, amikor pedig be akart szállni, vigyáznia kellett, nehogy a fejére csapódjon az ajtó. Egy csomó hajszárítós ember állt készenlétben, és két felvétel között folyamatosan fújták a meleg levegőt a teleszkópokra. Amikor Michael végre sikeresen bepattant az autóba, akkor meg a könyökéről verte le a bőrt a két ülés közé beépített műszereken. Szűkös volt bent a hely, de nem is egy luxus Cadillac-ről volt szó, hanem egy időgépről.”
Miután egy-egy időutazós jelenetet leforgattak a Deloreannel, a felvételek átkerültek Arthur Schmidt és Harry Keramidas vágókhoz. Mivel mind a Twin Pines Mall-nál, mind az óratoronynál készült felvételekre sok vizuális effekt hozzáadása várt még a vágás után, Schmidtnek és Keramidasnak vágás közben már előre kellett gondolkodniuk, hová kerülnek majd képi effektek, hangok és filmzene, és ennek megfelelően kellett kialakítaniuk a vágott filmanyagot. Bob Zemeckis rendező híres volt arról, hogy jó ötleteket bárkitől elfogadott, például Arthur Schmidtet is megkérdezte, szerinte milyen látványelem kísérje az időutazást.
„Mondjuk szikrák? – kérdezte Schmidt – mi lenne, ha szikrák pattognának a kocsiból?”. Zemeckis egyetértett, és szólt az Industrial Light & Magic animátorainak, hogy mindenképpen adjanak szikrákat is a megfelelő jelenetekhez. Ekkor még mindig nem volt benne biztos, milyen legyen a végleges látvány. A vizuális effekt-csapat vezetőjének, Phil Norwoodnak az volt a javaslata, hogy – a mikrosütőbe tett kukorica pattogásához hasonlóan – háromdimenziós kockák repüljenek ki a Delorean acél burkolatából. A rendezőnek ez nem tetszett, de még mindig nem tudta, pontosan mit is szeretne:
„Amikor majd nézem ezt a jelenetet a filmben, olyan érzésem legyen, mintha egy neandervölgyi ősember ülne a Delorean elején, és egy jégcsákánnyal verné szét az idő szövetét”.
„Öööö, hát azt hiszem, ilyesmit még sosem láttam” – válaszolta neki a vezető animátor.
„Valami grandiózus eseményt akarok, a végén egy szétrobbanó vagy összeroppanó látványelemmel”- folytatta Zemeckis.
Ezzel már az ILM is tudott mit kezdeni, és tanulmányozni kezdték az átépített Deloreant. Kitalálták, hogy az autón körbevezetett vezetékek hideg kék fényben ragyogjanak és kék fénynyalábok pattogjanak ki belőlük. Fényrobbanások és szikrák nyitották meg az utat az idősíkok között, elektromos kisülések és füstcsíkok törtek elő, a keréknyomok lángba borultak, és a 88 mérföldes sebesség elérésekor következhetett a Zemeckis által kért nagy bumm.
A képek után pedig jöjjön az első időutazós jelenet, ahogyan a filmben magvalósították:
November 12-én tehát jön a nagy Hill Valley-i vihar 60. évfordulója, valamint a cikksorozat utolsó része a filmtörténelem legnagyobb villámcsapásának megalkotásáról.
Vége a szezonnak, már csak a szokásos megjáratások lesznek. Nem szoktam ilyet mondani, de most nagyon örülök neki. Nagyon sűrű lett a vége, márciusig már nem mászkálok messzire. Esetleg még egy mosatást kéne megoldani, mert az ráférne az autóra.
Ez a cikk egy 1998-as Deloreanmagazinban jelent meg, amit a DMCH-s James Espey szerkesztett még annak idején, gondolom részben marketingcélból. Ennek ellenére elég jó cikkek vannak benne, jó betekintést engednek a régi idők Deloreanes életébe. Ezt a cikket viszont a Specialty Automotive (Nem összekeverendő a Special T Auto-val, ami most már Delorean Auto Parts Inc. néven fut és John Hervey a vezére.) egykori tulajdonosa, Darryl Tinnerstet írta, aki 1986-tól 2003-ig, vezette a céget, amikor végül nyugdíjazta magát, majd átadta a cégét Tobynak és feleségének, akik jelenleg a Delorean Parts Northwestet igazgatják. Toby egyébként a saját fejlesztésű nagyon jó minőségű lengőkarcsavarokkal lett ismert Deloreankörökben, azóta is sokfelé emlegetik a legendás Toby Tab-eket. Sajnos ezeket már nem gyártják, de ha egy-egy előkerül az eBayen, elég durva árakat adnak értük. Ez egy 2013-as licit esetén 661 dollárt jelentett. Na de kicsit elkalandoztam, vissza a 81 mérföldes Deloreanre.
Ez tipikusan az a fajta történet, amire az emberek azt szokták mondani, hogy "Aha, persze..." viszont ez tényleg megtörtént és bizonyítékom is van róla. 1986-tól kezdve foglalkoztam Deloreanekkel, mint beszerző, szerelő vagy akár eladó. 1994-ben felhívott egy svájci ügyfelem, akinek már volt pár DMC-je otthon, hogy szerezzek neki egy vadiúj Deloreant. Igaz, hogy ezek az autók addigra már 12-14 évesek voltak, mégsem volt lehetetlen a feladat, mert tudtuk, hogy sokat vettek meg egyet-egyet azért, hogy csak tárolják valahol. Végül aztán meg is mondtam, hogy "Oké, megpróbálom, de ne várjad, hogy túl hamar találni fogok egyet."
Ezután letettem a telefont, megvettem a legutolsó Hemmings-et, majd ellapoztam a D-ig. Elég sok keveset futott Deloreant találtam, de az egyiken kimondottan megakadt a szemem két okból. Az egyik az volt, hogy Oregonban volt, ami azt jelenti, hogy elég közel volt a Washingtoni otthonomhoz, a másik pedig, hogy a hirdetés szerint mindössze 81 mérföld volt az órájában.
Úgy gondoltam, hogy az eladó összekeverte a gyártási évet az óraállással, de attól még egy telefonhívást simán megért a dolog. A telefonban az eladó megerősítette, hogy az autó 13 éves kora ellenére valóban csak 81 mérföldet futott és hogy az autó az oregoni tengerpart déli részén, egy kisvárosban áll. Mivel a dolog túl érdekes volt ahhoz, hogy kihagyjam a lehetőséget, kivettem egy szabadnapot és elindultam.
Körülbelül 200 mérföldet autóztam lefele az I-5-ösön, aztán elfordultam a part felé. Sok-sok órányi autózás után elérkeztünk a tulajdonos 200 holdas birtokára, ahol struccok, emuk, bölények, jakok és egy Delorean is lakott. A tulajdonos egy elég öreg úriember volt, egy nyugdíjazott autókereskedő, aki büszkén végigmutogatta az egész farmot és egyesével az összes állatot. Ezután beinvitált a házba, ahol a felesége uzsonnával kínált. Amikor az autóról kérdeztem, elmondta, hogy hogyan vette meg újonnan Renoban, hogyan vitette el Kaliforniába, ahol azonnal elrakta egy raktárba, majd hogyan költöztek ide. Itt aztán egy elég nagy házuk lett, hét szobával, de garázsuk az nem volt. Egy ideig egy fedett beálló alatt állt az autó, de nagyon nem szerette, hogy ott van, kitéve az időjárás viszontagságainak. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy akkor hol van most az autó, mire azt válaszolta, hogy: "Itt van mellettünk. A hálószobában."
Jövő héten folytatom . Lesznek még érdekes dolgok a történetben. :)
Egyszer régen, még az október 21-i eseménytől nagyon messze a múltban elgyengültem, ezért elfogadtam egy felkérést. Ami egy tipikus győri ritmikus társasági rituálékra specializálódott szórakozóhelyen volt. Azt már tudhatjátok, hogy néhány elhajlásomat levéve a lakossági techno nem áll túl közel hozzám, ezért őszintén szólva egy kicsit már bántam eddigre a dolgot, de megígértem, szép volt az idő, nem tudtam lemondani. Fel kellett hát dobni valamivel.
Ez a valami pedig a Rozsdakupacék által szervezett országos Saturday Night Cruise volt. Mivel pedig már úgyis Győrbe mentem, hát gondoltam ezt is összehozzuk, plusz még egy fotós is beesett, aki éppen Győrben szeretett volna képeket készíteni az autóról. Na mondom, három programért már megéri elmenni, ezért aztán terv szerint odaértem valamikor öt óra után az Eto Park parkolójába.
Őszintén szólva az akkor jelen levő felhozatal elég szegényes volt. Volt egy elég jól összerakott, felpimpelt Trabi, néhány tuningolt Golf, egy elég korrekt Scirocco, pár szép Alfa, meg egy rendívül vicces baromi nagy kipufogós, de egyébként ritka gáz Hyundai.
Természetesen a Delorean elég nagy feltűnést keltett, sokan jöttek oda megnézni, fotózni, kérdezgetni. Elég jól elvoltunk úgy fél-egy órát, már kezdtem unni magam, amikor viszont begurult ez, a többi Opellel:
Egy Opel Gt. Na ez már tetszett. Gondoltam rá, hogy le kéne fotózni a Deloreannel együtt, de aztán valahogy elmaradt. Mindenesetre megint volt téma egy darabig. Közben megérkezett a fotós kolléga is, aki pedig szorgosan nekiállt kattintgatni. Ő a Rómer ház 21-i eseményéhez csinálta a képeket, ahova engem is hívtak korábban, de azt nem tudtam elfogadni a saját szervezésű eseményünk miatt. Legalább egy órát fotózott, én meg közben haverkodtam, ismerkedtem. Mikor pedig végeztünk, gondoltam itt az ideje egy kis evésnek, mert még elég sok időm volt a következő programig. Megkérdeztem hát újdonsült barátaimat, hogy nem lenne-e kedvük eljönni a Barney's-ba és volt. Hát este 10-ig el is beszélgettünk mindenféléről. Ekkor könnyes búcsú, majd átvonultam a következő helyszínemre.
Pár héttel később pedig megjött a videó a Rómer házas rendezvényről. Az elejét még meg is néztem volna. Az utána levő buli már nem tetszett volna annyira.
Zárásként pedig egy frankó kép a Deloreanről, Lehet hogy ez is megy majd bankkártyára.
