Élet egy Deloreannel

Az idei év eddig eléggé gyatrán sikerült találkozók szempontjából. Ennek fő oka természetesen a hiányzó NAAF és Lakeside, és az, hogy még nem vettem rá magam, hogy helyettesítőt keressek. Viszont mivel ez az American Motors on the Beach pont a NAAF  idejében volt, pont olyan hosszú volt, valamint még a szervezők között is voltak átfedések, ezért adta magát a dolog, hogy megpróbálkozzunk vele. Voltak azonban problémák. Először is az, hogy nekem messze van. Mármint Dunavarsány nincs kimondottan messze, de mivel a NAAFra költözés  mindig két körben ment, ez itt már nem volt opció. Tehát kénytelenek voltunk mindent egy Deloreanes fordulóval elvinni, amire szükségünk lehet. Ez pedig erősen limitálja a dolgok mennyiségét.

További gond volt, hogy mivel szokás szerint a valós szervezést az utolsó napokban hajtottuk végre, ezért Mentosék már nem tudtak jönni, így Hannibal és McFly volt csak jelen, plusz Dudu és szombattól McFlyné és a kölökke is megjelent. McFlyék elhozták a biztonság kedvéért Mentos sátrát, hogy otthonosan érezzük magunkat, majd szépen felállították fordítva, mint szokott lenni, de ezt a problémát azzal oldották meg, hogy valószínűleg az elmúlt 10 évben volt fordítva, és most van jó irányban. Nekünk aztán mindegy volt így is.

Aztán Hannibal a prioritásokat jól belőve hozott napelemet, mert hát lehet, hogy nem lesz áram, aztán nehogy itt sötétben maradjunk. Mondta is a Buick Bandi, hogy sok cifra dolgot látott már Amerikai autós találkozón, de a napelempark az még neki is új volt. Hát nekünk is. És jó is volt, hogy volt, mert másokat - amennyire hallottuk - kínoztak kisebb-nagyobb áramkimaradások, de nálunk nem voltak ilyen gondok.

Kicsit időben visszaugorva, az odaindulásunk viszont  nem volt zökkenőmentes. Nagy nehezen lehurcolkodtunk, bepakoltunk a Dudu autójába, hogy aztán kivillanjon az olajjelző lámpa. Akkor ezzel egyelőre sehova, bár aztán kiderült, hogy csak az olajcserére figyelmeztetett. Átpakoltunk hozzám, mire check engine. Miaf*** volt itt este? Mivel az autó ment, ezért nem pöcsöltünk, mentünk a Deloreanért. Aztán persze hétfőn elvittem szervizbe, és ki is olvasták, hogy az egyik izzítógyertya szórakozik. Augusztusban. Megazanyád. Kiüttettem a kódot, azóta nincs baja, de az idegbajt rám hozta. Szerencsére a Deloreannel nem volt semmi gond.

Szóval odaértünk, közben a többiek mondták, hogy a le és feljutás cifra lesz, és igazuk is volt. Mert úgy épül fel ez az egész Brendon Beach, hogy középen van egy bányató, körben pedig a sátorhelyek, ezek körül pedig egy gáton körbe lehet menni. Na erről a gátról le kell valahogy jutni, erre pedig három lehetőség van. Az egyik, hogy lejövünk középen a bejáratnál. Ez kapásból nem működött, mert mindenfelé autók és sátrak állták el az utat. A második, amit mi is választottunk, hogy balra megyünk, majd egy homokos részen lejövünk. Ez tökéletesen jól ment lefelé, de láttuk, hogy itt föl az életben nem jutunk. Ezért egyre szimpatikusabb volt a harmadik feljáró, egy elég nagy felső letöréssel rendelkező, de legalább szilárd burkolatos feljáró, de erről majd később.

A lényeg, hogy odaértünk, megtekintettük a napelemfarmot és McFly Deloreanjét, aztán gyorsan szisszentettünk is egy sört. Aztán még egyet. És közben nem csináltunk semmit. Ezt kb. hat óráig (nem) csináltuk, majd nekiálltunk feldobni a sátrat, amit meg is bántunk, mert a napelemek egyik tartórúdján gyönyörűen sikerült felsérteni a hátamat, ezért a hátralevő két napot Peppa malacos és unikornisos sebtapasszal nyomtam végig. Folytattuk inkább a semmittevést, abban jobbak voltunk. Közben indultak a tó túlpartján a programok, mi meg innen hallgattuk a koncerteket, a gumifüstölést és a low rider bemutatót, mert mi pont a teljesen ellentétes oldalon sátoroztunk, és eszünkben sem volt elindulni. Inkább néztük a villanyfényben szállingózó port.

Így aztán ez ment éjjel kettőig, ha jól emlékszem, közben iszogattunk, eszegettünk, beszélgettünk, szokásos. Aztán mivel 12 fok lett, ami ilyenkor meglehetősen hidegnek számít, inkább elmentünk aludni, és másnap reggel meg nem értettem, hogy a telefonom arcfelismerője miért kéri inkább a kódot a fejem helyett. Viszont a sátorból kimászás után rendkívül jól esett a gyógysör, aztán szépen lassan a többiek is kiszenvedték magukat. A szombat hasonló volt a péntekhez, de mivel ilyen jól alakultak a dolgok, McFly szólt az oldalbordának, hogy pakolja  be a porontyot nyugodtan, abszolút gyerek kompatibilis a rendezvény. Ez igazából csak részben volt igaz, mert azért a színpad környékére nem szívesen vittem volna, de mivel mi itt a tó legvégében voltunk, abszolút vállalható volt a vélemény.

Így aztán délután megérkezett a plusz két fő, plusz ezen a napon már a NAAFos ismerősök felderítő csapatai is megjelentek. Sokan gondolkodtak hasonlóan, mint mi, hogy egy rövid időre benéznek, hogy eldöntsék a jövő évi rendes részvételt. Jól is tették, hogy jöttek, mert így még kevesebb okunk volt átmenni a tó túloldalára. Közben pedig párszor bementünk egy hosszabb-rövidebb úszásra,  valamint megegyeztünk, hogy jövőre még kell a napelempark mellé egy mikró és egy szivattyú. A mikró egyértelmű okból, a szivattyú pedig azért, mert ha az lenne, akkor még azt a pár száz métert sem kéne megtenni a zuhanyzókig, mint ebben az évben.

Szóval lement ez a nap is, azonban a vasárnap tartogatott még meglepetéseket. Az egyik az árverés volt, a másik pedig a hazamenetel. Szépen sorban akkor először az árverés. Reggel 9 órakor jött egy szervező, hogy 10 órától árverés van a nagyszínpadon, ahol a Brendon dollárainkkal tudunk totál felesleges kacatokra licitálni. Természetesen rácsaptunk a lehetőségre, mert eddig nem tudtuk, hogy miért is kaptuk ezeket a játékpénzeket. Átszámoltuk, mindegyikőnk kapott 50 000 ilyen pénzt, és megtudtuk, hogy az elmúlt napokban ezekkel lehetett volna itt bizniszelni mindenkivel. Pl. egy szívességért valaki ilyennel tudott volna fizetni, meg ilyenek. Na mi ezt a legkevésbé sem csináltuk, viszont mikor ezt megtudtuk, a Hanniballal nekiálltunk körbelejmolni a tábort, hogy kinek van ilyen pénze, és odaadná-e nekünk, ha már ő úgysem használja. Meglehetős sikerrel az egy órát késő árverés kezdetére már 1 110 000 dollárral álltunk oda, ami ha nem is a legtöbb volt, de már egy szabad szemmel is látható összeg. 

Kb. fél órát licitálgattunk, bohóckodtunk, minek a végére 10 000 dollárunk maradt, hogy otthonra is maradjon emlékbe, de cserébe lett két szalmakalapunk, két napszemüvegünk, zseblámpánk, pingpong ütőnk és labdánk, plusz háló, tollak, meg még pár olyan dolog, amikre a világon semmi szükségünk nem volt, és most sincs, de akkor a világ legjobb fogásának tűnt. Főleg kvázi ingyen. Azt kell, hogy mondjam, ez egy marha jó ötlet volt a szervezőktől, sokkal jobb, mint egy unalmas tombola lett volna.

Innentől már csak a hazaút volt hátra, de ott, mint korábban is említettem, voltak bajok a gátra való feljutással. A homokos részt meg sem próbáltam, azonban a szilárd burkolatost úgy láttam, én meg tudom oldani. Mert hát az én Deloreanemnek elég magas a hasmagassága, ellenben a McFlyé elég alacsony. Szoktunk is viccelődni vele, hogy én Delorean SUVval járok. Viszont ez a SUV magasság most igencsak jól jött, mert simán felmentem, míg McFly csak némi segítséggel tudta csak felküzdeni magát mindenféle deszkák segítségével a szilárd felmenőn.

Innen aztán mi rohantunk is, mert szülinapra voltunk hivatalosak, így is késtünk, de szerencsére azért odaértünk, mielőtt nagy dráma lett volna. Aztán pár nap alatt rájöttünk, hogy a rejtőzésünk szinte tökéletesen sikerült, mert alig kerültünk rá a képekre és a készült videókra, márpedig két Delorean egy napelempark mellett biztosan bele került volna minden összeállításba. Egy érdekes dolog azért alakult, mert a marosvásárhelyi  rádió Kalandorok csapata készített velem egy interjút, mert csak ők voltak annyira érdeklődők, hogy oda hátulra is eljöjjenek, ahol mi voltunk. Akit érdekel, itt meghallgathatja.

Verdiktként annyit mondhatok, hogy ez egy nagyon jó kis rendezvény volt. Annak ellenére, hogy azért mentünk, hogy NAAF pótlékot keressünk, egy agárdi Lakeside pótlékot találtunk. Ami végül is egy hasonlóan jó dolog. Már csak a NAAF feltámadásában kell bíznunk, és helyreáll a béke.

Pár hónapja Dubniczkia szólt, hogy mivel régi BMX-es, és vannak még hasonló betegségű ismerősei, ezért szoktak évente egy kisebb találkozót tartani ilyen-olyan tópartokon, de főleg Nőtincsen. Aztán mivel a BMX az nagyon '80-as évek, és hát a Delorean meg szintén az, ezért hozzuk már össze a kettőt, és jelenjek meg náluk a találkozón. Egy kicsit filozofáltam rajta, mert az időpont billegett egy darabig, de aztán elhárultak az akadályok és megbeszéltük a megjelenést július 15-re szombatra.

Viszont Nőtincs elég messze van tőlem, de Szobhoz meg aránylag közel, ahova meg úgyis szoktunk menni, ezért az adott héten beterveztük a mamalátogatást, és két autóval mentünk. Így aztán pénteken a Dudu ment a saját autójával és a gyerekekkel időben, én meg  kicsit később, mikor már nem 35 fok volt, hanem csak 30, mert azért a Deloreant nem szeretem az ilyen horrormelegnek kitenni. Másnap reggel összeszedtük magunkat, aztán 10-kor indultunk a találkozó felé, belefutottunk egy igazán rossz minőségű útba, meg persze a szokásos szerencsétlen pánikolós sofőrök hadába, akiknek már 60-nál is 200 a vérnyomása, mert annyira félnek, de ezt levéve minden gond nélkül értünk oda a nőtincsi tó partjára.

Gyors beállás a színpad elé, ahol nagy örömömre nem csak az ilyenkor elvárt hiphop, hanem egy rendes üvöltözős metál zenekar alapozgatott. Látszott, hogy jó lesz ez a buli. Aztán utána nekiálltak a BMX-esek a tóba ugrálni, aztán egyből volt látnivaló is. A biciklik jól fel voltak szerelve üres PET palackokkal, aztán amikor a rámpáról beleestek a vízbe, akkor így látszott, hogy hol van a bicaj, amit a gigamágnessel ki kell ráncigálni. Látszott, hogy nem először csinálják a dolgot.

Ezt elnézegettük egy darabig, aztán visszamentem az autóhoz, és mivel látszott, hogy a színpad előtti részen figurázás is várható, az autó biztonsága érdekében inkább átálltam a színpad melletti kis betonplaccra, ahol jobb helye volt az autónak. Az emberek meg szépen jöttek, és hol a BMXeseket, hol a Deloreant nézték, illett egymáshoz a két látvány.

Közben pizzáztunk egyet, megittam vagy három liter mindenféle lónyálat, mert azért bitang meleg volt, beszélgettem jó sok emberrel, szóval elvoltunk. Aztán előbb az én, majd kicsit később Dubniczkia csatolmányai megunták a meleget és leléptek, de mi még kihúztuk egy jó ideig, és néztük a röpködő bicikliket.

Ha jól emlékszem, valamikor hat óra után indultunk el hazafelé, pontosabban a váci vasútállomás felé, ott kirakva Dubniczkia-t, pedig én Szob felé. Nagyon jó buli volt, bár sok másik találkozóhoz képest egész nyugis. Ilyen is kell.

Aztán másnapra volt még egy szülinaposom (Akinek természetesen a közelben sem volt a szülinapja, csak úgy hívom  az ilyen találkozókat, mert megszoktam.), akikkel már bő fél éve próbáltam egyeztetni az időpontot, de soha nem jött össze, mert vagy közbejött valami, vagy a kisbabájuk hatótávján kívülre esett a találkozó helyszíne. Végül aztán sikerült a találkozó, és velük is egy nagyon jót beszélgettünk. Jó fejek voltak, nagy különlegesség nem történt, inkább csak a blog naplóvolta miatt említem meg.

Azt hiszem nem nagy meglepetés, hogy a magyar mozik egyik címbeli filmet sem játszották, pedig én biztosan megnéztem volna mindegyiket, az pedig már legalább egy ember. :) Viccet félretéve, meglehetősen szubkulturális érdekesség ez a két film, itt a világ keleti felén, ellenben az óceán túlpartján biztosan nagyobb lehetett az érdeklődés. Viszont a lényeg, hogy a két film megérdemel egy közös bejegyzést. Nem vagyok filmkritikus, nem is fogok sokat írni róluk, spoilerezni pedig nem is lehet, mert én már úgyis mindent leírtam a filmek történetéről a különböző blogbejegyzéseimben. Térjünk hát a lényegre:

Driven

Még 2018-ban jött ki a Driven, ahogy a cím is mutatja, és ennyi időnek kellett eltelnie, hogy megnézzem. Ezzel szemben a Framing John Deloreant, ami 2019-ben jött ki, szinte azonnal töltöttem le a netről. A két megnézés között azért van ilyen nagy különbség, mert a két film gyökeresen eltérő módon dolgozza fel John Delorean életét, és főleg a kokainügyét. Kezdem időrendben a Drivennel.

A Driven meglehetősen hollywoodi módon nyúl a történethez. Ezt írták is annak idején, a tréler is ezt mutatta, valamint a kritikák is jelezték. És ez volt az az ok, hogy egészen idáig nem tudtam rávenni magamat a megnézésére. Nagyon régóta foglalkozok a DMC és John Delorean történetével, és mivel tudtam, hogy ez a film sok pontatlanságot fog tartalmazni, ezért nagyon ódzkodtam tőle. Viszont volt egy szabad estém, hát nekiálltam. Érzéseim vegyesek, de az elvárásaimhoz képest egyértelműen pozitívan csalódtam. Kifejtem egy kicsit bővebben.

Először is, a film, ha mint filmet nézzük, jó. A színei gyönyörűek, az operatőri munka nagyon szép, a színészek szintén jól végzik a dolgukat, senki és semmi nem lóg ki, hitelesen mutatják be a megírt történetet. A cselekmény kellően feszes, néha kicsit lassabb, de nem unalmas, egyes részek pedig kimondottan hatásosak. Ezek a pozitívumok.

A negatívumok pedig azok, amikre számítottam. Habár a történetben vannak pontosan a valóságnak megfelelő részek, mint pl. az éppen nem túl régen megírt memo botrány, Christina Ferrare és Morgan Hetrick ismeretsége, a drogügylet felépítése, vagy éppen John Delorean Pauma Walleybeli birtoka, és még sok minden, de a pontatlanságok száma sokkal sokkal nagyobb. Valami okból az Eureka Federal Savingsből Dawrow Federal Savings lett, Marian Gibsonból Molly, akivel John Delorean ráadásul ki is kezd, és folytathatnám. Viszont a legnagyobb probléma inkább az, hogy az egyes karakterek csak nevükben azok, akik.

A film a történetet elsősorban Hoffman szemszögéből mutatja be, aki a valóságban egy óriási manipulátor volt, kormányzati múlttal, a filmben pedig egy kis szerencsétlen jógyerek, aki igazából nem is akarja az egészet, sőt, többször még le is akarja beszélni Deloreant. Morgan Hetrick, aki a valóságban egy nem túl szerencsés külsejű, de zseniális agyú repülőmérnök és kimért üzletember volt, a filmben pedig egy hedonista, élvhajhász drogos playboy cowboy. 

Benedict Tisa, habár őróla nem sokat olvastam, hogy milyen lehetett, de valahogy nem úgy képzeltem el, mint egy turista, aki hol itt, hol ott bukkan fel, és közben minden mondatában káromkodik. John Delorean még a legjobb, legalábbis kinézetre, de nála pedig a cselekedetei a valótlanok. És el is érkeztünk a legnagyobb gondhoz, a motivációk és az ok okozati viszonyok teljes összekavarására. A film azt érzékelteti, hogy John Delorean dobta fel a drogügyet, mint megoldást a pénzügyi gondjaira, bár aztán később ezt maga a film is cáfolja. Az is problémás, hogy Deloreant folyamatosan sokkal aktívabbnak mutatja be a drogügy kapcsán, mint valójában volt. Hoffman motivációjaként a családja védelmét mutatja, pedig ő igazából csak a pénzre ment, a családjáról alig tudni valamit. Viszont az, hogy Delorean nem mondja ki a kábítószer szót az helyes, bár a valóságban ő a befektetés szót használta, nem pedig a majmot. Aztán az olyan apróságok is említést érdemelnek, hogy amikor Deloreant elkapták, akkor Christina New Yorkban volt és onnan repült Los Angelesbe, nem pedig Hoffman feleségével kombinált Pauma Walleyben. A film vége meg egy akkora baromság, hogy arra nincs is szó.

Összefoglalóként annyit írnék, hogy ha valaki, egy szűk két órás, szórakoztató filmet akar megnézni, amire tökéletesen ki tudja kapcsolni az agyát, de úgy, hogy másnap már semmire sem emlékszik belőle, akkor ez egy jó választás. Azonban ha bármit is megjegyez a cselekményből, azt inkább felejtse csak el, mert jó eséllyel marhaság.

Framing John Delorean

A Framing John Delorean teljesen más, mint a Driven. Nem egy egyszerű játékfilm, hanem egy olyan dokumentumfilm, amiben váltják egymást a régi, eredeti felvételek, illetve az Alec Baldwin által játszott újraértelmezések. Érdekes egy formátum, főleg, hogy sokszor színfalak mögötti beszélgetéseket is láthatunk, egyfajta film közbeni werkfilmként. Ennek ellenére rendkívül informatív, nagyon pontos, és szintén nagyon szórakoztató.

A Drivennel szemben itt nagyon sok szereplő van, ahogy feljebb is írtam, két síkon is. Először is ott vannak az eredeti, még élő szereplők. Régi munkatársak (Bill Collins, Barrie Wills, Colin Spooner, stb.), családtagok (Kathryn és Zachary Delorean, Christina Ferrare), barátok, üzlettársak, újságírók. A második síkon pedig ott vannak a színészek (Alec Baldwin, Morena Baccarin, stb.), akik újrajátszanak bizonyos fontos eseményeket, elég jó hitelességgel. Azonban ahogy még a régi bejegyzésemben is írtam, nekem Alec Baldwin annyira nem tetszik. Rendben van, meg oké, de valahogy jobbat is el tudnék képzelni a szerepre. Azonban többek között azért lett ő a főszereplő, mert amikor valamikor régen megkérdezték John Deloreant, hogy ha film fog készülni az életéből, kit választana saját maga megformálására, ő mondta Alec Baldwint.

Ezen kívül nagy különbség, hogy míg a Driven szinte csak a drogügyre koncentrál, addig a Framing John Delorean a címszereplő egész életét bemutatja, a magánéletét kimondottan hangsúlyosan kifejtve. Utána jön a DMC és a cég története, majd körülbelül a film felénél tér csak rá a drogügyre. Ezt elég jól kifejti, megszólaltat több FBI ügynököt is, igazán érdekes módon fejti ki a történetet, legalábbis a magamfajta számára. A film háromnegyedétől pedig jönnek az utózöngék. A család szétesése, a sikkasztási vádak, és persze az elmaradhatatlan Vissza a Jövőbe.

Összegzésként erről a filmről szinte csak jót tudok írni. A tények pontosak, a szerkesztés és a film struktúrája lendületes és világos, igazából minden a helyén van. Egy hibát tudok csak felidézni, de azt is csak a Driven után. Közel sem olyan könnyed, mint az. De hát ez a dokumentumfilmesség sajátja, szóval ezt hibának felróni lehet, hogy helytelen.

Tavaly egy kicsit kétségek között mentem a Balaton Classicra, idén azonban már nem volt kérdés a jelentkezésünk. Megéri elolvasni az előző bejegyzést is, mert sok mindenre itt nem fogok kitérni, ami azóta számomra már egyértelmű, azonban tavaly még újdonság volt. Azért így sem lesz rövid.

Igaz, a jelentkezés sem volt annyira egyszerű, mert habár tudtam, hogy megnyílt a nevezés valamikor áprilisban, úgy voltam vele, hogy nem sietek, a verseny csak júniusban lesz. Aztán egy nappal később hívott a főszervező, hogy érdekel-e a verseny. Mondom persze, erre mondja, hogy akkor kapjam össze magam, mert a helyek fele egy nap alatt betelt és úgy tűnik, hogy egy hét múlva már csak a várólista marad. Ejha mondom, akkor ideje bebiztosítanom magamat, jelentkezek. Ehhez idén kellett klubtagság is, plusz 30e-ért, plusz az alapverseny ára is felment, így csak a jelentkezés kb. 190e Ft volt, igaz a Prológgal és mindennel együtt. Nagy levegő, jó buli lesz... Mikor ez megvolt, vártuk a leveleket, szépen jöttek is. Meglett az útvonal, hasonló a tavalyihoz, a megállók is jónak tűntek, látszott, hogy idén is profin ki lesz ez találva.

A nagy nap előtt még leszerveztem egy szülinapost is Velencére, mert az még éppen belefért, igaz így eléggé sűrű lett a program, de még mindig jobb volt így, mint kétszer elindulni. Így aztán az első út Velencére vezetett, ahol minimális kóválygás után megtaláltuk az ünnepeltet, akivel egy nagyon jó egy órát töltöttünk el. Nagy különlegesség nem volt, úgy gondolom a Delorean pont annyira volt ütős, mint az ünnepelt várta. Innentől gyorsan fel az autópályára, aztán már zúgtunk is Siófokra, útközben pedig találkoztunk pár autóval, amik úgy tűnt, hogy ugyanoda jönnek, mint mi. Mivel pedig intettek és mi is, egyértelművé is vált. A Saab Turbosokkal pedig össze is haverkodtunk később. Mellesleg a Saab Turbo azért is volt fontos nekem, mert John Deloreannek ez volt a napi autója a DMC-s időkben, még mielőtt saját Deloreant kapott volna.

Időben odaértünk Siófokra, mert hát ezúttal nem felejtettük el a regisztrációt, ott megismerkedtünk az előbb említett Saabosokkal, tartottunk egy kisebb autóbemutatót az érdeklődőknek, majd indultunk a Kiliti reptér felé, ahogy tavaly is. Pontosabban indultunk volna, ha eszünkbe nem jutott volna, hogy mit nem hoztunk az időmérős versenyre? Na mit? Hát stopperórát. Oké, vészüzem, itt a siófoki pláza, gondoltuk ott biztosan lesz valami olcsó stopperóra. El vagyunk már késve, de ha sietünk, akkor 20-25 perc alatt megvehetjük az órát és még odaérünk bőven a rajtra, és egy kis gyakorlásra is lesz idő.

Tehát a Dudu elment rövidgatyát venni a Pepcoba, mert melege van. Említettem már, hogy ennek a nőnek fogalma sincsen a hatékonyságról és a pontosságról? Elképesztő. Én meg addig próbáltam órát keríteni, de semmi nem volt, ami nekünk megfelelt volna. Mármint persze voltak órák, de mindegyik 20e Ft-tól kezdődött, de inkább feljebb, és a stopper inkább csak másodlagos funkció volt. Így aztán óránk nem lett, de egy új rövidgatyánk igen, bár azt meg nem vette fel egész hétvégén, mert annyira azért nem kellett. Miután pedig szóltam, hogy ennél azért nagyobb önuralomra számítanék ilyen sürgős esetekben, még én lettem lebaszva, hogy örüljek, hogy ilyen gyorsan megvette. A nőket megérteni lehetetlen. Maradt még kb. 5 percünk, szóval beugrottunk a közeli kínaiba, és ha már úgyis minden mindegy, akkor adjunk a stílusnak, vettünk 1500 Ft-ért egy narancssárga vekkert és 200 Ft-ért 4 elemet. Hát ezen aztán már csak röhögni tudtunk, igazából ez nagyon illett a helyzethez, habár borítékolható volt, hogy az idei eredményeinket ezennel kidobtuk a kukába, bár tegyük hozzá, a Delorean is sokszor áldozta fel a funkciót a külcsínért cserébe.

Így aztán új szerzeményeinkkel elhúztunk a reptérre, ahol a gyors körbenézés alatt találkoztunk a tavalyi MG-sekkel, akik viszont idén már Ferrarival nyomták, és még kb. öt lehetőségünk is volt a gyakorlópályán (Ez 5*10 másodperc, plusz amíg megfordulsz.), és már állhattunk is a sorba a Prológ rajtjához. Ahol aztán az első kanyart már nem értettük, de emlékszem, ez tavaly is pont így volt. Viszont utána már nem volt gond, elég hamar belerázódtunk, főleg mert ezúttal a nullázó pontokat is használtuk, és így nem fejben kellett folyamatosan összeadogatni a távokat.

A Prológ egyértelmű fénypontja az utolsó mérőpont volt, ami bobozást jelentett, és ott kellett pontosan beérkezni. Itt az volt a feladat, hogy a 10 egyik szorzatára kellett pontosan beérkezni, tehát vagy 10 vagy 20 vagy 30 vagy 40 stb. másodpercre kellett beérni az indulástól számítva. Itt is hasonló módon ment a számítás, mint tavaly, tehát minden századmásodperc eltérés egy hibapontot jelentett. -120 lett az eredményünk, ami nem túl jó, de az igazán ügyesek 490 hibapontot gyűjtöttek. Ez azért vicces, mert ugye a feladat jellegéből adódóan nem lehetett 500-nál nagyobb hibapontot elérni. A Prológos eredményünk végül a középmezőny hátuljához volt elég, ami igazából jó dolog, mert így aránylag későn tudtunk indulni másnap, nem kellett annyira rohanni. Így simán belefért egy vacsora és egy nyugis alvás a napba, és egy laza 8 órás kelés másnap.

Most pedig ez után a gyors bevezető után el is értünk a versenyig.

Balatonalmádiban gyülekeztünk, egy kis regisztrációs kóválygás után. Itt már láttuk a  parkolóban az általunk annyira várt Lamborghini Diablot, amit jól meg is néztünk, ott voltak az MG-s Ferrarisok és a Saabosok is. Sok időnk nem volt nézelődni, mert szinte azonnal álltunk is be a sorba két BMW közé, és rajtoltunk. Ezúttal nem rontottuk el egyből az első kanyart, nagyobb gond nélkül haladtunk az úton. Egyébként szerintem egy rész volt, ahol eltévedtünk, de ott sokan úgy jártak, mint mi, mert egy faluvége tábla szinte teljesen láthatatlan volt a bokrok miatt, főleg olyan sűrű körülmények között, mint akkor. Néhány momentumra szeretnék csak kitérni.

Volt egy nagyon jó jeges pálya a Continental támogatásával, ezúttal nem pörögtem, mint 2009-ben, viszont mivel a pályának a ráforduló részénél, ami egy szép nagy versenypálya külső íve volt, nem vettük észre a pecsétet, ezért oda vissza kellett mennünk. Nem vesztettünk sok időt, sokat nem számított, viszont legalább kétszer is mehettünk azon a frankó íven.

Volt egy parkoló, ahol volt egy 1/100-as szakasz, de ahogy odaértünk, nagyon sokan álltak már a sorban. Kérdeztük mi van, mire mondták, hogy rossz a kérdés, mert mi nincs? Mondom mi nincs? Hát áram, mert valami néni úgy gondolta, hogy nekünk oda nincs engedélyünk, ezért lekapcsolta az áramot. Ezért oda kellett mennie a szervezőnek, megmutatni az engedélyt, és erre lett áram és mehetett tovább a verseny. Idióta. Itt volt egyébként egy nagyon jó szöveg, amikor mondták nekünk, hogy: "Baszki, le kellett maradnunk tőletek, mert utánatok menni olyan, mint Kőhalmi Zoli után fellépni."

A legjobb élmény egyértelműen az volt, amikor egy Pontiac Cougar után mentünk, minket meg a Diablo követett. Egymást fotóztuk és videóztuk, és elképesztő látvány lehettünk kívülről. Meg is állt olykor egy-egy ember szájat tátani, amikor meglátott minket. Később aztán jött egy megálló és a Diablosoktól megtudtuk, hogy azért követtek minket, mert nem nagyon értették az itinert és egyszerűbb volt valaki után menni. Aztán belejöttek és le is előztek, de azért még találkoztunk párszor. Jó fejek voltak.

Aztán mivel az idei évben a Pirosorr alapítványnak ment az adománygyűjtés, ezért volt egy Pirosorr szakasz is, ahol menet közben kaptuk meg azt, hogy mennyi idő alatt kell teljesíteni a szakaszt, ennek megfelelően el is rontottuk rendesen, mert pont úgy, mint tavaly, egy lekanyarodónál nem mentem le, hanem mentem tovább egyenesen. Lényeg a lényeg, ez lett a dobott pontunk, 8850, ami egész jó, mert tavaly 13111-ig jutottunk, mire rájöttünk a hibánkra. Fejlődünk.

Volt egy nagyon szép Golf Klub is, ahol éppen sznoboskodtak is a jelen levők. Itt kaptunk egy finom limonádét, de inkább csak az maradt meg, hogy volt egy nagyon nagyon szűk jobbra forduló, ami ráadásul egy komoly lejtőre ment rá, itt alig lehetett látni, hogy mit is csinálok. A gigászi hosszú Cadillacesek is megküzdöttek vele, az nem lehetett egy jó élmény nekik.

A tavalyi évhez hasonlóan idén is szép helyeken kirándulgattunk. Volt ahonnan a kilátás volt jó, volt ahol a környezet volt emlékezetes, de talán a legszebb az az erdei szakasz volt, ahol vagy 10 kilométeren keresztül ballagtunk 30-40-nel egy gyönyörű erdészeti úton.

Ezeken kívül meg kell említenem, hogy volt több érdekes autó is. Oké, persze a nagy részük érdekes volt, mert volt egy idén 100 éves Salmson és egyéb ritkaságok, de még ezek közül is ki kell emelnem kettőt, az árskála két széléről. Az egyik egy '50-es években gyártott Citroen Kacsa, ami a maga talán 6 lóerejével küzdött meg az olykor igen kemény emelkedőkkel, ráadásul mindezt a tulajdonosok egy darabig hiteles apácajelmezben csinálták végig.

Ezen túl pedig volt egy Porsche 356, ami - dobpergés - James Dean tulajdonában volt pár évig. Azt pedig mindenki tudja, hogy kicsit később James Dean egy ennél kicsit újabb Porschében lelte halálát. Ennek az autónak is elég szép története van, összetörték, kijavították, elveszett, megtalálták, most pedig a tulajdonosa nem hagyja garázsban senyvedni, hanem ilyen versenyekre jár vele. Dicséretes.

Na de a lényeg, hogy beértünk gond nélkül, jött az eredményhirdetés, és kiderült, hogy a 33 Openes indulóból a 26. helyen végeztünk. Hát ez rosszabb, mint tavaly, de kétségtelen, hogy idén sokkal lazábban álltunk a dologhoz, és emiatt jobban is élveztük a versenyt, ezért túl sokat nem bánkódtunk emiatt. Megvártuk a végét, megtapsoltuk a nyerteseket, akik között nagy örömünkre egy szakaszgyőzelemmel a Kacsások is ott voltak, akikkel az esti vacsoránál egy asztalhoz kerültünk. Plusz itt voltak még a Saabosok és a Cadillacasek is, szóval jó kis csapat lett ez a végére. Bónuszként pedig még egy nagyon jó fej Triumphos páros volt itt velünk.

Innen már csak a James Dean Porsche tüzetesebb átnézése volt hátra és a hazaút, amit ezúttal zuhogó jégeső nélkül sikerült végigcsinálni, nagy örömömre. Ismét egy jó élmény volt a verseny, megyünk jövőre is.

Még egy hiánypótló bejegyzés, a DMC Logan, azaz a hókotrók. Olykor felmerül a kérdés, hogy a DMC-nek egyetlen járműve volt csak? Ilyenkor a legjellemzőbb válasz az igen, de ez nem egészen igaz. Kétségtelen, hogy a DMC-12-re kapták az angol kormánytól a pénzt és annak a gyártása volt a fő prioritás, de a DMC sok felé próbálkozott.

A legnagyobb és legfontosabb külső cég a Logan volt, ami hókotrókkal (és egyéb erőgépekkel) foglalkozott. John Delorean 8,5 millió dollárért vette a már létező céget az akkor ereje teljében levő Thiokoltól, majd átcímkézte a termékeit. A nevét levéve semmi saját fejlesztésű nem volt benne. Ennek az eredeti 8,5 millió dollárnak a forrása valószínűleg a Colin Chapmannel "megsétáltatott" pénz volt. Érdekesség, hogy ez volt az első jármű, amit a DMC gyártott, nem pedig a híres DMC-12. Igaz, ennek a cégnek nem a Delorean Motor Company, hanem a Delorean Manufacturing Company volt a tulajdonosa, ami az előzőtől teljesen függetlenül működött.

A hókotrókon túl volt azonban a Logannek egy másik érdekes járműve is, a DMC T-40-es reptéri vontató. 1980-ban a légierő kiírt egy pályázatot, amiben 50 darab reptéri vontató gyártására kerestek jelentkezőket, és a DMC Logan nyerte meg a tendert. Egy meglehetősen egyszerű kinézetű, nehéz (2,5 tonna) és lassú (maximum 30 mph) járművet alkottak, ami a célnak azonban tökéletesen megfelelt. Egy 80 lóerős, 3,7 literes Chrysler Slant-6 motor hajtotta és három sebességes automata váltóval volt szerelve. A Chrysler motort a szerződés feltételei miatt kellett használni, mert a Logan egyébként Ford benzinmotorokat és Caterpillar, valamint Volvo Dízelmotorokat használt. Végül komoly tesztelés után 8755 dolláros darabáron szállították le a kért eszközöket, amivel elég szép profitot termeltek. Ezt a megrendelést később egyéb katonai megrendelések követték, a DMC Logan kb. 500 járművel járult hozzá a hadsereg különféle ágainak a működéséhez.

Ezek a megrendelések azonban azért voltak szükségesek, mert a hókotró szezonális termék, valamint ebben az időszakban a konkurencia is jelentősen megerősödött. A cégnek fejlesztésekre lett volna szüksége, de ennek elllenére Delorean inkább a saját hasznát kereste, és a cégből nagyon hamar nagyon sok pénzt vett ki. Először is évi 400000 dolláros fizetése volt, habár alig járt a gyár környékén, inkább Nessethet küldte, valamint a gyár 600000 dollárért bérelte a földterületet, amin állt, mert az Delorean tulajdonában volt.

1982 októberére Gus Davis, a cég igazgatója, látta, hogy ha így mennek a dolgok, akkor a DMC Logan csődbe megy, ezért úgy gondolta, hogy az egyetlen megoldás, ha megveszi a céget Deloreantől. Befektetőket keresett, amiket meg is talált a Ventana Growth Fund esetében, majd miután átnézték a céget és a számokat, úgy döntöttek, hogy 19 millió dollárt fognak ajánlani a cégért Deloreannek. Tudván, hogy Delorean bajban van, úgy gondolták, el fogja fogadni az ajánlatot, de Delorean sokáig nem válaszolt nekik a vételi ajánlatra. Végül október 19-én válaszolt, hogy nem adja el a céget, mert van másik pénzforrása. Értetlenül álltak a dolog előtt, de elfogadták a helyzetet, majd Davis este nézte a tévét, és látta, hogy Deloreant elkapták Los Angelesben.

A DMC Logan igencsak megszenvedte Delorean kábítószerügyét, ezért elég hamar átnevezték Logan Manufacturing Companyre, de továbbra is Delorean tulajdonában maradt. A DMC tönkremenetele után a befektetők azonnal a Logant akarták, ha már egyszer úgyis az ő pénzükből vette Delorean. Ezért a bíró megtiltotta, hogy ezentúl bármilyen szinten pénzt vegyen ki a Loganből, ennek ellenére Delorean kétszer is megpróbálta azt eladni, egy újonnan alapított cégnek, aki mint kiderült barátjáé, a rovott múltú Roy Nessethé. Végül a cég 2000-ben jelentett csődöt, sok évnyi szenvedés után.

A memo botrány, amennyire fontos volt a DMC számára 1981 végén, annyira nehéz róla bármi használhatót találni a neten. Amit pedig találni, az sokszor pontatlan. Bő 10 éve írtam róla először, de habár azóta is többször találkoztam a témával, mégsem realizáltam, hogy ez a téma sokkal komolyabb kifejtést érdemel, mint tettem annak idején. Pótlom ezt a hiányosságot, ideje volt.

A memo botrány kirobbantója Marian Gibson, John Delorean 42 éves vezető titkárnője volt. 1979-től kezdve dolgozott a cég new yorki irodájában, és habár eleinte lelkesen és lojálisan végezte munkáját, később ez megváltozott. Angol származású volt, 21 évesen került New Yorkba, John Delorean több, mint 100 jelentkező közül választotta ki. Felvételében angol akcentusa is pozitívum volt, mert John úgy gondolta, hogy a majd biztosan hozzá látogató brit céges és kormányzati alkalmazottak pozitívumként fogják ezt értékelni. Az évek  során Delorean "ajtónállója" lett, ha valaki beszélni akart Johnnal, először rajta kellett átjutnia. Emiatt nagyon komoly betekintéssel rendelkezett a cég összes ügyébe.

Ezért aztán nem tudta összeegyeztetni azt, hogy míg a cég folyamatos pénzhiányban szenved, Delorean életstílusa ezt közel sem követi, sőt a legnagyobb cégvezetők költekezési szokásait idézi. Azonban árulásának a fő oka a Delorean Motors Holding Company megalapításának a terve volt. Ha Deloreannek sikerül ezt tervei szerint véghez vinni, az azt jelentette volna, hogy Delorean marad a cég főnöke és legnagyobb részvényese, valamint kb. 120 millió dollárral gazdagodik, azonban a kisebb befektetők, mint pl. azok az autókereskedők, akik a 25000 dollárjaikat beadták a cégbe, vagy Johnny Carson és társai, a saját befektetésük értékének csak a töredékét kapnák meg befolyás formájában, az új cégben. A legrosszabbul az angol kormány járt volna, akik az új cégben mindössze 3,6%-os részesedéssel, és 8,4 millió dolláros vagyonnal bírt volna, annak ellenére, hogy már közel 150 millió dollárt tettek bele a cégekbe. 

Emiatt Marian egyre kritikusabban állt Johnhoz, a céghez, a munkájához, aminek 1981-ben két lefokozás lett az eredménye. Kis kitekintőként leírom, hogy a cég főhadiszállása New Yorkban a Park Avenue 280-ban a 35. és a 43. emeleten volt. Legfelül, a 43. emeleten volt John Delorean irodája, eleinte itt volt Marian is, de később az átlagos irodisták közé került a 35. emeletre. Ez értelemszerűen nem növelte a munkakedvét, az pedig, hogy ezentúl a munkája az lett, hogy a brit parlamenti viták Deloreannel kapcsolatos szövegeit szemlézze, egy igazi megalázás volt számára. A vezetőség eddigre már ki akarta rúgni, de úgy gondolták, hogy inkább felmondásra kényszerítik, mert az mégiscsak jobb a cég szempontjából. Azonban Marian nem adta olyan könnyen magát.

Egy szeptemberi szombat este két szatyor dokumentummal távozott, majd ezeket kiválogatva elrepült Angliába, és ott átadta a pakkot Nicholas Winterton parlamenti képviselőnek azzal a kommentárral, hogy itt vannak a bizonyítékok arról, hogy John Delorean hogyan lopja az angol adófizetők pénzét. Főnökének, Bill Haddadnak csak annyit mondott, hogy elment szabadságra, Bill pedig nem kérdezett többet, elvégre már ő is a kirúgás szélén állt, és a legfontosabb dolga az volt, hogy minél jobb leszerelőcsomagot írasson alá Deloreannel. Winterton, miután átolvasta a dokumentumokat, megígérte, hogy értesíti Margaret Thatcher miniszterelnököt, de mivel Thatcher ekkor éppen Ausztráliában volt, meg kellett várni, hogy hazajöjjön. Marian várt, teltek a napok, majd a hetek, közben pedig az újságokhoz is eljutott, hogy tudhat valamit. Marian nem akart nekik nyilatkozni, bár közben visszatért New Yorkba, de mikor úgy látta, hogy az angolok nem foglalkoznak az üggyel, mégis leült beszélgetni egy riporterrel, John Lisnersszel.

Lisners eladta a sztorit a The News of the Worldnek, azonban ott dolgozott Delorean egyik ismerőse is, aki értesítette Johnt, hogy egy belsős ember elárulta őt. John próbálta minél diszkrétebben kezelni az ügyet, Maur Dubint, a DMC műkincsekkel kapcsolatos megbízottját (A 43. emelet tele volt nagy értékű műkincsekkel, tehát Marian kritikájának bizony volt alapja.) bízta meg, hogy adjon át Mariannak egy üzenetet, miszerint:

"John nem mérges. Csak szeretné tudni, hogy miért csinálod. Csak beszélgetni akar."

Marian azonban nem akart beszélgetni. Azonban Rupert Murdoch, aki többek között a The News of the World tulajdonosa is volt, lelőtte a sztorit, mert szerinte ez inkább tűnik egy sértődött alkalmazott rágalmainak, mint valódi bizonyítékokra támaszkodó történetnek. Egyesek szerint az sem lényegtelen az ügyben, hogy látásból ismerte Christinát és Johnt is, mert New Yorkban egy helyen laktak. Lisners azonban ezután a Daily Mirrorhoz ment, ami után Murdoch megadja Deloreannek Lord Goodman számát, aki az egyik legjobb rágalmazási ügyekre specializálódott ügyvéd Angliában.

Közben Winterton is látta, hogy az ügy vagy így vagy úgy a nyilvánosságra kerül, ezért nem vár tovább. Sikerült elérnie Thatchert Ausztráliában, mert nem akarta, hogy ha valóban nagy szenzáció lesz, akkor a brit kormány csak hülyén álljon a kérdések kereszttüzében. Így a brit államgépezet is beindult, vizsgálóbizottságot hoztak létre a vádak kivizsgálására. Közben valószínűleg Lord Goodman  tanácsára, de Delorean is támadásba lendült, és az első újságcikkek megjelenésének másnapján sajtótájékoztatót tartott. Mint kiderül, a nagy kupac papírból az újságok a "gold faucet memo"-t szerették a legjobban, ami egy kis jegyzet volt, amit 1980 december 26-án küldött Bill Haddad John Deloreannek. Eszerint a belfasti Warren House felújítása nagyon drága volt az aranycsapok, meg egyebek miatt, amiket Charles Bennington rendelt a Londoni Harrodsból. Ezt Delorean nevetségesnek nevezte, és hamarosan ki is derült, hogy nem aranycsapokról, hanem aranyszínű csapokról volt csupán szó, valamint mivel a felújítás a VIP vendégek számára készült, ezért a magasabb összeg is indokolható volt. Ezen felül Mariant instabil gépírónak, Lisnerst munkanélküli írónak, a brit kormány vizsgálatát ostobának nevezte, Wintertonra pedig úgy hivatkozott, mint aki nem a szellemi képességeiről híres. A BBC-t is meghívta a lakásába, ahol Christina igazi háziasszonyként viselkedett, aki egy kicsit még el is sírta magát, amikor az igazságtalanságokról beszél, amik szegény férjét érik. Ezután Delorean Belfastba utazott, és sehol nem hagyja ki az alkalmat, hogy elmondja, hogy a kormány vagy egyes üzleti körök mindent megtesznek, hogy tönkretegyék az ulsteri emberek legnagyobb vívmányát.

A Thatcher féle vizsgálat nagyon hamar véget ér, nem utolsósorban azért, mert a kormányzati szándék az volt, hogy ne találjanak semmit. Ugyanis nem lehetett elvitatni, hogy a hetvenes évek közepéhez képest az utóbbi pár év kimondottan békés volt Belfastban, és ez jó részben bizony a gyárnak volt köszönhető. Egy képviselő sem akarta megbolygatni ezt a helyzetet egy olyan vizsgálattal, ami az ottani harcok kiújulását eredményezhette volna. Miután pedig így Delorean már nyeregben érezte magát, elmondta, hogy azt tervezi, hogy 250 millió dollárra fogja beperelni Gibsont és Lisnerst valamint a rágalmazó újságokat. Így aztán a botrány, amilyen gyorsan kitört, olyan gyorsan el is halt, minden ment tovább a régi mederben.

Azonban volt  két nagyon fontos hatása. Az egyik, hogy a Delorean Motors Holding Company létrehozását jelentősen késleltette, így Delorean elesett a 120 millió dollárjától, tehát ebből a szempontból Marian Gibson sikerrel járt. A másik pedig, hogy mivel nem sikerült bevonni ezt a külső tőkét a cégbe, az írországi leányvállalat  1982 februárjára fizetésképtelenné vált és csődvédelem alá került. A brit kormánynak pedig eddigre már elege lett a folyamatosan csak problémákat okozó DMC-ből és szépen lassan hagyták tönkremenni. De ez már egy másik történet.

Régen volt már a DMC történetével kapcsolatos bejegyzés, de most lesz kettő is. Ez az első egy kis érdekesség, a majd következő második egy nagyobb lélegzetvételű és fontosabb eseményt dolgoz fel. Szóval akkor John Delorean és Sonja. Ezt a történetet nem szeretném ezen túl kommentálni.

Amikor 1982 elején már látszott, hogy a DMC nagy bajban van, John Deloreanre nagy nyomás nehezedett, hogy fenntartsa a cég működését, a saját költekező életstílusát, és a szellemi épségét is. Sonja a harmadik pontot támadta meg. Az egész még 1977-ben kezdődött, amikor John és Christina már egy ideje gyereket szerettek volna, de nem jött össze. Christina ekkor elment New Yorkban az 55. utcában levő tenyérjóshoz, akivel elbeszélgetett. A beszélgetés alatt Sonja felállt, megtöltött egy befőttes üveget vízzel, Christina széke alá helyezte, majd beszélgettek tovább. A beszélgetés végére a víz vérré vált, és Sonja azt mondta, hogy most már teherbe fog esni. Valóban így történt, Christina ugyanebben az évben életet adott Kathryn Deloreannek, Sonja pedig kapott 10000 dollárt.

Később aztán, amikor a DMC krízise közeledett, Christina tanácsára John is meglátogatta Sonját és egy időre teljesen a bűvkörébe került, minden fontos döntésnél kikérte a véleményét, és fizetett. Többek között a drogüggyel kapcsolatos kétségeit is megosztotta vele, de Sonja csak annyit mondott, hogy minden az elképzelései szerint fog alakulni. Mindemellett John eddigre elég sok gyógyszert is szedett, ami könnyen lehet, hogy befolyásolta az ítélőképességét. Altatókat, fájdalomcsillapítókat, valamint volt, hogy olykor napi 15 kávét is ivott. Ebből a helyzetből a letartóztatása és a rövid börtöntartózkodása zökkentette ki, amikor is rájött, hogy életvitele fenntarthatatlan. Megtért, majd később úgy tekintett vissza erre az időszakra, hogy Sonját az ördög csatlósának látta, aki csak kihasználta őt. Ezen túl pedig  maga sem érti, hogy hogyan tudta elcsavarni a fejét egy egyszerű tenyérjós, miközben önmagára mindig egy tanult, racionális emberként tekintett.

Pár éve már gondolkodtunk rajta, hogy ideje lenne egy rendes közös túrát is csinálni valahova, mert az öt évenkénti Eurofest, ami legutóbb ráadásul el is maradt, nem elég közösségi élmény a klub számára. Aztán persze ez a klub kaotikus és lusta hozzáállásából adódóan nem jutott sehova. Viszont ezúttal Bopat kézbe vette az ügyet és keményen elkezdett szervezkedni. A célpont Ausztria, azon belül pedig a Grossglockner nevű hegyi út, és Hallstatt lett. A csapat pedig szépen rábólintott, és egy kisebb szervezkedés után május 19-én, pénteken, elindultunk négy Deloreannel.

Pontosabban elindultam, aztán az autópályán találkoztunk Attilával, aztán együtt mentünk tovább az új Deloreanhez Győrbe hogy a többiek is láthassák. Ott találkoztunk McFly kiccsaládjával és sofőrjükkel Hanniballal és piros Skodájával, aztán oda érkezett kis késéssel dél felől McFly is a Deloreannel. Itt pedig miután összehaverkodott a banda régi és új fele, húztunk fel a pályára, majd Bécs előtt találkoztunk Bopatékkal, hogy aztán velük legyen teljes a létszám. Szerencsére hozta a CB rádióit, ami igencsak megkönnyítette a kommunikációt az autók között.

Közben megvolt az első műszaki hiba, McFly autója a nagyon saras út miatt elkezdett nyikorogni, ezért aztán egy közepes WD-40 kezelésre volt szükség a kormánymű felé, amitől meg is javult a jármű. Szerencsére a később közbejövő problémák mind hasonló súlyosságúak voltak.

Ezután St. Pöltenig autópályán mentünk, majd jött az út lényegi része, amikor a kis osztrák utakon bóklásztunk a célunk felé. Jöttek-mentek a kis osztrák faluk, amiknek a nevére egyáltalán nem emlékszem, csak arra, hogy az idő tökéletes volt, az út pedig szintén. Megéheztünk, és a Bopat talált is egy amerikai hamburgerezőt a közelben, rá is csaptunk az ötletre. Mint kiderült, ennél lehetett volna jobb találat is, mert az odavezető út egy rendkívül festői, hihetetlenül rendezett, és indokolatlanul szűk és dombos részen vezetett keresztül, hála a GPS-nek. Az én SUV-os magasságú Deloreanem könnyen vette a bukkanókat, de azért a jobbról és balról is öt centi szabad hellyel rendelkező kapuk és utcácskák mindenkit megizzasztottak. Cserébe viszont a hamburger nagy volt és finom, igaz elég sokat kellett várni rá.

Aztán az is jó abban, ha négy Delorean megy együtt, hogy együtt kell tankolniuk is. Márpedig annak van egy utánozhatatlan hangulata, amikor egy álmos napon megszáll négy Delorean egy kis falusi benzinkutat. Igaz, ehhez elhaladni is elég bárhol, garantált a tátott szájú fejfordítás. Na de hát ezért is csináljuk, nem? :)

Na de komolyabbra fordítva a szót, tényleg nagyon szép helyeken mentünk, párszor megálltunk, készítettünk csodás képeket, majd mentünk is tovább. Láttunk vízeséseket, nagy szakadékokat, völgyhidakat, amikhez velünk szemben völgy is volt, meg hát mindent, amit az ember Ausztriától elvár.

Estére pedig odaértünk a nagyon jó kis szállásunkra, ahol aztán egy jó vacsorával fejeztük be a napot és egy kis éjszakai beszélgetéssel. Viszont aludni is kellett, mert a másnap is sűrűnek ígérkezett.

A szombat volt a fő nap. Erre a napra volt tervben a Grossglockner, de szerencsére van fent webkamera, így nem mentünk oda feleslegesen, hogy rájöjjünk, szar az idő, nincs értelme felmenni. Jött hát a B terv, egy nagyon szép hegyi út, a környéken. Kaptattunk is rendesen sokáig, sőt, ahogy mentünk felfelé, még útdíjat is kellett fizetni, bár szerencsére nem sokat. Itt volt a második műszaki hibánk, Bopat autója a fizetéses bódé után nem indult be. Aztán McFly odament és beindult és azóta sincs vele semmi gond. Pillanatnyi elmezavar, úgy tűnik.

Na de a lényeg, hogy mentünk egyre magasabbra, gyönyörű helyeken jártunk, majd megálltunk egy étteremnél, ahol egy Jaguaros csávóval találkoztunk. Jó fej volt, be is állt mellénk, aztán kikérdeztük egy kicsit, meg ő is minket. Megtudtuk, hogy Bécsben bérelte az autót, aztán úgy gondolta, hogy akkor már elhozza egy szép útra. Merész, de mindenképpen dicsérni való törekvés. Miután kibeszélgettük magunkat, ittunk egy teát, Bopaték ettek valamit, aztán mentünk is tovább.

Innen egy nagyon szép kisvárosba értünk, aminek a tópartján ismét ittunk valamit és sétálgattunk egy kicsit. Fogalmam sincs a nevéről, annyira nem is lényeg, szuper hely volt. Innen pedig indultunk a kettes cél felé, Hallstatt irányába. Ahova odaérve az egész városban nem volt parkolóhely. Oké, utólag végiggondolva nem éppen logikus, hogy egy ilyen gyönyörű szombaton a délután közepén, találunk négy egymás melletti parkolóhelyet, Esélytelen volt. Ezért Hallstattot hagytuk, és leparkoltunk a tó másik oldalán, hogy átbeszéljük a terveket.

Itt pedig megtörtént szerintem a legjópofább dolog a kirándulás alatt. Odajött hozzánk egy fickó, hogy lefotózkodhat-e az autókkal és a hangszerével, mire mondtuk, hogy persze. Erre összerakott előttünk egy kábé három méter hosszú alpesi kürtöt, aztán azzal állt neki pózolni két Delorean között. Innen már csak egy lépcső volt feljebb, játszott is rajta. Azt beágyazni nem tudom, de itt a linkje. Megéri kattintani!

Ezután elsétáltunk a tóig, ami messzebb volt, mint elsőre gondoltuk, de nagyon élveztük a kis mozgást a sok ücsörgés után. Ráadásul láttuk a tó másik oldalán Hallstattot is. Innen aztán visszamentünk az autókhoz, majd Dudu kitalálta, hogy neki márpedig kell egy hűtőmágnes innen. Ezért az volt a terv, hogy visszamegyünk a városba, valahol leállunk, ő kiszáll és 30 másodperc alatt vesz egy hűtőmágnest, aztán megyünk is tovább az aznap esti szállásunkra. Na hát ebből pont így nem lett semmi. Bopat észrevette, hogy már van parkoló, ezért el is mentünk egy jó nagy kanyarral a parkolók felé, Dudu ragaszkodott a hűtőmágneshez, McFly és Attila semmit nem értett a történésekből, én meg morogtam, hogy miért nem lehet terv szerint haladni. Végül megálltunk, McFlyék és Attila elindultak a szállás felé, mi meg Bopatékkal megnéztük a várost, hogy a kettőből legalább az egyik tervezett checkpoint meglegyen. Hallstatt kétségtelenül egy nagyon szép és hangulatos kisváros, de korábbi nem is tudom mi a neve város nekem jobban tetszett. Igaz ebben szerepet játszott az is, hogy az előző város nem volt dugig rakva hülye turistákkal, mint mi.

Végül itt nem sokat maradtunk, kezdett későre járni, ezért indultunk mi is a szállás felé, ami még jó egy órányi útra volt. Közben a többiek átvették a szobákat, amiből másnap reggel alakult egy jó kis bonyodalom, de ezt majd akkor. Erről a napról még annyit, hogy ettünk egy jó kis vacsorát, ittunk pár sört, aztán húztunk aludni. Eléggé fárasztó volt ez a nap is.

Másnap már csak a hazaút volt hátra, persze egy kis extrával, ugyanis kitaláltuk, hogy ha már nincs messze, akkor Salzburgot csak meg kéne nézni. Így hát megint oszlott a csapat, McFlyék elindultak hazafelé két autóval, Bopaték, Attiláék és mi pedig elindultunk észak felé. hogy aztán lássuk, hogy milyen pofás dugó van az autópályán. Így erre a napra is maradtak a kis hegyi utak, amit olyan nagyon azért senki sem bánt. Salzburgba érve kerítettünk egy parkolóházat, majd sétálgattunk a városban, ettünk perecet, megint sétálgattunk, majd kb. egy-másfél óra múlva úgy döntöttünk, hogy az előző napi tóparti falucskák közelebb állnak hozzánk. Karácsonykor mondjuk pusztító lehet a város díszítése, mert még így tavasz végén is érezni lehetett némi ünnepi hangulatot.

Innen aztán már csak a hazaút volt hátra, ami Bécsig a Bopat vezetésével történt, onnantól pedig a szétválás miatt már én diktáltam a tempót. Végül este hat körül értünk haza, jó hangulatban, és ismét fáradtan. Megérte.

Egy kis egyéb információ a kirándulásról. Kicsivel 1000 mérföld, azaz 1600 kilométer fölött mentünk, általában 110-120 km/órás sebességgel autópályán, és 70-80 km/órás sebességgel a normál utakon. A lassú sebesség fő oka a Bopat autójának az automata váltója volt. A Delorean három sebességes automata váltója egyszerűen ezekben a sebességtartományokban érzi jól magát. A manuális váltók jobban szeretik a szabványosabb 90 és 130 kilométer/órát. A fogyasztás a szokásos 10-11 liter volt, de inkább a 11-hez közel. Az út pedig mindenestől 150e Ft/fő körül alakult.

Nem beszéltem még a legfiatalabb útitársunkról, ugyanis McFly elhozta a 3 hónapos porontyát is Hannibal autójában. Nem mondhatom, hogy felhőtlen volt az örömünk, amikor ezt a döntést meghozta, mert féltünk tőle, hogy túl sok kényszermegállóval fog ez járni, de a kölökke igazán jól viselkedett, nem nagyon zavart bele a napi programba.

Április közepén kaptunk egy levelet, amiben arra kértek minket, hogy elmondjuk a véleményünket egy kinézett Deloreannel kapcsolatban. Egy belga autóról volt szó, az első képek alapján egy elég szép állapotúról. Rácsaptunk keményen, ki is lett szegény elemezve rendesen. Miután meglett a VIN, megnéztük, amit tudni lehetett róla, plusz begyűjtöttünk annyi képet és videót, amennyit tudtunk. A verdikt az lett, hogy ez egy valós és jó autó, megéri vele foglalkozni.

Ezután összehoztam egy gyors találkozót a leendő tulajjal, akivel aztán pár órát beszélgettünk a Deloreanességről, meg úgy általában a buktatókról, örömökről, mindenféléről. És örömmel láttam, hogy nem ment el a kedve, sőt, még inkább megjött, szóval nem volt mese, ezt az autót meg kellett venni.

Intézte is a szükséges dolgokat, pár kisebb dologban én is besegítettem, valamint a McFly is felkerült a képre, mint a műszaki ember. Így egy hét alatt kialakult a koncepció, hogy hárman megyünk az autóért Belgiumba. McFly az, aki  a legjobban érti az autó műszaki tartalmát, én a kommunikáció és az elméleti tudás miatt mentem, a tulajdonos meg hát mégiscsak illik, hogy ott legyen.

Május 12-én indultunk az új tulajdonos autójával, és a tervvel, hogy a megveendő Deloreant lábon hozzuk haza. Erős vállalás volt, mert mégiscsak egy ismeretlen autóról volt szó, ami az elmúlt években nagyon keveset ment, de hát mi baj történhet? Így bepakoltunk egy kupac olyan alkatrészt, amit szükség esetén akár a pálya mellett is ki tudunk cserélni, és reggel 7 után felmentünk a pályára, aztán gyerünk!

Nagyon jól haladtunk, Belgiumig kétszer álltunk meg, szerencsére a forgalom igazán kegyes volt hozzánk, így este nyolc után egy kicsivel már át is tudtuk venni a foglalt szállásunkat. Utána egy gyors vacsora a helyi Mekiben, aztán alvás következett az igazán szép, bár kicsit nászutas lakosztálynak kinéző szobánkban.

A másnap reggel a McFlynak és nekem teljes nyugalomban, szegény új tulajdonosnak pedig 200-as vérnyomással telt, mert hát mégiscsak most látja meg az új nagy vállalását. Ezért aztán siettünk, hogy a megbeszélt 8 órára odaérjünk a kereskedéshez, ahol aztán minden zárva volt. Próbáltuk hívni a csávót, 9-re jön. Köszi, jó, hogy megbeszéltük. Így volt még egy óránk, ami éppen elég volt egy tankolásra, autómosásra, szóval hasznosan töltöttük el. 9-re vissza, a kapu időre kinyílt, kicsit később a cégvezető is megérkezett, és végre megnéztük a célpontot.

És örültünk, mert szép volt, amit láttunk. Egy nagyon szép állapotban megőrzött autóról volt szó, amin viszont a megőrzés kicsit túl jól is sikerült. Ez azt jelenti, hogy a víz és benzincsövek mind az eredetiek voltak, valamint később kiderült, hogy még a légszűrő is 1981 szeptemberi gyártású volt. Viszont az autó szépen járt, minden fontos dolog működött rajta. A légkondi ugyan nem kapcsolt be, valamint a bal oldali index sem ment rendesen, de az utóbbit a McFly gyorsan orvosolta, más műszaki problémával pedig nem találkoztunk. Még pár kárpitos probléma látszódott, de pl. a műszerfal fölötti dashboard az eddigi legszebb volt, amit valaha láttam. Ebben a rajta levő utólagos takarónak biztosan jelentős szerepe volt. Ja igen, még valami. A VODban állt a hűtővizes dzsuva, valamint zöld hűtővíz volt benne, ami nem alumínium motorba való, ami nem jó hír, ezzel foglalkozni kell minél hamarabb.

Meg kell továbbá említeni a kereskedést, ahonnan megvettük az autót. Ott bizony nem a Delorean volt a legdrágább jármű. Messze nem. Porschék, Ferrarik, Lancia Delta, meg még ki tudja mennyi és milyen autó volt ott. Az biztos, hogy abból a gyűjteményből simán lehetett volna egy darabig finanszírozni egy kisebb államadósságot.

Miután gyorsan átnéztük az autót, túl voltunk az első indításon, jöhetett a papírmunka, amivel nem volt gond, majd az első kiállás, újra átnézés, és az indulás. Az első alkalom mindig izgalmas, és látszott is az új tulajdonoson, hogy a 200-as vérnyomás csak egy kicsit esett az elmúlt két órában.

Elindultunk először tankolni, majd az autópályára fel. Kicsit melegebb volt a kis falukban a Delorean hőmérséklete, mint illett volna, mert nem kapcsolt be a hűtőventilátor, amikor kellett volna neki, de ezt később McFly orvosolta. Úgy tűnt, hogy csak a hőgomba csatlakozója volt eloxidálódva. Ezt kicsit megtisztítva már indult az első ventilátor. Amit aztán nem is használtunk többet, mert annyira szép utunk volt hazafelé, hogy egy dugóba sem kerültünk bele, ezért a normál menetszél hűtése elég is volt mindenre.

A blog szempontjából nem a legideálisabb, de egy rendkívül unalmas utunk volt hazáig. Hazafelé csak egy dugó volt, amit sikerült kikerülni, valamint kétszer elnéztük az irányt, mert annyira nem oda figyeltünk, de más forgalmi zavar nem történt. Viszont az autót érték kisebb veszteségek. Először az egyik kipufogóvég esett le, majd kicsit később a kilométeróra döglött be. Valószínűleg az angle drive most adta meg magát. Nem meglepő, mert indulástól kezdve eléggé ingadozott, esélyes volt, hogy itt-ott meg van szorulva, sajnos nem húzta ki hazáig. Viszont ettől az autó még működik, szóval nem különösebben zavartattuk magunkat miatta.

Egyébként főleg a McFly vezetett, az új tulajdonos inkább még csak kívülről ismerkedett az autóval, valamint az út első és utolsó szakaszára vette át a kormányzást. Emiatt nagyon szép videókat tudott készíteni az autóról, ami jól jött a videóhoz, amit készítettünk az út alatt. Szerencsére ő sokkal jobban ért ehhez, mint mi, ezért elég jól sikerült. Íme, itt lehet megtekinteni. Friss, ropogós.

Zárásként annyit, hogy nagyon fárasztó két nap volt ez, de abszolút megérte. Lett egy új Delorean az országban, ami mindig öröm.

Az elmúlt két hétben a Győri Árkádban volt kiállítva a Delorean. A megkeresés az ACCH-tól, azaz az American Car Club Hungarytől jött, akik egy vándorkiállítással járják a különféle plázákat. Egyszer, jó régen, már voltam egy ilyenen Szegeden, bár a távolság miatt akkor trélerezett az autó oda-vissza. Most viszont természetesen lábon vittem-hoztam az autót, ami egy sokkal szerencsésebb dolog, a dolog élvezeti értékéről nem is beszélve.

Szóval a lényeg, hogy megkerestek, igent mondtam, megbeszéltük a részleteket, aztán vártuk az időpontot. Amikor pedig jött, akkor beültem a Deloreanbe, és az Árkád hátsó bejárata előtt találkoztam is a díszes kompániával. Mert addigra már ott volt egy AC Cobra, egy Dudu/Herbie, valamint egy piros Corvette és egy sárga Mustang. Valamint  kicsit később befutott General Lee is.

Megvártuk a zárást, aztán elkezdtünk bemenni a nem túl széles ajtón. Hát a Delorean sem egy vékony alkat, de a Charger az még egy pár centit ráver. Fel is rakom a videót, mert ezt megéri megnézni.

Szerencsére minden autó befért, aztán már csak az volt hátra, hogy beálljunk a helyünkre, majd megegyük az ajándékpizzát. Kicsit még beszélgettünk, aztán indultunk is haza. Kicsit féltettem az autót, de a szervezők mindenben megnyugtattak. Nem, nem fog senki beülni, mindig lesz itt biztonsági őr, jó messziről lesz körbekordonozva, stb.

Mint kiderült, ez így egyáltalán nem volt igaz.

Már egy-két nap múlva is szólt az arra járó klubtag, Dexter, hogy a szalag, amit kiraktunk, hogy ne tudjon senki beülni, le van esve, a kordon pedig elég közel van az autóhoz. Szólt is a biztonsági őröknek, akik a környéken sem voltak, hogy visszarakja a szalagot, szerencsére azt megengedték. Így egy darabig nyugi volt, de aztán mire mentem az autóért megint le volt esve. Plusz mire odaértem, láttam, hogy a bal oldali ajtó, amit elméletileg nem szabadott volna kinyitni, rosszul van becsukva, és világít a lámpája ki tudja mennyi ideje. Ledesek már ezek a lámpák, de két hetet nem bír ki az aksi, szóval egy kicsit ideges voltam, hogy el tudok-e indulni. Szerencsére a kulcsok megvoltak, és az indulás is gond nélkül ment, valamint az autóból sem hiányzott semmi.

Végeredményben semmi baj nem történt, az autó pont olyan állapotban van, mint amikor ott hagytam, ujjlenyomat is elég kevés lett rajta, de azért maradt egy keserű szájízem amiatt, hogy az Árkád vezetősége totál leszarta a megegyezésünk részleteit. Szegeden nem emlékszem, hogy lettek volna ilyen problémák.

Viszont mindezért kárpótolt, hogy nagyon jó utam volt hazafelé, imádtam minden percét. Szépen ment az autó, minden tökéletes volt. Igaz, alapjáraton még mindig rázkódik a motor, de ha megjöttünk a most hétvégi kirándulásból, talán meglesz a maradék benzincső, amivel remélhetőleg megjavul a dolog. Vagy ha nem, akkor lehet vinni újra K-Jetet beállítani.