Élet egy Deloreannel

Mára három nagyon rövid dmctalkos sztori. Teljesen jogos a végén felhördülni, hogy mekkora hülyék az amcsik.

------ 

Mentem a Deloreanemmel az utcán, egy lámpánál megállt mellettem egy fickó és átintett, hogy eresszem le az ablakot. Amikor megtettem átkiabált, hogy:

- DELOREAN!!!

Mit lehet erre tenni? Visszakiabáltam én is:

- TOYOTA!!! 

------ 

Szintén piros lámpa, de ezúttal egy öregebb fickó egy BMW-vel. Ő is integet, hogy eresszem le az ablakot. Leeresztettem és megkérdezte, hogy ez milyen autó. Mondtam, hogy Delorean, erre ő:

- Ja igen. Nekem is volt ilyenem. 

------

Tankolás közben odajött hozzám egy fickó:

- Ez egy kitcar?

- A Deloreanem?

- Aha.

- Persze. Sima dróthálóból készült az alapja, arra papírmaséból ment egy kaszni, majd az egészet befedtem alufóliával.

- Igazán szép munka.

- Tudom. Azok az írek aztán értik a dolgukat.

Azon gondolkodtam mostanában, hogy mivel úgy tűnik, egész enyhe tél lesz, ezért a téli szünetet kicsit megbolygatom és ha az idő engedi, akkor továbbra is folynak majd a felújításaim. Ed is szólt, hogy küldene kormányokat, meg én is rendelek tőle pár cuccot, úgyhogy a Tatabánya - Győr vonalon van esély, hogy mászkálni fogok. Csak gondoltam szólok.

Utóiratként pedig már megint nyűgös a bal ajtóm. Tegye fel a kezét, aki meglepődött. 

Skynet tegnapi gigamega posztját csúnyán kihasználva mára nem lesz egy hosszú bejegyzés, mert úgyis van olvasnivaló bőven. :) Ez a mostani írás tulajdonképpen a motorfejlesztéses kiegészítése, mindössze egy kisebb divathullám leírása.

Szóval akkor a címben szereplő kérdés kicsit jobban kifejtve a szokásos redundáns visszaemlékezéssel. Amikor a Delorean megjelent - blablabla  - gyenge volt a motorja. Ráadásul megszűnt a cég, a tervezett ikerturbós megoldás nem érte el a sorozatgyártást, a tulajdonosok pedig egyedül maradtak néhány túlélő kereskedéssel. A gyenge motort sokan sokféleképpen próbálták orvosolni.

A '80-as években még annyira nem volt jellemző a motortuning, inkább motort cseréltek általában valami  erősebb V8-ra, de a '90-es évek elején egy új divat ütötte fel a fejét, a turbók, esetenként az ikerturbók személyében. A Forma 1 turbókorszaka után eddigre a civil életbe is átszivárgott a tudás és kisebb cégek is megengedhették maguknak, hogy turbós autókat készíthessenek. 

Ebben az időben a Delorean Owners Association volt a Deloreanközösség központja, ahogy azt itt is írtam már, valamint újságuk a Delorean World. Nem telt el olyan szám, amiben ne lett volna pár turbósítást hirdető cég vagy az ezek felszerelését elmagyarázó szakmai cikk. Aztán idővel ezek eltűntek és átvették a helyüket a konvencionálisabb megoldások, aminek végeredménye a nem rég megjelent Stage III.

Miért tűntek hát el a turbók? Főleg két okból. Először is nem meglepő módon drágák voltak. Másodszor pedig nem voltak túl megbízhatóak. A gyári PRV motoron nagyon sok fejlesztést kell elvégezni ahhoz, hogy egy turbót elviseljen és ezeknek az erősítéseknek az elmaradása drasztikus élettartam csökkenést eredményez. Ehhez van még egy saját feltételezésem is, miszerint az előbb említett kis cégek turbókitjei nem voltak túl jól leteszteltek, ezért a tulajdonosok voltak a tesztalanyok és megunták az erős, de megbízhatatlan turbómotorokat.

Persze a turbót is lehet jól csinálni, ahogy ezt a Legend meg is mutatta. 

Megint egy kis cirkusz a népnek… kenyeret viszont ne tőlem kérjetek, hanem a Királytól. Szóval hogy’ is kezdődött az egész… egyik délelőtt Sid felhívott (nem szeret e-mailt írni, a telefonszámlát meg a cég fizeti helyette), hogy lesz egy „esemény” Budapesten, őt kereste meg a Párduc nevezetű emberke, és mivel én egy cseppet közelebb vagyok, lenne lehetőség a Delorean bérbe adására. Kérdeztem, mennyiért, mondta, nem tudja. Mondtam, jó.

Az árról Párduccal sikerült közvetlenül beszélni, le is fixáltuk a 40 ezret, de a trélerért nem én fizetek. Ez a pénz a szép kis summát kitevő javítások után ugyan annyira nem sokat nyomott a lat másik oldalán (hogy szép ügyesen összekeverjek 2 vagy 3 szólást), de a buli kedvéért vállaltam. Legközelebb azért többet fogok kérni.

A nap jól kezdődött: esett a hó. Persze közel sem annyi, mint a „Holnapután”-ban, szóval csak akkor vettem észre, amikor már elindultunk (a füvön nem maradt meg, itt a házak közt meg az van, nem aszfalt, hiába Budapest). Szerencse, hogy a tréleres megoldás került ki győztesen a „tréler vs. P-rendszám” mérkőzésből, mert persze téli gumi az nagyon nincs a kocsin, én viszont felajánlottam azt, hogy én magam viszem át, ha kapok az előzőleg említett rendszámból egy párat (gy. k. előre és hátra). Szóval: vártam a trélerest, először arról volt szó, hogy 9 és 10 közt jön, de mondtam, hogy legyen már pontosabb az időpont, így lett fél tíz, mert előtte még 2 autót kellett behoznia Üllőről (Párduc valamikor 1982-1992 közt gyártott Camaro-ját meg a Jeep Wrangler-ét). Végül ide is ért 10-re – még nem találkoztam pontos tréleressel egyébként. Én beálltam a Renault Baumgartner ügyfélparkolójába mindkét kocsimmal (a Civic-kel kísértem a trélert, mert utána munkába kellett mennem), a Deloreannel persze két helyet foglaltam el, mert hátha beáll mellém valaki, és akkor nem férek ki tőle. Hát ez mondjuk annyira nem túl jól sikerült, ugyanis jött egy fószer valami koreai csoda-Renault-val (Fluence vagy mi az ótvar), és beállt elém keresztbe, de gondoltam, mivel én sem parkoltam éppen forgalmi vizsgához illő módon, nem szólok neki, csak ha megérkezik a tréler. Hát richtig egyből jött. A muki ugyan megkérdezte, milyen kocsi ez (lehet, hogy fehérre kéne festeni a hátsó lökhárítón a feliratot, vagy legalábbis matricát tenni rá, illetve a betűkbe (Sid ajánlása: Stainless Letters)), de meg nem mozdult volna, mikor látta, hogy tolatok kifelé – mindegy, kifértem, aki nem tud tolatni, ne vegyen Deloean-t. A trélerre egész könnyen fel sikerült állni, kicsit paráztam, mert tiszta hó volt a teteje, de úgy látszik, ekkora hátsó gumikkal ez „no problemo”.

Az út a Blaháig eseménytelenül telt (bár néha elég para volt, hogy a tréler féklámpáját kitakarta a Delorean, mert előbbit a vezetőfülke mögé helyezték el közvetlenül), nem igazán vette észre senki a kocsit, annál inkább a helyszínen: rögtön 4 muki is odajött kérdezősködni, hogy hol vettem (az miért számít?), meg hogy ez egy GMC-e. Mondtam, Belfastban, ott is gyártották, és DMC. A parkolóházban már rögtön a sorompónál megint csodálókra lelt a kocsi, egy öltönyös figura egész jó amcsi kiejtéssel megkérdezte, hogy beszerelték-e már a fluxuskondenzátort (a hülye Word helyesírás-ellenőrzője nem ismeri ezt a szót), mondtam angolul, hogy „tegnap fogják beszerelni”, nem értette. Aztán rájöttem, hogy a muki is magyar, és csak az angol rendszám miatt beszélt angolul, és amikor a portás megkérdezte, hogy „and you are…” (pedig igazából nem arra volt kíváncsi, ki vagyok, hanem hogy milyen rendezvényre hoztam a kocsit), és magyarul válaszoltam, az öltönyös is magyarra váltott, és további hülyeségeket kérdezett. Mondtam neki, hogy a mínusz ötödik szinten megtalálja a kocsit, de nem tudom, beengednek-e akárkit, és otthagytam.

Kis szédelgés után (folyamatosan balra kellett kanyarodni) leértem a mélységbe, betolattam a megfelelő helyre, majd miután szemügyre vettem a bent parkoló autók közül párat (csak a fekete Pontiac Trams Am a.k.a. K.I.T.T.  – asszem itt kicsit sok lett a pont – maradt meg a memóriámban), leléptem, a lift majdnem a körútra vitt fel.

Valahogy eltelt a nap, mentem haza, hogy majd mehetünk a Blahára, de útközben csekkoltam a forgalmat is visszafelé, és úgy döntöttem, hogy üljön a hóhér a dugóban, inkább várunk, míg elmúlik. Na ez olyan jó sikerült, hogy 5 óra helyett 8-ra értünk be (a Google térképen néztem a forgalmat, hogy mikor van értelme már elindulni). A Civicet letettük a Blaha sarkán (nem mertem a fő parkolóban hagyni, a Rákóczi vagy milyen út mellett, mert sok volt a részeg), majd bementünk az Europeumba, és természetesen elsőnek a H & M nevű csodába, mert azt ugye sose lehet kihagyni (nem összekeverendő a C & A-val, mert az tré, csak hogy ti is okosodjatok). Végül csak leértünk a lifttel, és ahogy kinyílt az ajtó, cseppet meglepődtünk a hangos zenén meg a villódzó fényeken.

Jól megcsinálták a platzot, volt „american diner” sarok, pattogatott kukoricás, hot dogos stand, „mozi” (na jó, egy nagyobbfajta tévé meg egy kivetítő), meg persze az autók. Volt egy low rider (amúgy valami átlagos régi amcsi autó), egy 3. generációs Corvette, a Trans Am, amiről már írtam fentebb, meg valami átlagos régi amcsi autó, ami még low rider se volt. Állt még bent egy Camaro (az is 3. generációs), egy hosszú limuzin, egy Jeep Wrangler, egy rendőrautó (talán Chevrolet Caprice, a kocka fajtából), egy Hot Rod, na és persze a lényeg, a Delorean. Mindegyik autó előtt egy ledes megvilágító izé villódzott jó idegesítően, a rendőrautónál ráadásul stroboszkóp is volt.

Körbejártunk, aztán meglepő módon a Deloeannél kötöttünk ki, amiből/-be még akkor is nagy volt a forgalom, és ekkor láttam, hogy elmegy az ember esze, ha beül egy ilyenbe, nyomogat minden kapcsolót meg gombot, amit lát. Ahogy odamentem, rögtön kinyitottam a motorházfedeleket, jöttek oda kiscsávók, hogy ezt nem kéne, mondom: enyém az autó, erre ők: jaaaaaaaa…. és persze jött a sok okos kérdés. Ez az Amerikában gyártott GMC hogyhogy nem terjedt el jobban, meg hogy inkább ide jó venni, mert Amerikában minden sarkon van belőle, ott nem feltűnő, meg hogy a motorja ugye elöl van, és 1.9 literes… stb., csak a legokosabbakat említem. Aztán valahogy odakeveredett egy Lotus Esprites emberke, megbeszéltük, hogy szinte ugyanaz az autó (hát azért csak „szinte”), meg hogy majd Lotus találkozókra szívesen látják a Delorean klubot is, szerintem is menjünk. Neki egyébként 300 lovas az autója, a legutolsó generáció, az ugye más tészta, mint egy D, azzal már valóban száguldozni lehet.

Ezután végre megtaláltak a szervezők, aláírtuk a bérleti szerződést, majd megkértek, hogy zárjuk be a kocsikat, mert kezdődik az „ereszd el a hajam”. Itt már Párducot is megleltük (az Alföldön így mondják azt, hogy megtaláltuk), meg a többi amcsi autós mukit, és közben megérkezett egy Camaro a legújabb sorozatból, az a fajta, ami a Transformers mozifilmben is szerepel, a feleségem kedvence, most végre ült is benne. Tényleg nem rossz egyébként! A tulajdonosa (is) jó fej csóka, ügyesen be is rúgott és folyamatosan nyomta a hülyeségeket. Ebben persze a többiek (és én) se maradtak le tőle, osztotta az észt Párduc és a többi tulaj is (akiknek nem jegyeztem meg a nevét, szerintem ők se az enyémet, majd Komáromban megismerkedünk rendesen).

Ezután következett a lényeg: a cég emberei, akiknek a bulit szervezték, csináltak kisfilmeket az autókkal, a rendőrautóval a T. J. Hooker c. filmet parodizálták (pedig abban nem ilyen volt), a Trans Am-mel a Knight Rider-t (ki gondolta volna), a Deloreannel meg a Vissza a jövőbe-t (na hát erre viszont senki se számított). Egy gyerek felvett a fejére valami fehér felmosórongy szerű parókát (ő volt a Doc), meg beült mellé egy bubifrizurás csaj (ő nemtom, kit játszott), és utaztak az időben (ezt egy sima fehér képernyő jelezte, annyi eszük viszont nem volt, hogy kiírják legalább egy kartonlapra, hogy a DESTINATION TIME az mi lenne), hogy megtalálják a tökéletes partit. Mentek a rokkantroll meg diszkó korszakba, meg tudomisén még hova, és iszonyatosan meglepő módon a jelenben kötöttek ki, hogy az a legjobb parti. Nekik persze tetszettek a filmek, mert hiszen „nédd má, a Jauzsi ott van e, ottand a tévébe”! Meg lehet őket érteni, de hát kívülállónak nem sok vicces volt a dologban. Ja, ha már cég: valami energiatőzsdével foglalkozó cég volt a megrendelő, ez valami olyasmi lehet, mint a Br...ernet: a saját dolgozóiknak faja kis bulikat csinálnak – az ügyfelek pénzéből. Így kell ezt.

A filmek után igazából le akartunk lépni, de végül maradtunk; az új Camaróból ordított a Born to be alive meg hasonlók, ott gyülekeztünk „tulajok”, mentek a sztorik. Honnan vettem a Deloreant, mikor, mennyi volt (mindenki csodálkozott, milyen olcsó volt), meg persze Párduc sztorijai a limuzinos leánybúcsúkról meg a többiről. Közben megérkezett Mentos a haverjával, aki a Herczeg Zoltán nevű divattervező alteregója, hoztak …-t  is… na szóval megjöttek és kulturáltan szórakoztak ők is. Vele megbeszéltük, hogy az Oldsmobile már megint szar, a másikat („Belly”) meg még nem csináltatta meg.

Én leléptem kis időre a társalgásból, hogy megnézzem a rendőrautót, ami nem semmi: van benne kamera és hozzá VHS felvevő, fényhíd, és ami a legfontosabb nekem: kis számítógép (Motorola 9100-T), amibe bele lehet írni, hogy „CONNOR, JOHN”. A tulaj meg persze amcsi rendőregyenruhában, és a beállást is jól megtanulta: két kéz az övcsaton (Sid: policecaprice volt az, ahogy kiderült. A fórumon néha feltűnik.). Ültem még a Corvette-ben is, ügyesen körülöleli az embert, kb. mint a Delorean, de jóval kevesebb a hely a vállaknak. Na ezen az autón a motorházfedél kitámasztóját eltörte valamelyik kedves hozzáértő, úgy csukta le, hogy erőltette, pedig csak vissza kellett volna húzni egy kicsit (képet nem tudok mutatni, így meg elég zagyva, de mindegy). Ehhez képest az én kocsimon a hibák, amiket eddig észrevettem: a hátsó ablak fűtéskapcsolóját addig b.sztatták, hogy majdnem lejött, ezt visszanyomtam, meg a csomagtér nyitóbowdenjéről a véglezárót leszedte valami hozzáértő, a motortér nyitóját szerencsére nem találták meg. Ezen kívül tiszta zsír lett az első szélvédő, azt is tapogatták (tán azt hitték, nem igazi üveg). A többi kapcsoló megúszta, és szerencsére a kulcs nem volt a kocsiban, így nem tudták beindítani se. Az akksi se merült le, pedig a sarut elfelejtettem lehúzni (hála a 2 wattos ajtóizzóknak).

Az egészből a tanulság:

1. ennyi pénzért nem éri meg nyitva hagyni a kocsit, csak ha valaki ott van, és rendesen felügyeli – 3 kiscsóka volt „kiosztva” a kocsira, de ők ide-oda szaladgáltak, meg különben se az ő autójuk, szóval annyira nem izgatta őket

2. csipkebokor vessző

3. tuti ott leszünk Komáromban és a többi Amcsiautós-találkozón is, nem normálisak ezek az emberek, de hát akinek Delorean-je van, az se az, szóval megtaláltam a megfelelő társaságot!

Akkor ma elmerülünk a bulvár Deloreanspecifikus mocsarában egy videóval:

Szóval a dekoratív hölgyemény  SueLyn Medeiros, akit még nyáron állítottak félre a rendőrök Hollywoodban miután Deloreanjével meghúzott egy másik autót. Az ajtó nyitása utáni erős alkoholszag miatt egy gyors józanságtesztet hajtottak végre, amin a modell - szerencsére csak képletesen - elhasalt.

Az egész intézkedés alatt mezítláb mászkált, nevetgélt és flörtölt a rendőrökkel, amit azok kevéssé díjaztak és végül bilincsben vitték el. A véralkoholszintje a megengedett duplája volt, 14 ezrelék. Az óvadék értéke 45000 dollár, amit a cikk megírásáig még nem fizettek ki.

Igyekeztem valami olyan képet találni, ahol két ruhadarabnál többet visel, csak hogy a Blikk szintjénél továbbra is feljebb maradjon a blog, de nem sikerült. Úgyhogy aki (fél)pucér képeket akar nézegetni, az nyugodtan kattintson a felső linkre. Nagyon szépen mutatja, hogy a Deloreantulajdonosok nem csak és kizárólag csúnya szőrös férfiak. :)

1:14-től pedig megéri megnézni néhány fiatalt, akiket a csaj és a teszt nem érdekel, ők az autóval pózolnak.

Folytatódik a téli szünet egy kicsit obszcénebb idézettel:

- I got rid of my girlfriend for my DeLorean, thinking it would be less stressfull. Boy was I fuckin' wrong. But I still wouldn't trade it for that bitch!!

- Kidobtam a csajomat a Deloreanem miatt, mert azt hittem nyugodtabb lesz az életem. Hát kurvára nem, de mégsem cserélném vissza arra a ribancra.

Úgy látom a zárás következik, mert újabb nagy fejlesztést már nem találok. Kisebből van egy vagonnal, azokból szemezgetek nem elfelejtve, hogy korábban is írtam már ilyen összesítő listákat.

Az RPM relét, a TAB-ot már írtam korábban, habár ebbe a listába eddig nem vettem bele. Ebbe a vonalba tartozik még a benzinpumpa, ami igazából nem valós fejlesztés, hanem csak egy utángyártott, de az eredetinél jobb minőségű alkatrész. Van viszont még pár olyan fontosabb dolog, amik megérhetik a pénzüket.

Az egyik az új vízcsőkészlet. Egy 30 éves autóban még akkor is hajlamosak elöregedni a gumialkatrészek, ha rendesen használták. Akkor pedig, ha sokat állt akkor ez különösen igaz, ugyanis ekkor ezek a csövek, gumik kiszáradnak és amikor újra nyomás alá kerülnek elrepednek, szétmállanak. Ezért ajánlatos figyelemmel kísérni állapotukat és szükség esetén cserélni őket. Ha pedig általánosan szar a helyzet, akkor itt a tökéletes megoldás, a hipervagány DMC feliratos csőkészlet. Egyszer már tervben volt, hogy megveszem, de aztán inkább féktárcsacsere lett belőle.

A következő fontos dolog az ajtók lámpáinak cseréje. Ez normál autók esetében nem lenne szükséges, de  a Delorean esetében megfontolandó, mert míg egy normál autóban az ajtót csak ki és beszállásra használják, addig egy Delorean esetében fontos stílusjegy, amit egy autós találkozó esetében mutogatni szokás. A nyitott ajtóban levő régi típusú égők pedig 1-2 nap alatt simán leszívják az akkumulátort. Ellenben az új ledes megoldással nyugodtan lehet menőzni, nem kell a fesztivál végén szégyenszemre bikakábelért kuncsorogni.

A másik olcsóbb megoldás (amit szégyenszemre én is használok), hogy lehúzom az ajtónyitás érzékelőket és így nem kapcsolódnak fel nyitáskor. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy tervben van a ledesítés is.

Végül pedig az újabb típusú lámpák az autóra. Kinézetre ugyanolyanok, de jobb a fényerejük és az eredeti egybeöntött lámpákkal szemben cserélhető bennük az égő. Két verziójuk van, a sima és az angeleye. A második nem tudom mennyire OT vizsga kompatibilis.

Amikor tavasszal először olvastam ezt a történetet még a régi dmctalk.com-on egyből tudtam, hogy télen ebből blogbejegyzés lesz. Azóta ráadásul még íródott hozzá pár dolog és ha Chris Piazza és a 3165-ös Delorean kapcsolata továbbra is így folytatódik, akkor akár még további részek is lehetnek. Sajnos a régi dmctalk a történettel együtt az enyészeté lett, de szerencsére Chris az új oldalon is regisztrált és miután megkértem, hogy írja le nekem a történetét meg is tette és így az nem veszett el. Ennek a fordítását olvashatjátok most egy gigamegabrutálbejegyzésben. Mérete alapján megérte volna két részre szedni, de úgy nem lett volna annyira élvezhető. Viszont ha jövő hétre nem írok semmit, akkor aztán ne lepődjetek meg! :)

A 3165-öst 25000$-ért PJ Gradytől vettem 12000 mérfölddel az órájában. Az eredeti tulajdonosa egy orvos volt, aki 1981-ben vette újonnan, de nem nagyon használta. A szomszédja elég régóta szerette volna megvenni, de a doktor nem akarta eladni. A szomszéd miután 1991-ben visszatért az első Öbölháborúból új ajánlatot adott, amit aztán a doktor már elfogadott. Hét évig használta, majd hét év után eladta PJ Gradynek 1998-ban. Az autó egy teljes felújítást kapott, majd ez után vettem meg 1999 elején.

Az autó csodálatosan nézett ki (és néz ki most is) és a vétel egy gyerekkori álom beteljesülése volt. Olyannyira szerettem, hogy elkövettem azt a hibát, hogy mindennapi autónak használtam. Márpedig ha minden nap vezetsz egy autót, akkor azzal előbb-utóbb történik valami. Ez velem 1999 karácsonyán történt, amikor egy karácsonyi vacsoráról hazafelé tartva egy nő 40 mérföldes (kb. 64 km/h) sebességgel fékezés nélkül hátulról nekem jött. A Delorean annyira összetört, hogy a biztosító totálkárosnak nyilvánította volna, de Rob Grady segítségével sikerült megmenteni és újraépíteni.

A következő két évben szintén elég sokat vezettem az autót és egyszer sem hagyott cserben, soha nem robbantam le vele sehol egészen addig, míg már 30000 mérföldet nem mutatott az órája. Aztán jött 2001 Szeptember, ami nekem más okból lett emlékezetes, nem pedig a terrortámadás miatt. Ugyanis ekkor én robbantam le. A barátnőm (azóta feleségem) 20 éves húga Szeptember 22.-én autóbalesetben meghalt. Addig a pillanatig még soha nem tapasztaltam meg ilyet és ez teljesen tönkretett. Annyira rossz állapotban voltam, hogy nem tudtam magammal mit kezdeni és egy óriási hibát követtem el. Elmentem autót vásárolni és elcseréltem a Deloreant egy újabb Mercedesre. A kereskedő látta, hogy itt nem az autó, hanem én vagyok rossz állapotban és ebből hasznot is húzott. Miután hazaértem az egész családom megrökönyödve vette tudomásul, hogy mit tettem és rávettek, hogy szerezzem vissza az autót. Másnap vissza is mentem, de addigra az autót már felrakták egy kamionra, az üzletet nem lehetett visszacsinálni. Úgy tűnt örökre elvesztettem...

Telt az idő, a következő találkozásunk 2003-ban történt. Miközben éppen Deloreaneket nézegettem az eBayen egy a közelben levő autókereskedés hirdetésébe botlottam, ahol meglepetésemre a 3165-öst hirdették. Felhívtam a fickót és elrohantam, hogy megnézzem. Elmeséltem neki a történetemet, erre ő is elmondta, hogy Pennsylvaniában vette egy árverésen, és 20000$-t kért az autóért. Sajnos az elbeszélésem kettőnk különleges kapcsolatáról nem hatotta meg és habár próbáltunk az alkudozással, nem tudtunk megegyezni, mert éppen a 2004-ben esedékes esküvőmre kellett a pénz. Így másodjára sem sikerült visszaszereznem. Elbúcsúztam az autótól és reméltem, hogy jó kezekbe kerül.

Eltelt újabb hét év, ami alatt semmit sem hallottam 3165-ről, pedig elég sokszor rákerestem mindenfelé a neten, de teljesen eltűnt, ezért csak reménykedhettem, hogy jó kezekben van. 2010-ben aztán 3165 talált meg engem.

2010 februárjában egy szombati napon egy felszólítást kaptam szüleim házába ami azt állította, hogy tartozásom van egy raktárcég felé, ahol az autómat hét hónapja fizetés nélkül tárolom. Amennyiben nem rendezem ezt a tartozást, kénytelenek lesznek elárverezni a járművet. Sokkot kaptam, majd észhez térve egész hétvégén a raktár és az aukcióvezető telefonszámát kutattam. Mikor sikerült velük kapcsolatba lépni, azt a tájékoztatást kaptam, hogy mivel nem fizettem a bérletet, ezért kapcsolatba léptek azzal akinek a neve alatt legutóbb forgalomba volt helyezve az autó. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt kilenc évben, amióta eladtam az autót, senki sem szerzett rá új rendszámot, tehát a kereskedő, akinek eladtam nem is tudta eladni senkinek.

Viszont ez felvet pár kérdést, például hogy miért van az autó még mindig az én nevemen? Az ügyvédem segítségével a következő dolgokra jöttünk rá. A kereskedő valószínűleg azért nem vette a nevére az autót, mert ha eladás után egyből az új tulajnak adja el, saját maga kihagyásával, akkor ő ezzel pénzt spórol meg. Valószínűleg ez történhetett. Egy másik kérdés pedig, hogy miért nem sikerült eladni az egyébként nagyon jó állapotban levő autót? Erre egy ötletünk volt. Az, hogy ha bárki futtat az autóra egy Carfaxot, azonnal szembeötlik az 1999-es karambol. Márpedig a magas ár egy ilyen előélettel elijeszthette a potenciális vásárlókat. Gondoltam további információt szerzek és elmentem ahhoz a kereskedéshez, ahol legutóbb láttam az autót, de mikor odaértem be voltak zárva és egy idézés lógott az ajtóról. Eléggé bajban voltak, de nekem éppen ez volt a szerencsém. Végül volt még egy kis gond a raktárral, de miután az aukcióvezető megmondta, hogy én vagyok a jogos tulajdonos nem tudtak mit tenni, a 2300$-os elmaradás kifizetése után elvihettem az autót. Ez az első út viszont nem volt túl hosszú, mert a régi benzin kiszivattyúzása után is csak az utcáig jutottam el vele, ahol leállt. Innentől trailerrel vittem tovább, de ahogy végiggondoltam elég nagy szerencsém volt. Az autó a kilenc év nagy részét egy légkondicionált raktárban töltötte két emelet mélyen és amikor nem itt volt is csak 900 mérföldet ment. 

Két gyerekem születése mellett a 3165-ös visszaszerzése életem legboldogabb napjai közé tartozik, mert sikerült kijavítanom egy sok éve elkövetett hibámat. Nem vagyok gazdag ember és sokan nem értik az autóhoz való ragaszkodásomat. Habár nem régen megint veszélybe került és esélyessé vált, hogy el kell adnom, de szerencsére úgy alakultak a dolgaim, hogy továbbra is megtarthattam. Valamint a végére van egy tanulság is: "Fel a fejjel! Sosem tudhatod, hogy legközelebb mi fog történni!"

Hirdetnivalóm nincs, ezért egy kis történet jutott mára, én jót vigyorogtam rajta. Említettem már a fekete autókat korábban és azt is, hogy ezekből készültek el a jobb kormányos változatok is annak idején a Wooler Hodecnél. Egy ottani dolgozó mesélt pár élményéről, amiből ezt is vettem.

Történt ugyanis, hogy miközben dolgoztak a mérnökök a jobbkormányosításon, előkerült egy probléma, hogy mit csináljanak a hamutartóval, ami a középkonzolon van. Ez azért volt probléma, mert azzal, hogy átkerült a kormány a másik oldalra, az emberek attól még ugyanúgy a jobb kezükben fogták a cigarettájukat és így ebben a helyzetben kényelmetlen a bal oldali hamutartó elhelyezés. Miután nem nagyon jutottak semmire, odajött egy kezdő tervező és azt javasolta, hogy más autókhoz hasonlóan helyezzék el a hamutartót a jobb oldali ajtó karfájában, amire kitört a nevetés.

Amikor nem értette, hogy miért nevetnek rajta a többiek, akkor felvilágosították, hogy  emlékezzen csak, hogy a DMC-12 ajtaja felfelé nyílik és az ő megoldásával az ajtó nyitásával a hamutartó teljes tartalma visszadőlne a boldog tulajdonos nyakába. Nem vezették be a megoldást.

Mikor múlt hét csütörtökön azon gondolkodtam, hogy mi legyen az eheti fejlesztés, hirtelen a homlokomra csaptam, hogy "Baszki! Ez hogy nem jutott eddig az eszembe?" A torziós rugót elfelejtettem eddig, pedig a Delorean esetében elfelejteni az ajtót az olyan, mintha valaki alkoholmentes sört inna. Előfordul, de nagyon égő. :)

A rúgó működéséről írtam már régebben, azt a rész nem ismételném. Viszont nem írtam még az esetleges hibákról. A torziós rugókról két dolgot kell megemlíteni.

Az egyik, hogy a vezető és az utas oldali rugó külsőre sem azonos. A hátsó részük igen, de míg a vezető oldalinak hatszög alakú az első befogórésze, addig az utas oldalinak négyzet alakú. Emiatt nem lehet összekeverni a kettőt és nem lehetséges kicserélni egymással őket. Érdekes is lenne persze, mert fordítva csavarodnak, így mondjuk egy utas oldali rugó még jól meg is nehezítené a bal ajtó kinyitását.

A másik pedig, hogy valami okból a bal oldali rugók (a bal első acéllemezhez hasonlóan) elfogytak. Pontos dolgot senki sem tud, hogy miért és hogyan történt mindez, de attól még tény marad, hogy ha valakinek négy-öt évvel ezelőtt eltört a vezető oldali rugója, nagyon nehezen és nagyon drágán tudott csak újat szerezni. Ez a nagyon drágán, ebben az esetben nem egyszer 1500$-t (330 000 Ft) jelentett. A rugók eltűnése főleg azért érdekes, mert egy nagyon ritkán meghibásodó alkatrészről van szó, tehát el biztosan nem fogyott. Igaz egy meghibásodás ebben az esetben javíthatatlan törést jelentett.

Külön téma, hogy egyáltalán hogyan lehetséges egy ilyen rugót tönkretenni. A legegyszerűbb, ha valahogyan egy mélyebb karcot ejtünk rajta és így már esélyes, hogy e mentén a törésvonal mentén meggyöngül a rugó és elpattan. Én magam egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány ilyen módon eltört torziós rugóról hallottam. Sokkal valószínűbbnek tartom azt a bénaságot, amit én magam is elkövettem. Itt írtam róla. Viszont ezt sem hiszem, hogy sokan utánam csinálták volna. Szóval rejtély, hova veszhetett annyi rugó.

Rövidebbre véve a történetet, többen meglátták a feltáruló piaci rést és kis időn belül két cég is előállt a saját torziós rugós megoldásával. (Mellesleg meg hirtelen előkerült pár régi gyári is. Micsoda véletlen. Csak nem ül valaki a készleten?) Ez a két cég a dmoco.com-on és a deloreannewparts.com-on érhető el. Közreműködésükkel az árak jelentősen estek és ami még fontosabb, biztosnak látszik az utánpótlás ez esetben is.

A deloreannewparts esetében az új rugó valóban rugó, teljesen más technológiával készült, mint az eredeti. Hátránya, hogy nem túl szép, előnye viszont, hogy csak 550$ (125 000 Ft)

A másik megoldás egy sokkal szebb és drágább megoldás, amit a dmoco kínál. A technológia újabb és elmondásuk szerint még jobb is, mint az eredeti, de a végeredmény külsőre azonos a gyárival. Ezzel kapcsolatban nyilatkozni nem tudok, de szerintem én ezt választanám a 850$-os (190 000 Ft) ár ellenére is.

Eredeti gyári rugók szintén a 200 000 Ft-os ár környékén vehetőek, szerintem simán vannak olyan jók, mint a dmoco fajta. Elméletileg a speciális kriogenikus gyártás miatt végtelen számú csavarodásra képes az is.

Egy utolsó kiegészítés. Az utas oldali rugók jellemzően fele áron, 100 000 Ft körüli összegért vehetők.

Utóirat: Ma lett 30 éves a Delorean. Mit vegyek neki szülinapjára? :)