Megvolt a NAAF 10, a beszámolót úgy tűnik hárman írjuk a Bopattal és a Mentossal. Most pedig pár eddig megesett javítás:
Plusz egy kép és némi szövegezési javítás Roy Nesseth bejegyzésében.
Kiegészítés a Bombardierről A Delorean gyár régen és most bejegyzésben.
Pár új infó Ed Bernsteinről.
Új képek, infók, javítások a Híres Deloreantulajdonosok bejegyzésben.
Kisebb kiegészítések a John Delorean kábítószerügye - Az ügyvédek és a bíró bejegyzésében.
Elég régen megígértem már ezt a részt, de eddig valahogy nem volt erőm nekifogni újra egy akkora kutatásnak, mint a kábítószerügyes sorozat egyes részeihez szükséges volt. Most viszont előveszem a témát, hogy ha valaki már úgyis netezik ahelyett, hogy kienné a fene Komáromba az erődbe, akkor legalább hasznosan és tartalmasan töltse el az idejét. :)
Szóval a kábítószerüggyel kapcsolatban több házkutatást is tartottak Deloreannél Bedminsterben és nagyon sok iratot néztek át a hatóságok könyvelési hibák és csalások után kutatva. Látszott, hogy Deloreanből mindenképpen bűnbakot akarnak csinálni, ezért mindent elkövettek, hogy terhelő bizonyítékokat találjanak. És Delorean balszerencséjére a cég könyvelésében voltak is érdekes részek.
A legkomolyabb "hiba" még 1978-ra vezethető vissza. Azt már írtam, hogy a DMC a DRLP-n keresztül intézte a befektetők pénzét, és amikor az összes befektető pénze megérkezett, akkor ezt a 12,5 millió dollárt és az angol kormánytól kapott pénzből 5,15 millió dollárt (ez akkor már DMC pénz volt) elutaltak a GPD Services Inc.-nek. Ez az összesen 17,65 millió dollár elméletileg a Lotushoz ment volna a fejlesztési munkák elvégzéséért. Kisebb probléma, hogy később a Lotus kiszámlázott további 23 millió dollárt a munkáért, amit a DMC ki is fizetett.
Innentől lett érdekes, hogy mi is az a GPD Services Inc. Ez a panamai alapítású svájci cég mint kiderült Colin Chapman egy régi ismerősének, Marie-Denise Juhannak a cége volt, de körülbelül ez minden amit tudni lehet róla. Miután a DMC csődöt jelentett, a befektetők - köztük az angol állam - kicsit jobban utánanéztek a három cég (DMC, Lotus, GPD) ügyeinek és észrevették, hogy a GPD egy bonyolult folyamat során angol, svájci és holland bankokon keresztül a pénzből legalább 8,5 millió dollárt utalt át John Delorean magánszámlájára. A többi pénzről viszont semmi feljegyzést nem találtak.
Ezek miatt 1985-ben Deloreannek sikkasztási vádakkal is szembe kellett néznie. Ebben az ügyben is Weitzman képviselte, aki a drogügyben is. A védelem ezúttal arra épült, hogy Delorean valóban megkapta a pénzt a GPD-től, de az egy teljesen szabályos kölcsön volt Colin Chapmantől és mindenféle sikkasztással kapcsolatos vádat elutasított. Amikor pedig az ügyészek rámutattak, hogy milyen érdekes, hogy éppen aznap érkezett meg Delorean számlájára a bő 8,5 millió dollár, amikor ugyanez a bank egy a GPD-s pénzzel gyanúsan megegyező összeget kapott, Weitzman véletlen egybeesésnek vélte. Erről az egészről sajnos Chapmant nem tudták már megkérdezni, mert 1982 decemberében szívrohamban meghalt. Emiatt pedig a vád nem tudta Deloreant szembesíteni Chapmannel és így két hónap után bizonyíték hiányában felmentették.
Ennek az eredménynek az angolok értelemszerűen nem örültek, ezért a Scotland Yard bevonásával saját nyomozásba kezdtek és 1989-re eljutottak Fred Bushellhez, a Lotus egykori igazgatójához. Egy szót sem mondott arról, hogy mit tud a sikkasztásról, ennek ellenére (vagy éppen emiatt) három év börtönre ítélték, amit le is töltött. Az angolok Deloreant is megvádolták, de mivel ügyvédei sikeresen harcoltak a kiadatása ellen, ezért a tárgyalás is elmaradt. Egy bíró szerint ő és Chapman is legalább tíz évet kapott volna.
Ezekkel a perekkel egy időben beperelték az Arthur Andersen könyvelővállalatot is, akik a DMC könyvelését vizsgálták és erről a tételről mégis megfeledkeztek. 1997-ben végül 35 millió dollárt fizettek az angol kormánynak, majd két évvel később egyéb befektetőknek további 27,75 millió dollárt peren kívüli megegyezésként. Az utolsó DMC-vel kapcsolatos perek 2000-ben értek véget. Ez és az Enronbotrány nagyon megviselte a vállalatot és 2002-ben vissza is adták a könyvelési jogosítványaikat.
Mára először a motorfelújításomról akartam írni, de mivel a képek majd csak hétvégére lesznek meg, ezért azt egy héttel arrébb raktam és egy régebben felírt témát hoztam előre. Ez pedig a DOD, azaz a Delorean Owners Directory.
A DOD egy szerintem nagyon jó kezdeményezés. Arról szól, hogy Deloreantulajdonosok az egész világon megadják pár személyes adatukat egy adatbázis részére, majd ezt megosztják más tulajdonosokkal. Ami miatt viszont ez igazán hasznos, az az, hogy megadják a lakcímüket, elérhetőségüket és azt, hogy milyen autóval kapcsolatos szolgáltatásokat tudnak nyújtani. Ezek a következők:
C - Coffee and conversation gladly given. - Egy kávéra és beszélgetésre örömmel hajlandó.
W - Workspace available - Van hely javításra.
M - Can Offer Mechanical Help - Tud segíteni javításban.
T - Tools Available - Vannak szerszámok
E - Contact in Emergency Only - Csak vészhelyzetben
Azt hiszem nem kell mondanom, hogy egy hosszú út során, egy műszaki hiba esetén mekkora segítséget tud nyújtani egy ilyen lista. Elvégre az ember soha nem tudhatja, hogy hol bukkan fel egy másik Deloreantulajdonos. :)
Egy átlagos bejegyzés a következően néz ki a DODban:
A bal felső piros részben van a név, a jobb felső kékben
pedig a telefonszám. Én innen kitöröltem a saját adataimat, szerintem úgyis tudja mindenki. :)
Utána az emailcím, cím, a már feljebb említett szolgáltatások köre. (beírtam mindent, mert optimista vagyok. :) ) és az autóm tulajdonságai.
A listát először a dmcnews.com gondozta, aztán Ken Montgomery vette át valamikor 2009 végén. Így aki a 2009 májusinál újabb listát szeretne, annak már a texasi kluboldalon kell keresnie felül a DOD menü alatt. Nekem a 2011 júliusi verzió van meg, a részletet is abból vettem.
Jelenleg 63 oldalas a lista, oldalanként átlag 17 tulajdonossal és azok autóival. Nem számoltam meg, hogy hány ember és autó van benne, de kb. 1000 tulajdonos lehet fent.
A listára felkerülni és ahhoz hozzájutni nem egyszerű. Először is kell egy Delorean, amit beregisztrálunk a listára. Utána a kapott jelszóval már letölthetjük az ismét jelszóval védett .pdf-et. Mivel az egész lista a bizalomra épül, ezért én ezt még soha nem láttam feltörve és csak úgy szerteszéjjel a neten és habár minden tulajdonost bíztatok a jelentkezésre és letöltésére, kérem is őket, hogy ne osszák meg másoknak, mert úgy ahogy nagyon nagy előnyt tud jelenteni, úgy rossz kezekbe kerülve veszélyes is lehet.
Megvolt a klubtalálkozó, hamarosan felkerül a rekordidő alatt megírt beszámoló is a delorean.hu-ra az Események menüpontba.
Most hétvégén viszont jön a következő program, a legnagyobb Amerikai Autós fesztivál az országban, Komáromban. Minden évben kint vagyok, idén is így lesz, gyertek ti is! Úgy tűnik még az idő is megjavul addigra.
A holnapi találkozó ideje és helye megváltozott. Részletek a fórumban, de a lényeg, hogy Veszprém és a Tesco helyett Budapesten leszünk az Eleven Centernél szombaton délután két órától. Akit érdekel az autó az jöjjön!
Elfelejtettem megírni a múlt pénteki cikknél, hogy most Nick Sutton (a DMCL egykori dolgozója) visszaemlékezéseit írom meg. Nem sokat írt még, de azok szerintem igen jól megírt, szórakoztató írások. Íme a következő rész:
1979 elején John Delorean kérésére a Lotus és a DMC csapata nekiállt, hogy beszállítókat keressen több alkatrészhez úgy, hogy azok megfeleljenek a készülő autó rozsdamentes elvárásainak. Az egyik első ilyen alkatrész az üzemanyagtank volt. Ebben az időben az üzemanyagtankok nagy részét sima felületkezelt lágyacélból készítették, ám ezek hosszú távon közel sem voltak rozsdamentesek.
Több lehetséges megoldás megvizsgálása után a felfújt műanyag üzemanyagtank (blow moulded plastic tank) lett a befutó. Miután akkor még nem volt internet, ezért sokkal nehezebb volt az adott szakembereket megtalálni, így a könyvtárból és néhány egyéb helyről szereztünk néhány potenciális beszállítójelöltet. Többüknek volt használható technológiája, de csak egy volt, amelyik autókban is használható teméket gyártott, egy francia cég, amelyik a Renault R4 tankját gyártotta.
Küldtem a cégnek egy telexet és felajánlottam, hogy mikor legközelebb Franciaországban leszünk találkozhatnánk valamelyik emberükkel, mivel ebben az időben elég sokat jártunk arra a Renault miatt. Ebbe ők is beleegyeztek és az egyik találkozó után a Charles De Gaulle reptéren, az Europa terminál kávézójában össze is futottunk Le Clerc úrral.
Le Clerc úrról telefonban elég pontos leírást adtak, így nagyon hamar megtaláltuk a két bőröndjével. Rajtam kívül még Barrie Wills beszerzési igazgató volt velem. Barrie volt a főnök, így ő vitte a szót eleinte. Bemutatkoztunk, leültünk egy asztalhoz, rendeltünk egy kávét, majd elmondtuk jövetelünk célját. Le Clerc úr pedig bemutatót tartott a cégükről és a termékeikről. A két bőrönd az asztal alatt volt, így nem láttuk egyiket sem.
Egészen addig, amíg büszkén be nem mutatta "az egyik komplexebb" terméküket, egy kb. 22-23 cm-es műanyag babának a törzsét. Ugyanolyat, amivel a gyerekek játszanak, de ennek nem voltak meg a kezei, lábai és a feje sem. A fény felé tartotta, hogy mutassa, hogy milyen vastag az fújt rész a teljes felületen és folyamatosan áradozott a tökéletes minőségéről.
Ehhez hozzá kell fűzni, hogy a Charles De Gaulle reptéren elég sok az ember és a kávézó sem kivétel ez alól. Így amikor Le Clerc úr további babákat, majd babakezeket és lábakat vett elő, elég nagy feltűnést keltett a szomszédos asztaloknál. Főleg, hogy egy idő után már annyi "alkatrész" volt az asztalon, hogy a kávéscsészéknek alig jutott hely. Eddigre már nem csak a kávézó közönsége nézett minket, hanem már kintről is benéztek az emberek, hogy mi folyik az asztalunknál.
Barrienek ritkán állt el a szava, de ezúttal úgy gondolta, hogy szüksége van még egy kávéra és inkább megkeresi a pincért és látszott rajta, hogy teljes időpocsékolásnak tartja az egész találkozót. Nem tudom mennyit volt távol, de szerintem még a Párizs-London távolságot is megjárta a pincér miatt, így egyedül hagyott Le Clerc úrral, miközben mindenki minket bámult, én pedig egyre jobban elvörösödtem.
Végül Barrie visszatért és gyorsan elköszönt azzal, hogy "Majd értesítjük", a repülő felé pedig még megkérdezte, hogy mi mást mondott még. Tisztán emlékszem az utolsó mondatára, ami az volt, hogy:
"Azért hoztam a babákat, mert nagyon hülyén néztem volna ki egy üzemanyagtankkal itt a repülőtéren."
Úgy ahogy annak idején Hollandiából, most Írországból sem lehetett úgy hazajönni, hogy ne szereztem volna pár Deloreanes szuvenírt. Ezúttal mondjuk kicsit több cucc sikerült, de a két rendezvény méretéből adódóan ez nem meglepő. Említettem már, hogy kaptam egy két pintes söröskorsót és egy névre szóló whiskeyt. A söröskorsóról van kép, a whiskeyről nincs, de cserébe van szép Deloreankép (ami csak a kép kedvéért lett ide ideiglenesen felragasztva), két Vissza a Jövőbés poháralátét, egy névjegykártya és két Eurofestes regisztrációs kártya.
Aztán van még az esernyőm, amiből a Bopatnak már nem tudtunk szerezni. Marha nagy egy valami, még egy hátrányos helyzetű nagycsalád is kényelmesen elfér alatta.
Ez itt a Hirdetés részhez kellett volna, hogy jöjjön, csak éppen kifelejtettem. Upszi.
Szóval miután nagy ügyesen megúsztam kedves José barátom "üzletét", rátaláltam Adrian autójára (ami az enyém most már, ha valaki lusta lenne visszaolvasni). Mivel ő az autót "félretette" egy "nagyon lelkes úrnak", párhuzamosan is kerestem másikat, és találtam is június 13-án, mégpedig egy "nem semmi" autót: a Discovery csatorna Wheeler Dealers (Autókereskedők) c. műsorának járgányát. Ez a műsor ugyanis arról szól, hogy vesznek egy többé-kevésbé lerobbant "klasszikus ikonikus autót", feljavítják, és eladják ("we buy iconic classic cars, fix their faults and then sell them on"). Láttam már sok részt, jó fej mindkét szereplő: a kereskedő, Mike Brewer (a pufifejű), és a szerelő is, Edd China (a langaléta kobold - az Artúr és a Villangókból az Artúr fejét szerintem tuti róla mintázták). Úgy tűnt, mindent megtesznek azért, hogy jó autót kapjon a vevőjük, és ez sokszor az eladási ár rovására is megy - de hát ugye ők alapvetően a műsoron keresik a pénzt, nem az kocsikon.
Tehát, ahogy említettem, bírom a műsor készítőit és bízom abban, hogy nem vernek át az autóval, így elkezdtem egyezkedni velük a vételárról. 19.995 GBP ONO (Or Nearest Offer, Vagy a Legközelebbi Ajánlat) volt a vételár, meg is ajánlottam 20 ezret - tudom, nem vagyok egy nagy alkudozó, de hát ugye nem kis handycappel indulok, mivel ha nem én vihetem el az autót, akkor feleslegesen utaztam ki Angliába. A kocsival annyi volt a csavar, hogy a június 25-tel kezdődő hétvégén tartandó DeLorean Eurotec Eventen (az angol klub találkozója) akarták filmre venni, hogy megköttetik az üzlet, viszont nekem erre a hétvégére már volt programom, amit nem akartam felrúgni.
Így hát szépen leírtam nekik, hogy már régóta keresek egy DeLoreant, a pénz megvan rá, de már lekéstem egy csomó autóról, mivel folyton eladják az orrom elől egy "helyi hülyének", és hogy nem szeretnék feleslegesen kimenni, bla, bla, bla. Be is vették a sztorit, megegyeztünk abban, hogy szerdán (június 22-én) kimegyek, megnézem a kocsit (a műsor "policy"-je, hogy nem adnak el úgy autót, hogy nem nézi meg személyesen a vevő), adok egy kis előleget kp-ben, majd - mivel a június 25-26 hétvége nem jó - visszamegyek kb. egy hét múlva, és elhozom "lábon". Ez ugye dupla repülőjeggyel járt volna, de mivel nagyon megbízhatónak gondolom a műsort, nem tűnt rossz ajánlatnak így se. Szóval ennyit arról, hogy alkudoznak a sorozatban: megegyeznek előre, hogy kié lesz az autó, a többiek pedig, akik szeretnének bekerülni a műsorba, odamennek, és túl magasnak találják az árat.
Na de hogy miért nem ez lett az én autóm: munkahelyi gondok miatt mégse tudtam kimenni 22-én, szerdán megnézni a kocsit (egész héten Magyarországon kellett tartózkodnom), ők meg mindenképpen el akarták adni még azon a héten (még szombat előtt - ahogy említettem, szombat az már csak a mozi része volt az eladásnak).
Így aztán, hogy visszaérjek még 20-a előtt, 16-án kaptam magam, megvettem a repjegyeket (Szabi haverom is jött velem), majd Adrian autóját - de ez már egy másik történet (volt).
Na mi lesz hétvégén Veszprémben? Hát klubtalálkozó lesz! Feltéve persze, ha jó idő lesz (mert most nagyon szar) és lesz autó, amelyik menjen (mert egyelőre még mindegyik Delorean szerelőnél van). Persze bizalmam és lelkesedésem töretlen, a fórumban pedig majd megbeszéljük a részleteket.
Meg írok valami idézetet is, mert régen volt:
- Today at the grocery store parking lot a lady told me I have "a really cute Lamborghini". Should I be upset?
- Ma a bolt parkolójában egy nő azt mondta, hogy "nagyon cuki a Lamborghinim". Most mérgesnek kéne lennem?
Habár éppen elég bajunk volt, 1981 nyarát tovább nehezítette a rengeteg bombariadó. Ilyenkor mindig ki kellett üríteni és át kellett vizsgálni a teljes gyárat, ami a gyár nagy területe miatt legalább egy órát vett igénybe. Ilyenkor a munkásokat a füves Seymour dombra terelték akik ott várták meg a keresés végét. Mikor a rendőrök elhagyták az épületet, Myron Stylianides körbejárt egy megafonnal és ő mondta be, hogy mindenki visszatérhet az épületbe. Persze ezt többször is meg kellett ismételni a hallássérültek miatt, akik ilyenkor többé-kevésbé az összes dolgozót jelentették. Kétségtelen, hogy a nyári napsütésben a fűben heverészni kényelmesebb, mint bent dolgozni.
A nappali jó idő ellenére a bombariadók főleg este történtek, pár órával az éjjeli műszak befejezése előtt. Emiatt jellemzően korábban hazaengedték a munkásokat, mert a riadó után már nem lett volna értelme pár percre visszahívni őket.
Természetesen nyomozás indult az ügyben és kiderült egy érdekes részlet, miszerint az éjjeli bombariadókat egy gyáron belüli telefonról szokták bejelenteni. Az is kiderült, hogy habár a termelésen belüli telefonok csak a gyáron belüli kommunikációra voltak korlátozva, ez az összeszerelő üzemben levő telefon viszont egy hiba folytán külső számokat is tudott hívni és a bejelentő jellemzően ezt a telefont használta. Az összeszerelő üzem este tízkor fejezte be a munkát és ez után már csak a készenléti fények égtek, ezért a lebukásra nagyon kicsi volt az esély. Ennyi információval már megvolt a lehetőség, hogy elkapják a névtelen telefonálót.
Mivel az összeszerelő üzemben a kartondobozok teljesen általánosak voltak, ezért egy ilyen egyáltalán nem volt feltűnő. Ez adta az ötletet, hogy az egyik összeszerelőüzemi műszak befejezése után néhány biztonsági őr bemászott egy kartondobozba, amiről jó rálátás nyílt a kérdéses telefonra és vártak. Miután hosszú leskelődésre készültek, ezért vittek be a dobozba széket, termoszban innivalót és elemlámpákat is. Először egy fickót láttak, aki nekiállt görkorcsolyázni az óriási teremben. Ment pár kört, tett pár piruettet, majd távozott. Nem rossz, de az őrök nem erre vártak. Pár perccel a szokásos bombariadó hívások előtt viszont jött egy másik fickó. Odament a telefonhoz, óvatosan körbenézet és tárcsázott. Csak ő lehetett!
Erre az őrök előugrottak és meg is kérdezték a csávótól, hogy mit csinál, aki annyira megijedt, hogy még a telefont sem tette le. Majd azt válaszolta, hogy: "A nagynénémet hívom Ausztráliában. Mindenki tudja, hogy erről a telefonról lehet külső számokat is hívni." És ő éppen ezt tette.
Ez után az akció után a fenyegetőt már nem sikerült megtalálni, viszont a bombariadók is abbamaradtak. A telefont átállították belső hívásra, az ismeretlen görkorcsolyázó pedig most már talán azzal foglalkozik, amiben igazán tehetséges volt és nem autót gyárt.
