Élet egy Deloreannel

Szóval ott hagytam abba, hogy pendülés, és a csomagtartó nem nyílt ki. Igazából már vártam, hogy mikor szakad el a csomagtartó bovdenje, mert nem egy ritka hiba ennyi idő után, de egy hetet még várhatott volna, mert a Balaton Classic az bizony indul május 31-én, és addigra mindennek működnie kell. Emiatt is volt nagyon fontos a kilométeróra megszerelése is.

A fő gond ugye nem is a csomagtartó maga, hanem az, hogy a 3200-as VINtől a tankoláshoz is fel kell nyitni a csomagtartót. A Delorean 300 kilométeres hatótávja pedig egyáltalán nem elég egy oda-vissza útra, és a 300 kilométeres  versenyre. Szóval a pendülés után kicsit félve néztem meg a nyitó kallantyút, hogy hol a bovden vége,  és szerencsére még kilógott 1-1,5 centi. Fogó elő, meghúztam, és nyílt a csomagtartó. Akkor oké, mondom, nagy dráma nincs. Viszont ez így baromi kényelmetlen, valami megoldást ki kell találni, mert az új bovden nem ér ide Hollandiából úgy, hogy még be is lehessen szerelni.

Felhívtam McFlyt, és mondta, hogy szerezzek egy sorkapcsot, aztán abba fűzzem bele. Nagy ötlet, csak honnan szerzek én ilyet. Hát a szomszédtól! Szerencsére volt is neki egy négy soros, én meg a kettesbe alig egy óra alatt beleszenvedtem a jól kirojtosodott bovdenmaradékot. Belehúztam rendesen és működött is a dolog, igaz, még mindig elég kényelmetlen volt. És itt jött a nagy ötlet, hogy akkor az egyes és hármas sorba meg egy hurokként bele lehet rakni a leszakadt bovdendarabot. Ez már sokkal hamarabb ment, mert ez nem volt kirojtosodva, és így lett egy szép nyitóm.

Persze végleges megoldásnak ez közel sem jó, de a hétvégét valószínűleg kihúzza. Utána meg meg lehet csinálni rendesen.

A kilométeróra lehetséges hibáiról írtam már korábban egy összefoglalót. Így amikor a szlovén kiránduláson ismét megtörtént a dolog, nem ért teljesen váratlanul. Egyből ráfogtam az angle drive-ra, de mint kiderült, ez elhamarkodott ötlet volt. Ednél két csomagot lehet rendelni. Az egyikben csak az angle drive van, a kerékre való kupak és a kettőt összekötő rész. A másikban pedig benne van a lower speedo cable is, ami az angle drive-ot a felső spirállal összekötő rész. Én csak az elsőt rendeltem, pedig a McFly mondta, hogy szerinte a teljes kit kéne, de én okosabbnak hittem magam. Na de mikor nagy nehezen ideért a csomag (A Fedex bő egy hetet szórakozott, mire sikerült kikézbesíteni. Ilyen eddig még soha nem volt.) és szétszedtük az autó bal elejét, kiderült, hogy az angle driveom bizony tökéletes, a lower speedo cable szorult meg és tekeredett szét.

Ezen a képen az angle drive a 13-as, a lower speedo cable pedig a 11-es. Az Ed csomagjában pedig a 13-as, 14-es és 18-as alkatrész van csak. Így aztán rendelhettem az új csomagot, ami viszont szerencsére a régi szokásoknak megfelelően 2 nap alatt ideért. Viszont mivel nem bíztam a Fedexben, ezért a Classic előtti hétfő reggelen elhúztam a McFlyhoz és ott negyed óra alatt kicserélte az ő tartalékkábelére, ami ugyan kicsit hosszabb, de tökéletesen működik. Aztán majd valamikor berakjuk az Edtől vett darabot is.

Egyébként a szerelésnél megint csak jól jött a Delorean suv-os magassága, mert csak ki kellett tekerni a kormányt jobbra, és egész jól oda lehetett férni, még meg sem kellett emelni az autót. Egy rövid tesztkör után, miután látszott, hogy működik a kilométeróra, már indultam is haza.

Ha pedig már ott voltam a környéken, csináltam pár képet az Üvegtigrisnél, és mentem tovább. Aztán másnap befejeztem az ablakemelő kapcsolójának a szerelését, majd mikor nekiálltam elrakni a szerszámaimat, nyitottam a csomagtartót, hallottam egy pendülést, és a csomagtartó nem nyílt ki.

Ó, hogy az ég szakadjon rád, te szemét! - becézgettem a Deloreant, és láttam, hogy lesz még itt szerelős bejegyzés.

Ezen a  héten három bejegyzés is lesz, mindegyik egy szerelésről fog szólni. Ahogy írtam, a szlovén kirándulás alatt két hibája lett az autónak. A kilométeróra és a jobb oldali ablak döglött be. A kilométeróránál biztos voltam benne, hogy az angle drive a hibás, meg is gyászoltam a még eredeti, "jó" minőségű angle driveomat, majd az Ednél meg is rendeltem az újat. Amíg a csomagot vártam, addig pedig nekiálltam az ablaknak, mert úgy voltam vele, hogy azt én is meg tudom csinálni, elvégre a jobb ajtót már szedtem szét korábban.

Mivel a hipotézis az volt, hogy az ablakmotor lesz a hibás, valószínűleg beázott az előző mosás után, ezért nekiálltam bontani, és egy kölcsönbe kapott szerszámmal egész hamar le is kaptam a kárpitot. Esetleg még valami kontakthibára gondoltam, hogy valami kábel szétcsúszhatott valahol. Mentem lefele, és ahogy haladtam, egyre tisztább volt a helyzet, mire pedig a motorhoz értem, kívülről semmi gondot nem láttam. Minden kábel a helyén, semmi nincs megtörve, nincs égési nyom, semmi. Hmmm... Lehet, hogy feleslegesen szívatom magam, és csak a kapcsoló a hibás? Kiszedtem, és kicsit szórakoztam a kapcsolóval, és le tudtam húzni az ablakot. Fel viszont megint nem ment. Hát itt a motor bizony jó, ez nagy szerencse. Gyorsan megkérdeztem McFlyt, hogy miket kell rövidre zárni a fel és lehúzáshoz, kerítettem két drótot, és már ment a felfele is. Tehát akkor csak a kapcsolónál van gond, az biztosan szerelhető.

Elvittem a villanyászomhoz, aki mondta, hogy majd ránéz, de egy hét alatt nem sikerült neki, ezért inkább elhoztam és nekiálltam én magam. Közben pedig, hogy az ajtószétszedés ne legyen felesleges, vettem egy kupac kárpittartó patentet és azokkal álltam neki visszarakni a kárpitot, nem pedig a régi teljesen szétkopott darabokkal, ami olykor már nem is tartották a helyén a kárpitdarabokat. Elsőre nem mentek be a helyükre, mert ezek az új patentek kb. egy milliméterrel szélesebbek, így mindegyikből lereszeltem egy kicsit, és így már nem volt gond. A kárpitok így most sokkal szebben állnak, főleg felül, az ablak alatt. Frankó.

Na de ott hagytam abba, hogy a szerelőmnek nem volt ideje a javításra, viszont megmutatta, hogy hogyan kell szétszedni. Belenéztem, aztán a szétszedett kapcsolóval már mentem is haza, és délután rá is néztem, hogy na akkor mit is kellene ezzel kezdeni. Először is a működés. Ha a kapcsolót előrebillented, akkor megy lefele az ablak. Ilyenkor a bal oldali szürke színű fémdarab előremegy, és ott középtájon felül, van egy kis pöcök, ami átkattan a fenti réz színű foglalatról a 3-as számmal jelzett szürke fémre. Ha pedig hátra billented a kapcsolót, akkor a jobb oldali fémdarab kattan át a 3-as számú fémre. Ez így most elég nehezen átadható, de a lényeg, hogy ha az 1-es és 2-es, valamint a 3-as és 5-ös pineket zárod egy-egy dróttal, akkor felfelé megy az ablak, ha pedig az 1-es és 3-as, valamint a 2-es és 5-öst, akkor meg lefele. Na nekem valahol itt volt valami zavar. Szét is szedtem először a jobb oldali részét a kapcsolónak, és ezt láttam:

Na mi itt a hiba? Hát az, hogy a középső alkatrészen jobb oldalt van egy kis kör alakú szürke érintkező, és annak a jobb oldalán ott van egy fekete kis koszcsík. Na emiatt nem érintkezett rendesen, és emiatt nem működött felfele az ablak. A másik oldalt szétszedve egy kicsit vékonyabb koszcsík volt, emiatt lefele néha működött, de az sem volt túl megbízható. Azt is szétszedtem, és mindkettőt megtakarítottam. Ezen a képen jobb alul látható, hogy milyen szép csillogós lett.

Ezután már csak ki kellett próbálni. Viszont teljesen összerakni nem akartam, ezért ilyen félig nyitott állapotban próbáltam ki. Sajnos így kicsit mozog, ezért sikerült egy rövidzárat összehoznom, ami miatt a 11-es 30 amperes biztosítéknak lőttek, de a csere után jobban odafigyeltem, és már rendesen le tudtam tesztelni, és működött is. Összeraktam hát rendesen, és úgy is ment, és azóta is tökéletesen működik. Szeretem az ilyen nulla forintos javításokat.

És most pedig az éves kirándulásunk egy szép nagy gigaposztban.

A tavalyi ausztriai kirándulás után nem volt kérdés, hogy ezt folytatni kell. Ezért aztán év elején elkezdődött a gondolkodás a célországról, és mivel ez a program Bopatnak, mint a legnagyobb utazónak a szerelemgyereke, ezért hallgatva rá, hamar meggyőződtünk, hogy Szlovénia pont jó lesz nekünk. Nincs túl messze, szép, mi kell még? Hát némi felkészülés. Ezért is szerelgetett mindenki az elmúlt hónapokban, hogy a legkisebb zörgő bizbaszaink is meglegyenek, mert hát csak nem állunk a többiek elé mindenféle nyikorgó alkatrészekkel. Valamint előre megvettük a magyar és szlovén pályamatricákat, mi elrendeztük a gyerekek ügyleteit, McFlyék megbeszélték Hanniballal a saját gyerekük elhelyezését, miszerint a kölökke a Deloreanben utazik, az asszony és Hannibal pedig jön a Skodával.

Így aztán május első csütörtökjén elindultunk mi is Attiláékhoz Érdre, ahol a reggeli kávét benyomhatták az arra fogékonyak. 9 óra volt a terv, nem meglepő módon a két dugó miatt inkább negyed 10 lett, mire odaértünk, de ez nem volt gond, mert McFlyék még hozzánk képest is elkéstek. Itt aztán beállt mindenki az udvarra, kávé, első dumálások, Bopat alapjáratának kis állítása következett, majd indultunk is. Terv szerint egy gyors tankolással kezdtünk volna, hogy mindenki ugyanannyira legyen feltöltve, de a helyi benzinkútnál éppen szoftverfrissítés volt, ezért miközben azon tanakodtunk, hogy megvárjuk-e, egy kisautós nyugdíjas majdnem beletolatott Bopat autójába, és csak a marha nagy óbégatásunkra állt meg, de látszott, hogy még akkor sem tudta, hogy mi is a baj. Hát, nem kéne mindenkinek vezetni, az biztos. Inkább továbbálltunk.

Valahol a Balaton környékén álltunk meg végül a tankolásra, addigra kiderült, hogy Bopat autója nagyon durván túlfogyaszt. A mi 10-11 litereinkhez képest ő inkább 16-17 literrel ment, ami nem magyarázható sem légkondival, sem az automata váltóval. Később aztán ez neki mérséklődött 15 körülire, de nekünk voltak 9 literes, és 12 literes etapjaink is. Szóval azt biztosan meg kell majd nézetnie, mert egyáltalán nem jó.

Innentől az út meglehetősen eseménytelen volt Szlovéniáig, és igazából az autópályás részen utána sem történt semmi. Viszont miután Maribort elhagyva lementünk a pályáról, egyből volt mit nézni, nagyon szép helyeken autóztunk, bár ezt többet nem írom le, de nyugodtan bele lehet képzelni minden bejegyzésbe. A képek majd mutatják.

Azonban aznapra nem volt semmi különleges program, egy finom és ráérős késői ebéd után mentünk a szállásra, ami tipikus síelési pályaszállás volt, ennek megfelelően az egész hotelben egyedül mi voltunk. Viszont sajnos emiatt nem volt vacsora, ezért kb. egy kilométerre kellett elsétálnunk, de igazából az is jól esett. Ott meg aztán igazi helyi kajákat ettünk, és nagyon jól elbeszélgettem egy elég jól beivott helyi kommunistával, akin látszott, hogy még mindig Jugoszláviát sírja vissza. Minden alkalommal amikor Kínáról vagy az oroszokról volt a szó, éljenzett, a Budapest - Belgrád vasútnál majdnem énekelni is kezdett. Hát más világ volt, az biztos. Na de a lényeg, hogy nagyon jót ettünk, aránylag jó áron, majd a hazakaptatás után igazán jól aludtunk.

Másnap reggeli után összeálltunk egy fotózásra, a háttérben egy olyan kilátással, amihez még az életben nem volt szerencsém, aztán elkezdtük a napi hegynek fel, aztán hegyről le szerpentinezésünket. Közben láttuk a tavalyi esőzések és áradások eredményeit, hát nem gyenge, hogy bő fél évvel az események után is milyen állapotok vannak pár helyen.

Aztán jött a következő megálló, és fotózkodás, majd a következő és a következő. Hát igen, igazából ezért mentünk. Az egyetlen dolog, ami megakasztotta egy kicsit a szórakozást az volt, hogy az egyik kávészünetnél - ami egy elég hangulatos, ördögökben bővelkedő útszéli kocsmánál történt - , kiderült, hogy nekem bizony bedöglött a jobb oldali ablakemelőm. Szrencsére csukott állásban. Utána még elég sokat nyomkodtam, aminek a vége az lett, hogy sikerült lehúzni, de vissza már nem ment. Okos voltam. Szerencsére később sikerült felhúzni, aztán utána már nem nyúltam többet hozzá.

A következő checkpoint a bledi tó volt, nem írom le újra, hogy mit csináltunk, csak azt, hogy utána már mentünk a szállásra, ami a Ramada Hotel volt. Odamentünk, nincs hely, mert mint kiderült, a kisváros annyira menő hely volt, hogy két Ramada Hotel volt benne, mi meg a rosszban voltunk. Átmentünk hát a jó hotelbe, lepakoltunk, majd kimentünk a városba egy kicsit körülnézni, és meginni egy kis ezt-azt. Aztán visszaérve folytattuk a beszélgetést, pálinkázást, aztán valamikor éjfél környékén bele is állt mindenki az ágyba.

Másnap reggeli, pakolás, indulás, és meglepő módon hegyre fel, fotózkodás, völgybe le. És ha jól emlékszem, itt volt az egyik szerpentinen, hogy a McFly kicsit lerakta az autó alját, és az egyik kanyarbeli kátyúnál nekem is koppant egy jó nagyot az autó eleje, de egyik autónak sem lett semmi baja szerencsére. Aztán volt is egy kis beszélgetés arról, hogy most akkor ki milyen úttípust szeret a Deloreannel kapcsolatban. McFly és Bopat imádta a szerpentinezést, Attila és Én viszont inkább a hosszú egyenes utakra és az autópályatempóra esküdtünk. Mutatja is a klub teljesen demokratikus voltát ( :) ), hogy pont fele fele arányban volt mindenkinek a kedvence, mert első és utolsó nap autópályázás volt, közben pedig szerpentinezés. 

Ezután jött az út szerintem legjobb része, egy függőhíd és egy olyan gyönyörű színű folyó, hogy azt leírni nem is lehet. Ezen a hídon talán fél órát is bohóckodtunk, mire újra útnak indultunk. Majd aztán innen jött a legproblémásabb rész is. Némi kommunikációs zavar miatt a négy Delorean elindult, de Hannibal még nem, és mire ezt észrevettük, már a rádiók hatótávján kívül volt. Telefonon megmondták neki, hogy merre kell jönni, de sikerült neki egy kilométeren tíz kilométert elveszni, majd rájöttünk, hogy itt bizony nem lesz új találkozó egy darabig, mert nekünk sem volt jó az út mellett ácsorogva várni rájuk. Így megkapták a célhelyet és két csapatban mentünk.

Goriziában, ami egy érdekesen kettévágott határváros, tankoltunk, és vártuk a Hannibalékat. Viszont ők eddigre már bőven átkóvályogtak Olaszországba, ahonnan meg aztán visszajöttek, de közben Bopat már teljesen elvesztette a türelmét és miután indulás után egyből egy balesetbe futottunk és mi visszamentünk a benzinkútra, hogy akkor már mindegy, megvárjuk a Hannibalékat, ő inkább továbbment. Itt jött elő a második műszaki hibám, ezúttal a kilométeróra döglött be. Na mondom, a jó kis angle driveomnak lőttek, kár érte, jó ügynök volt. Szerencsére enélkül simán megy az autó, én meg érzésből is tudom mennyivel megyek, meg van egy jó kis cetlim erre a helyzetre. Mutatja, hogy melyik fokozatban milyen rpm hány km/h-t jelent. Na de a lényeg, hogy ha nem is hasonló elosztásban, de ismét két részletben mentünk Trieszt felé.

Bopaték jóval hamarabb odaértek, és már a főtéren voltak, amikor mi még próbáltunk parkolóhelyet keríteni a kikötőben. Igazából nem éreztük itt jól magunkat. Lett helyünk, de nem akartuk az autókat a talált parkolóban hagyni, mert habár többen is mondták, hogy nyugodtan lehet, de mi mégis problémáztunk azon, hogy ki volt írva, hogy a tengerészeti rendőrség számára fenntartott terület. Így aztán inkább szóltunk Bopatnak, hogy bocs, de mi leléptünk a szállás felé. Így aztán Trieszt inkább csak egy felesleges körként maradt meg az emlékezetünkben. És ismét megerősödtem abban a hitemben, hogy a Delorean nem való a nagyvárosokba.

És jól is tettük, hogy leléptünk. Az utolsó szállás nagyon jó kis hely volt, ráadásul pár száz méterre volt tőle egy jó kis étterem, ahol a halat szeretők jól kiélhették magukat, de én is kaptam rendes ennivalót. Itt eldumáltunk sokáig, majd elértük a buszt, ami másfél euróért elvitt minket Piranba. Tökéletes befejezése volt a kirándulásnak, a naplemente, az ottani zene, majd koncert mind nagyon jó volt. Végül aztán az utolsó előtti busszal visszatértünk a szállásra, és még beszélgettünk jó sokáig.

A másnapi reggeli helyszíne talán a legjobb volt az út alatt, kint egy kertben, mellettünk halfarm, kicsit távolabb pedig a tenger. Mindemellé pedig csodás idő, ami egyébként az egész útra igaz volt. Folyamatos 20-25 fok, eső nélkül. Jobbat elképzelni sem lehetett volna. Szóval a reggeli után pakolás, aztán indulás hazafelé. Hát nem voltunk visszafogottak, elég jó tempót diktáltunk az biztos. Most, két héttel később, még nem jöttek gyorshajtási csekkek, szóval bízok benne, hogy megúsztuk, de bizony voltak helyek, ahol nem sikerült a 130-at tartani.

Ebédig elég jól mentünk, utána megálltunk enni egyet, ahol talán két órát is ellazáskodtunk, majd vissza a Deloreanekbe, és vissza a pályára. És itt ütött be a baj. Bopat ment elől, aztán a McFly, utána én, és egyszer csak McFly szólt a rádióba, hogy "Bopat, húzódjál le, folyik valami!". Óriási szerencsére pont volt ott egy benzinkút, és ahogy megálltunk, látszott, hogy Bopat autójából dől az olaj. Kicsit megvizsgálva látszott, hogy a váltónál van a gond. Betoltuk egy parkolóhelyre, szólt Hannibal a személyzetnek, hogy egy kis homokot szórjanak az olajra, aztán tanácstalankodtunk, hogy mi legyen. McFly aláfeküdt az autónak és látszott, hogy ez itt helyben nem javítható, a kihajtásnál ment szét a szimmering, ha jól emlékszem. Itt látszott, hogy innentől csak a tréler a megoldás. Egy kicsit még gondolkodtunk, de miután Bopat riasztotta a fiát, hogy van mára egy útja Szlovéniába, sok sikert kívántunk és elbúcsúztunk.

Innentől kicsit nyomottabb hangulatban és rádiók nélkül mentünk tovább, egészen Szombathelyig, ahol még megálltunk egy utolsó tankolásra és búcsúra, mert innentől aztán már mindenki a saját tempójában nyomta hazáig. Ennek ellenére nem nagyon szakadtunk el egymástól, Komáromig, ahol én lejöttem a pályáról, talán 5 kilométeren belül voltunk mindhárman. Végül aztán hazaért mindenki szerencsésen, még Bopat is, igaz ő fél napos késéssel. Aztán nekiálltunk összerakni a gépeket a hóvégi Balaton Classicra.

A vízpumpa cseréje és az év eleji olajcsere megvolt az előző bejegyzésben, de eddigre már teljesen biztos volt, hogy megyünk május elején Szlovéniába négy Deloreannel. Márpedig egy ilyen hosszú útra rendesen fel kell készülni, nem csak úgy nagyjából. Ezért úgy gondoltam, hogy ideje a sok kis egyéb elromlott bizbaszt is megjavítani. Szerencsére McFlyhoz már régen bejelentkeztem, mert az ajtók beállítása már nagyon érett, valamint közben összejött pár egyéb dolog is, amiket már említettem  korábban.

Így aztán május első szombatján beültem az autóba, és elhúztam a McFlyhoz, hogy szétszedjünk és összerakjunk mindent. Azt azért tegyük hozzá, hogy könnyedén használom a többes számot, de itt a szerelést McFly végezte, én inkább a segédmunkási szerepkörben próbáltam nem teljesen haszontalan lenni. Közben megérkezett a Dudu is a kölökkel, hogy ők is szocializálódjanak egy kicsit.

A legfontosabb, az ajtóbeállítás aránylag gyorsan ment. A bal ajtónak az első zárján kellett állítani, a jobb oldali ajtónál pedig egy kicsit az ajtót toltuk feljebb. A torziós rugóhoz egyik esetben sem nyúltunk, szerencsére nem kellett. Aztán kicseréltük a még régi benzincsövet, valamint a légszűrőháznak az egyik betört csavarját próbáltuk lazítgatni. Ez a csavar rettentő mennyiségű WD40-et kapott, de estig nem sikerült megmozdítani. Végül újra lett fúrva, így már a harmadik csavar is fogja a légszűrőmet. Ez azóta így volt, amióta megjött az autó, szóval egy 16 éves problémára tettünk pontot.

Aztán jött a legnagyobb probléma: A pöcörő. A pöcörő a légkondinak a műszerfal mögötti vákuumcsődzsungelében egy vákuumcsövet lezáró kis műanyag basz, ami az én autómból hiányzott. Azonban McFlynak volt egy, amit én meg is kaptam már kb. egy éve, azóta pedig hurcoltam magammal és most pedig visszahoztam, hogy akkor rakjuk rendbe. A Szigetközben már megpróbálkoztunk vele egyszer, akkor kicsit jobb lett a helyzet, de nem lett az igazi. Most viszont ki lett borítva az autó egész közepe, és minden újra lett húzva, a régi Craig rádió régen benn maradt alkatrészei kikerültek, valamint ezúttal az extra pöcörő segítségével a légkondit vezérlő tárcsára minden a helyére lett dugva, és ami a legfontosabb, a légáramlás hiányát is sikerült orvosolni.

Ennek két oka volt. Elsősorban az, hogy a vákuumcsövek problémája miatt a hátsó lamella nem nyitott és be volt ragadva, másodsorban pedig a lamellák és a légbefújók közötti gumi - hasonlóan szinte az összes autóhoz - elég jól meg voltak gyűrődve. Mivel kiszedtük az mp3 lejátszót, azért elég sok hely volt arra, hogy mindezt szépen rendbe lehessen rakni, így sok sok év után először végre teljes erővel fújta a Delorean a levegőt - és az iszonyat mennyiségű összetapadt szemetet - az arcunkba és utastérbe.

Így aztán ez lett a szerelés legvége, utána már csak egy kis iszogatás, beszélgetés volt hátra, aztán elaludtunk, másnap pedig elmentem a család után a mamához, ahonnan este értünk haza. 

Azonban itt még nem ért véget a szerelések sora, mert volt még két féktárcsám, amit be kellett rakni, amihez viszont rendes emelő és rendes műhely kellett. Ezért aztán itt a faluban jött egy következő kör. Autó oda, emelőre fel, aztán szétszedés. Azonban természetesen itt sem ment probléma nélkül a szerelés. Azzal kezdődött, hogy volt egy megnyúlt csavar, azt sikerült nagyobb gond nélkül cserélni, azonban volt egy komolyabb probléma is. Az, hogy a jobb oldali kerékcsapágy eléggé morgott, bár ezt én bent eddig még nem hallottam. Ez amiatt volt komoly, mert ez a szétszedés kedden volt, csütörtökön pedig indultunk Szlovéniába. Ennyi idő alatt az Edtől nem jön meg a csomag. Viszont úgy gondoltuk, hogy ennek a kerékcsapágynak szabványosnak kell lennie, biztosan nem valami egyedi alkatrész, így a Bárdiból másnap reggelre meg is lett a cseredarab, így másnap délre készen is volt a csere, a féktárcsákkal együtt. Egy kicsit igazítottak még a szerelők a kormánymű lógásán, ami a McFly szerint tipikus, mert egy műanyag keret szokott ott eltörni, és ez okozza. Most kicsit megfogatták, így már jó lesz. Ezen felül még egy kezdődő rozsdára is fény derült a legjellemzőbb helyen, a benzintank alatt. Hát valamikor ezzel is kell foglalkozni, még mielőtt komollyá válna a helyzet.

Ezután már csak a légkondi feltöltése volt hátra, ami elég szerencsésen alakult. Beszélgettem itt a műhelyben egy fickóval, aki légkondi töltéssel is foglalkozik, és kiderült, hogy mivel a Deloreanben pont olyan kompresszor van, mint a Caterpilllar Challenger traktorban, ezért éppen volt nála minden. Így nem kellett messzire menni, itt helyben megoldottuk ezt is. Aztán már csak egy rendes takarítás volt hátra, és másnap indulhattunk is Szlovéniába.

Közben pedig meglett a 89000 mérföld és spoiler: Azt hittem egy hét alatt meglesz a 90000 is. Nem lett.

Úgy tűnik, hogy az előző bejegyzéseim kétségei jogosak voltak, mert az új Deloreaneket gyártó cég valószínűleg beleállt a földbe.

A cég irodájáról ugyanis leszedték a logókkal ellátott táblákat, valamint a cég két telefonvonalát is megszüntették. A Current megpróbált kapcsolatba lépni a cég több vezetőjével, például Cameron Wynne-nel, a DMCH igazgató, Stephen Wynne fiával, de egyik helyről sem kapott választ. A bezárásnak valószínűleg több oka is van. Az egyik, hogy nem sikerült az elvárt mennyiségű NFT-t eladni. A  legutóbbi adatok szerint a több, mint 9000 helyett mindössze 1235 NFT-t vettek meg 2500 dolláros darabáron, ami 3 millió dolláros bevételt jelentett a cégnek, de úgy tűnik ez nem volt elég ahhoz, hogy elég embert vegyenek fel a fejlesztéshez. Így pedig a város támogatása sem érkezett meg, ami a felvett dolgozók számához kötötte a támogatásának az összegét.

A hét elején a vevők már nem is tudták elérni az NFT-iket, valamint a cég által tavalyra ígért NFT tőzsde sem került elindításra. A cég vezetőinek sorozatos felmondásai sem segítették a bizalom kialakulását.

Azonban a cég egyelőre még nem nyújtott be csőddel kapcsolatos kérelmeket, valamint azt sem tudni, hogy a cég irodáinak a bérletét felmondták-e. Azonban sokan úgy gondolják, hogy ez csak idő kérdése. A fő kérdés azonban az, hogy lesznek-e kártalanítva az NFT-t megvásárló támogatók, ami erősen kétséges.

UPDATE:

Közben Kathryn Delorean felől  is van némi fejlemény.  Úgy gondolta, hogy túl gyorsan haladtak, ezért kicsit lassítani kell. Emiatt pedig az autó hivatalos bemutatóját áttolta 2025-re, John Delorean születésének a 100. évfordulójára. Ez szép is, meg minden, de ezt én inkább mellébeszélésnek érzem, amiatt, hogy a tervezett autó sehol sincs. Addig pedig csak egy jelentősen kisebb makettet szeretnének megmutatni a világnak, valamint azt is elmondta, hogy az autót a Corvette C8 alapján képzeli el. Végül pedig még néhány fontos dolog: Ez az autó sem lesz rozsdamentes acél, az árát pedig a millió dolláros kategóriában képzeli el. 42 darabot terveznek legyártani kézzel, ezért a rendkívül magas ár, a befolyó pénzből pedig mérnöki ösztöndíjakat szeretnének támogatni. 

UPDATE 2:

Közben a DMCH meg megint előhozta a Pontiac Solstice újragyártásának az ötletét.

Na most már tényleg elég mára a hülyeségből.

Megérkeztek a jó idők, ideje volt az év elkezdésének, ami természetesen az év eleji olajcserét, és az egyéb szereléseket jelentette. Amiből idénre is alakult pár. Ezért aztán március közepén el is vittem a Deloreant a szerelőhöz, hogy átnézze.

Azt már említettem korábban, hogy elkezdett folyni a hűtővíz a szombathelyi kirándulás előtt, és a szerelő ki is derítette, hogy bizony a vízpumpa a hibás. Ennek nem örültem túlzottan, két okból. Az egyik, hogy 2014-ben már cseréltem egyszer, ezért bíztam benne, hogy legalább 20-30 évet ismét kibír. Hát nem, csak 10 sikerült. Itt jött a másik ok, hogy már elég drága, szállítással együtt 100e Ft-ot fizettem érte. Igaz, ez az összes tömítéssel együtt.

Voltak azonban más problémás részek is. Az egyik, hogy a hátsó kerekeim alatt, valami okból, nincsenek meg az úgynevezett adapter plate-k, amiket a gumisom csak "pihentető"-nek nevez, de biztosan van valami rendes neve is, csak én azt nem tudom. Megrendeltem őket, bár ezek még később lesznek felrakva, amikor elviszem a gumishoz. Valamint az egyik hátsó teleszkóp is megdöglött, ezért abból is rendeltem kettőt. Ezek fel is lettek rakva egyből. Valamint mivel fékezésnél rázza a kormányt az autó, ezért két első féktárcsát is vettem, azonban itt volt egy kis gond. Ugyanis ezek a tárcsák - az előzőkkel szemben - kb. 3-4 mm-rel nagyobb átmérőjűek, valamint középrészen kicsit vékonyabbak. Emiatt, habár felmennek a helyükre, de egy kicsit lötyögnek. Ezt egyelőre nem tudom mire vélni, és ami nagyobb gond, a szerelőm sem, ezért most még visszakerültek a régik. Ezzel még foglalkozni kell. Ezek az alkatrészek további 110e Ft-ba kerültek. Ehhez jön még a szerelés, valamint a 8 liter olaj és a 14 liter hűtővíz, ami további 120 000 Ft lett.

Itt most eltelt két hét, és vannak fejlemények. Az Ed által küldött vízpumpa pont ugyanott folyat, ahol az előző, lehet újrakezdeni a szerelést, csodálatos. Valamint újra folyik a bal oldali szimmering is a váltónál, ez már szinte rutinszerelés. Ezért aztán volt egy harmadik rendelés és egy újabb szerelés is. Ja és az előző rendelésből kimaradt a pumpa hátulja, most ez is belekerült. Na de a lényeg, hogy ez a pumpa már jó, a szimmering is gond nélkül bement a helyére, úgy tűnik minden oké. Csak a pénztárcám lett könnyebb újabb 60+60000 Ft-tal. 

Nehezen, jó részben az Ednek köszönhetően kis híján fél milliós szereléssel indult ez az év, de legalább úgy tűnik, hogy minden oké. Bár azért egy darabig még tesztelni kell, hogy teljesen biztos legyek benne. Májusra már vannak komoly tervek. Először is egy jó nagy takarítás.

Lassan kezdődik a szezon, addig pedig írok pár dologról, ami az elmúlt hetekben történt. Az első, és talán a legfontosabb, hogy a DMCH újra elkezdte gyártani a hiánycikknek számító bal első acélelemet! Óriási dolog ez, az pedig, hogy mindössze 1500$ a tervezett ára, külön örvendetes.

A következő videó inkább nekem nagy dolog, de talán másnak is érdekes lehet: Előkerült a VIN 515, ami a 35 mérföldes töréstesztes Delorean. Minden jel arra mutatott, hogy a törésteszt után bezúzták, de mégsem. Töröttként eladták 1982-ben valami röhejes összegért, egy fickó megvette, és a garázsában volt egészen mostanáig. 

A  tervek szerint így is hagyják, csak a pár hiányzó alkatrészt tervezik pótolni. Igazi történelem.

A harmadik pedig egy jóval hosszabb videó, ami nem is a Deloreanről szól. Tom Wilson, a Vissza a Jövőbe filmek Biffje beszél az életéről, a hírnévről, a kiállításokról, mindenféléről. Nagyon jól ellenpontozza ez a videó a filmekben róla kialakult bunkó képét, és igazán szerethető karakterként mutatja be. Nagyon jó videó, akinek van ideje, megéri megnézni.

Jó régen írtam, aminek az oka - nem meglepő módon - a rossz idő és hát a szezonon kívüliség volt. Ezért  aztán november óta egyetlen nagyobb történés volt, az is lassan már egy hónapja, amikor is két Deloreannel Szombathelyen tettünk egy látogatást. Természetesen ilyenkor magunktól nem vállalkozunk ilyen útra, ahhoz komoly meghívás kell, ezúttal is így történt.

Még december elején kerestek meg a szombathelyi TDK-tól, hogy középiskolásoknak szeretnék a mérnöki munkát népszerűsíteni, és ehhez kéne nekik két Delorean. Mégpedig azért Delorean, mert a cég most kezd bele egy új üzletágba, ami az elektromos autókhoz fog gyártani különféle alkatrészeket, többek között kondenzátorokat. Innen pedig a kondenzátor - fluxuskondenzátor kapcsolat adta magát. Beszélgettünk hát a részletekről, elmondtam, hogy január 6-án azért eléggé nagy az esélye a rossz időnek, és a hátsó kerekes autók nyári gumival nem éppen ideálisak erre az időre, ezért kilátásban volt egy trailerezés is. Bár én természetesen a lábon vitel mellett voltam. Beszélgettünk, osztottunk - szoroztunk, megegyeztünk.

Eljött az indulás napja, egy szép pénteki nap. Attila, a másik Deloreant egy fékfolyadék folyás miatt inkább már alapból trélerrel hozta, én pedig érkezésük után indultam kiállni a garázsból. Hogy észrevegyem, hogy az autó alatt van egy hűtővíz folt. Nem óriási, de azért nem csak pár cseppecske. Óafene, persze, hogy ilyenkor. Járattam az autót, nem láttam, hogy komoly folyás lenne, mondom megpróbáljuk. Attiláék elindultak, én megtankoltam, vettem pályamatricát és hűtővizet, aztán indultam utánuk. Kicsit később le is előztem őket, aztán egy pihenőnél megálltunk pisiszünetre meg megnéztem a vizet, és látszatra nem hiányzott semmi. Frankóság, nem lesz gond.

Oda is értünk a megbeszélt helyre időre, ott az autók kaptak egy ingyenes mosást, elraktuk őket estére, majd Attila autójával elmentünk a szállásra. Ahol - ha jól emlékszem - négy órán keresztül ettünk, ittunk az étteremben, bepótolva az egész napos ridegtartást. Aztán gyors alvás, gondolva arra, hogy a másnap nehéz lesz.

Reggel 8-kor kezdődött a rendezvény, addigra már ott kellett lenni. Sajnos eddigre eleredt az eső, így a szépen lemosott autók az odaúton kicsit már koszolódtak is, de mivel az esőcseppek jól néznek ki a Deloreanen, ennek is megvolt a szépsége. Attila állt be az autójával a recepcióra, én pedig elé egy féltető alá. Az ő autója környékére raktuk a Zsolttól megkapott Vissza a Jövőbe cuccokat, az enyém meg a játszós / beleülős volt. Maga  a rendezvény egy gyors megnyitóval kezdődött, ami után jött egy kisebb roham az érdeklődők részéről. Utána ők elmentek gyárnézőbe két csoportban, addig kicsit nyugisabb volt a dolog, majd miután visszatértek, még volt egy kis beszélgetés. Majd a legvégén a gyáron belül csináltunk néhány videót is, aztán fél 1 körül már indultunk is haza. Meg kell említeni a kontaktjainkat, akik igazán jó fejek voltak, és a rendezvény is nagyon profin volt leszervezve. 

Egy hiba volt csak, hogy sajnos a hazaútra nem sikerült szép időt rendelni, ezért az nagyon nyálkás, esős, csúszós volt. Egy szóval: szar. Szerencsére gond nélkül hazaértünk, de ismét egyértelművé vált, hogy miért is nem szeretek ilyenkor Deloreanezni.

Év végére pár hír az új Deloreanekről. Október elején már írtam, hogy van baj bőven a Delorean Reimagined háza táján, és hát azóta is történtek dolgok. Jó hír, hogy a Karmával úgy tűnik peren kívüli megegyezésre jutott a cég, valamikor szeptember végén, ami után Joost De Vries, a cég igazgatója úgy nyilatkozott, hogy újabb pénzgyűjtésbe kezdenek, és tőzsdére viszik a céget. Majd kicsit később, de még szintén októberben, szépen csendesen kilépett. Ami még jobb, hogy a Karmától átjött négyesből (Bővebben itt a 3. pontnál.) már csak Alan Yuan van a cégnél, mint éppen aktuális megbízott igazgató, de a másik két kollégája szintén kilépett. Ráadásul még törölték is a különféle profiljaikról, hogy valaha a cégnél dolgoztak.

Az emailes megkeresésekre, telefonokra a cég nem válaszol, a Delorean Exchange továbbra sincsen sehol, a 9351-es darabszámról 4000-re csökkentették a tervezett darabszámot, de úgy tűnik, hogy csak 1235 NFT-t, tehát gyártási helyet sikerült eladniuk. Hát ezek alapján én továbbra sem gondolnám ezt egy sikeres startupnak.