Élet egy Deloreannel

Májusban elég sűrű volt a program a Delorean körül. Voltak a javítások, egy szülinapos, és május végére pedig az idei aktuális Balaton Classic. Már két hónapja le volt foglalva minden, miután pedig az autó is összeállt, már nem volt több kérdés. Igaz, a jelentkezés előtt egy kicsit azért gondolkodtam rajta, hogy belefér-e idén, de végül úgy döntöttünk, kár lenne kihagyni. Főleg, mivel jövőre két naposra tervezik, az meg nekünk lehet, hogy már sok lesz. Na de ez majd annak a napnak lesz a problémája, egyelőre még örülök, hogy az idei év jól sikerült.

Az indulás a szokásos módon ment. Munka után hazarohanás, gyors bepakolás, aztán 4 órakor már indultunk is. Majd Kisbérnél eszünkbe jutott, hogy már megint otthon hagytuk a stoppert. Rejtély, hogy hogyan tudunk ekkora kretének lenni, de ismét megoldottuk. Viszont idén nem estünk pánikba, hanem megbeszéltük, hogy akkor regisztráció, majd megyünk a Siófok Plázával szembeni kínaiba és veszünk egy vekkert. Ismét. Gyors regisztráció, minimális jópofizás, pláza előtt szabálytalanul megállás, majd míg én vigyáztam az autóra Dudu ment a kínaiba. Onnan pedig felhívott, hogy milyen órát vegyen? Mert van a tavalyi narancssárga is, de van rózsaszín is. Naná, hogy rózsaszínt, mennyi lesz? A tavalyi 1500 Ft helyett idén már csak 1400 Ft. Ennyit az inflációról, vegyed! Megvette, visszajött, és már mentünk is a reptérre, ahol ketten is vártak ránk.

Először is ott volt Bopat, aki habár a Deloreannel regisztrált, végül a szlovén problémák miatt mégsem azzal jött, hanem a Nissan 300 ZX-et vette elő. Mivel ő sokkal korábban érkezett, ezért az indulási ideje is sokkal korábban volt, ezért mindössze 5 percet tudtunk beszélni, azt is úgy, hogy már bent állt a rajtsorban. Miután elindultak, mentem a következő checkpointra, aki egy új ismerős volt. A neten futottunk össze, a klub Facebook oldalának az egyik bejegyzésénél. Amikor hazafelé tartottam a McFlytól, beugrottam az Üvegtigrishez, és pont ennél a kollégánál volt az egyik Üvegtigrisben szereplő Volga. Mivel Székesfehérvár környékén lakik, ezért adta magát a dolog, hogy találkozzunk. Vele is eldumáltunk egy fél órát, de aztán nekünk is indulni kellett. Akartam volna még egy kicsit gyakorolni, de az ezúttal kimaradt, de nem is hiányzott. Úgy voltunk az egésszel, mint Rákóczi kurucai a labancokkal szemben. Gyengébb fegyverzetüket bátorsággal pótolták. Lehet, hogy egy éve nem gyakoroltunk, lehet, hogy a szupermenő stopperek helyett csak egy übergagyi kínai vekkerünk van, de a lelkesedésünk sokkal nagyobb, szóval uccuneki, menjünk!

Lett is az első három mérős szakaszon 63 hibapontunk, amivel úgy voltunk, hogy annyira nem is rossz, és valóban, lett még jobb is. Meg persze rosszabb is. A Prológ idén 90 kilométer volt, arra, hogy kicsit visszarázódjunk, pont tökéletes volt. A közelében nem voltunk annak, hogy nyerjünk, de nem is számítottunk rá. Élveztük, és ez volt a lényeg. Beérés  után már rendesen tudtunk beszélni Bopatékkal, be is ültünk egy közeli étterembe, hogy vacsorázzunk egyet. A kaja jó volt, de a kiszolgálás sebessége nem volt éppen a legjobb, és volt egy érzésünk, hogy a pincérek kicsit rá voltak csúszva dolgokra, mert vagy kétszer jöttek vissza újra kikérdezni, hogy most akkor mit is szeretnénk. A Bopat sajt nélküli pizzáját szerintem azóta sem fogták fel. Ezután már csak a szállás elfoglalása volt hátra, és a Delorean elhelyezése. Hát azzal azért megküzdöttünk, mert a szálloda parkolója pufira volt rakva, és csak a mélygarázsban találtunk nagy nehezen egy helyet, de azt is úgy, hogy csak reggelig, mert le volt foglalva valakinek másnap délutántól. Na de nekünk ez bőven oké volt, felhurcolkodtunk, és belezuhantunk az ágyba.

Másnap reggel szerencsére csak 9:10-kor volt az indulásunk, így nem kellett annyira  rohanni, és a szervező megengedte, hogy Bopatékkal nagyjából egyszerre induljunk. Mi mentünk elől, ők utánunk, és bíztunk benne, hogy jó idő lesz. Ami végül is be is jött, meg nem is. Mert a futam alatt kb. tízszer eredt el az eső és lett hidegebb, majd kisütött a nap, és 30 fok közeli lett a hőmérséklet. Deloreannel ez nem volt nagy probléma, de a kabriosok garantáltan befonták a szemöldöküket a nap végére. Vagy eláztak párszor. Maga a verseny hasonlóan ment le a tavalyi és a tavaly előtti évekhez. A tájékozódással már nem volt nagy gond, talán ha két-három alkalommal  hibáztunk a 280 kilométeres távon, igaz egy otthagyott pecsétért egyszer vissza kellett mennünk 4-5 kilométert, de szerencsére Dudu észnél volt. 

Az út Balatonalmádiból indult, és a délelőtti etap Zircet és Pápát érintve Sárváron ért véget, majd visszafelé kicsit elhagyatottabb utakon Devecser és Tótvázsony irányában értünk vissza Almádiba. Volt persze közben egy nagyon jó ebéd Sárváron, igaz azokkal a fajta flancolós sütikkel, amik nem tudják eldönteni, hogy most akkor édesek akarnak lenni vagy sósak, de hát én ezekhez totál hülye vagyok.

Meg az evésnél engem mindig jobban érdekeltek az autók. A tavalyi Saabosok sajnos nem tudtak jönni, mert éppen Svédországban voltak valami Saab találkozón, a Citroen Kacsások pedig előkerítettek a pajta mélyéről egy újabb kreténséget, egy kicsit módosított VW Kübelwagent. Ezen kívül még ott volt, ha jól láttam, a tavalyi James Dean Porsche is, bár ezúttal a tulajával nem futottunk össze, és megjelent egy Mercedes 300 SL Roadster is, ami elég nagy bátorságról tesz tanúbizonyságot, mert hát ezeknek az autóknak az ára bizony nem az átlagemberek költségtartományában mozog. Főleg nem egy olyané, ami simán kibír egy ekkora versenyt gond nélkül.

A tájékozódásnál azonban érdekesebbek voltak az 1/100-as szakaszok. Az első jeges, valamint nagyon nem látszódó két részes szakaszon tudtam, hogy nagyjából reménytelenek vagyunk, és ennek megfelelően össze is szedtünk 900 hibapontot a kétszer két részen, de szerencsére ez lett a nap folyamán a legnagyobb rontásunk, innentől már csak jobb eredményeket mentünk, általában 20-50 közötti hibapontokkal. Aztán az első évben volt egy hosszú szakasz egy templommal, ahol teljesen eltévedtünk, és be is húztuk a 2000 hibapontot. Na az idén is volt, de ezúttal 78 hibaponttal lement a két részes szakasz, jóvá tettük a hibánkat.

Később volt egy olyan, ahol 66 mp volt a szintidő, de volt közben egy kijelző, amin mondták, hogy kint lesz egy szám, azt hozzá kell adni a 66-hoz és igazából az lesz a szintidő. Ez egy magas szám esetén nagyon megboríthatja az átlagsebességet, de itt az volt a szívatás, hogy 0 volt rajta, tehát igazából felesleges volt a para. Ezen utólag azért jót röhögtünk. Az utolsó szakasz pedig egy kiszámolós volt, egy szövegből kellett kiszámolni egy táblázat alapján a szöveg szavainak a számértékét, és az alapján menni. Ez is izgi volt, 75 hibapontunk lett a három mérőpontos szakaszon. Az elég jó a mi viszonylatunkban.

A legemlékezetesebb viszont egy több, mint 4 kilométeres szakasz volt, egy mérőponttal, ahol egész 10-esre kellett beérni. Tehát 130, 140, 150, ilyesmire. A bonyolítás az volt, hogy a főszervező ott hülyéskedett a szakasz közepén, beszélgetett, pecsételt, húzta az időt. Ez egy normál stopperrel bíró csapatnál nem gond, mert ugye nulláról indulsz, hülyéskedsz, aztán amikor mész tovább, akkor mész be a célba, amikor akarsz, mert látod, hogy hányszor 10 másodpercnél jársz. Na de nekünk csak egy csudavekkerünk van, és amikor mi indulunk, akkor az lehet, hogy 7, lehet, hogy 20 vagy éppen 32 másodperc, és a Dudu onnan számol, hogy 1, 2, 3, 4, stb. Na és ebbe a vekkernézésbe és számolásba hülyéskedett bele a főszervező, ami rettenetesen vicces volt ugyan, de igencsak megnehezítette a pontos számolást. Ennek ellenére mentünk tovább, és behúztunk 488 hibapontot. Hát mondhatni ez nem sikerült, mert ugye 500 volt a maximum. Kár érte, de a hülyeség miatt megérte.

Ezen felül még egy említenivaló szakasz volt, a 15. titkos szakasz, ami előtt meg is álltunk, megtippelni, hogy ez vajon hányas lehet, mert annak megfelelően kell menni. Úgy gondoltuk, hogy ez az lehet, amin 7 másodperc a terv, hát akkor menjünk annyira. És mentünk. 0 hibapont. Azannyaköcsögit, ez jó eséllyel szakaszgyőzelem lesz.

Nem kronologikusan írtam a szakaszokat, de nem is számít, ezután nem sokkal már beértünk a célba, és örömmel nyugtáztuk, hogy mindenki milyen jól bírta a strapát. Egy kis tökölődés után mentünk a hotelbe, aztán jöhetett a vacsora. Ismét elég jó volt az asztaltársaság, Bopaték mellett egy Ford Capris csapat ült velünk, eldumálgattunk velük mindenféléről. Aztán jött az izgi rész, a díjátadó. És nyertünk! Kaptunk érmet is! A legjobb pedig az volt, hogy vittük magunkkal a vekkert a színpadra, és a főszervező ki is emelte, hogy mi tényleg ezzel a vekkerrel mérjük az időt, mert látta. Hát röhögött a nép, de mi is. Főleg azért, mert tudtuk, hogy mi elértünk a csúcsra. Ezzel a felszereléssel és ezzel a tudással, ami nekünk van, a szakaszgyőzelem a maximum, amit elérhetünk. Az összetettben első 10-be jutás reménytelen.

Szóval kiélveztük maximálisan a helyzetet, aztán Bopatéktól elbúcsúzva indultunk is hazafelé. Szerencsére a tankolást már korábban megejtettük, ezért ezúttal nem kellett nyitott benzinkutat vadásznunk, és hazafelé meglett a 90000 mérföld is. Ja és a Deloreannel nem volt semmi, bírta a strapát.

Írtam már erről a témáról egy kisebb sorozatot jó régen, azt itt át lehet olvasni. Na de a lényeg, hogy igazából biztosan nem lehet tudni, de pár ötletem azért van. Először is: 

- Sokak hiszik azt, hogy a Vissza a Jövőbe egy dokumentumfilm. Oké, talán ez nem igaz, de az, hogy a filmben a Delorean nem éppen a megbízhatóság csúcsa, annyira beleivódott az emberek agyába, hogy nem tudják elvonatkoztatni a fikciót a valóságtól. A megbízhatatlanságáról kialakult képnek biztosan ez az egyik alapja.

- Valamint az, hogy a korai autók (VIN 500 - 1000) tényleg nem voltak jók, és a nagy hype miatt az újságírók ezeket tesztelték le, és írták meg, hogy bizony vannak még gondok. Idővel az összerakási minőség és maga az autó műszaki tartalma is nagyon sokat javult, az 1982-es autók már kimondottan jók.

- A cég, sőt John Delorean is sokat tett a téves információk elterjedéséért. A folyamatos közlési kényszer, a magasra járatott marketing, és a fejlesztés előrehaladásának következtében történő specifikációváltozások is okoztak problémákat. 

- Azonban a legnagyobb probléma az, hogy az újságírók nem néznek utána rendesen a végleges és valódi adatoknak, hanem folyamatosan ismételgetik az évtizedek óta köznyelven forgó hülyeségeket. Erre itt egy jó példa, McFly jóvoltából.

Tehát akkor: Az Autó Történetének Klasszikusai.

Van benne Delorean, két lazán írt oldal, pár szép kép, és 19 hiba. Ilyen kis terjedelemben ennyi hiba nem rossz teljesítmény.

Megszámoztam a problémás részeket, itt pedig kifejtem.

1. Ahogy írtam, az első autóknál ez néha előfordult, a későbbieknél viszont normál használat során nem. Az elmúlt 16  év során egyszer volt egy ajtóberagadásom, az is azért, mert az utasom csak félig csukta be a jobb oldali ajtót, majd utána nekiállt a zárat feszegetni, és elgörbítette a komplett rudazatot. Ugyanez egy régi Golf ajtaját is kinyírta volna.

2. Ez igaz. Bár lehet, hogy köze van hozzá, hogy a cég 1982 végére tönkrement, a film meg csak 1985-ben jelent meg.

3. Komplex elektronika a költségcsökkentés érdekében? Ennek semmi értelme. Szerintem itt a Lambda szondára és K-Jetre gondolt a szerző, de nem tudom, hogy ennek mi köze van a költségcsökkentéshez.

4. és 16. 145 lóerő. Ez kis hiba, mert 120 és 170 között volt minden a prospektusokban, attól függően, hogy éppen hol járt a fejlesztés. A 130 a helyes érték.

5. A Deloreanben hosszirányban nem állítható a kormányoszlop. Sem manuálisan, sem elektromosan.

6. Colin Chapman "átnézte" a Giugiaro féle karosszériát. Ez talán a legnagyobb hiba az egész írásban. Mert az oké, hogy Giugiaro tervezte a formát, de a Lotus ezt nem átnézte, hanem végigvitte a komplett fejlesztést a prototípustól a gyártásra alkalmas végső autóig. Ezt a bő két évet "átnézésnek" nevezni óriási hiba.

7. Rendszeresen meghibásodó klímaberendezés. Hülyeség. Ezt még a korai autókról sem hallottam.

8. Polírozott rozsdamentes acél. Nem polírozott, szálcsiszolt. De nézzük a pozitív oldalát: Nem alumíniumot írt.

9. DeLoeran. Csak egy kis odafigyelés kellett volna.

10. Az ajtóban nincsenek hangszórók.

11. Az ajtót egyetlen gázteleszkóp emelte fel. Nem. Torziós rugó és gázteleszkóp.

12. Mire a Delorean 1979-ben megjelent. Hát nem. 1981-ben jelent meg.

13. Gyártás ideje: 1979-1982. Helyesen 1981-1982. Ha külön vesszük a modelléveket, akkor 1981-1983. 

14. A darabszám nem 6500, hanem valahol 8500 és 9200 között. Különféle számolások vannak, a 9000 a legjobb becslés.

15.  2850 cm3. Kis hiba, de ha már pontosak akarunk lenni, akkor 2849 cm3.

17. A maximális sebesség 199 km/h.

18. A 0-60mph gyorsulás 10,5, de volt pár katalizátor nélküli Delorean is, amik elméletileg 8,5-et tudtak. A 9,6 nem tudom honnan jött.

19.  Átlagfogyasztás 12,8 l / 100 km. Helyes is, meg nem is. A hivatalos  érték 9-13 liter, amiben végül is benne van a 12,8,  de a vegyes átlag inkább egy 11-12 közötti érték.

Szóval csak ennyi bajom volt ezzel a cikkel. És javítgathatom én folyamatosan  mindenhol az embereket, de az ilyen könyvek és főleg a netes cikkek sokkal több olvasóhoz jutnak el, ezért reménytelen a szélmalomharcom. Ennek ellenére csinálom, mert jól esik. :)

Egy kicsit most megborult a kronológia, mert ez a szülinapos valahol a szerelések közben volt, de mivel azok is párhozamosan futottak, ezért inkább úgy döntöttem, hogy először azokat írom meg, aztán ezt. Igazából annyira sokat nem számít.

Szóval volt egy szülinaposom, ám ezúttal nem csak a Monostori Erődnél találkoztunk, hanem elmentem egy kicsit nosztalgiázni a Premier Outletbe, Biatorbágyra. Jó kis találkozók voltak ott annak idején, gondoltam jó lesz egy szülinapos találkozóra is. Ami pedig a legjobb volt, hogy Skynet is jelentkezett, hogy akkor ő is megjáratná az autót, ha már egyszer annyira közel megyek.

Így aztán egy gyors takarítás után bepattantunk Duduval a gépbe, és el is szenvedtük magunkat az 1-es úton Biatorbágyig. Közben pedig ismét majdnem agyvérzést kaptam a sok hétvégi sofőrtől, akik továbbra sem tudták, hogy vajon melyik univerzumban vannak. Na de odaértünk, találkoztunk a szülinapossal, és  elkezdtünk beszélgetni. A Dudu meg elindult boltnézőbe, mert ezek a nők ilyenek. :)

Erről nem is nagyon tudnék többet írni, meglehetősen szabványosan ment a dolog, de ami miatt mégis külön bejegyzést érdemelt a dolog, az az, hogy egy órával később megérkezett Skynet is, és így már két Delorean volt a helyszínen, ilyen pedig nem volt kb. 2014 óta. Plusz megérkezett a család is, és mint kiderült, majdnem ugyanolyan Teslájuk volt, mint a szülinaposnak, szóval most már azokról is lehetett beszélgetni, nem csak a Deloreanekről.

Így aztán az egy órás terv bőven két órába hajlott a végére, de szerintem mindenkinek megérte a kis extra. Így aztán elégedetten indultunk és értünk haza. Aztán lehetett visszatérni a különféle szerelésekhez.

Szóval ott hagytam abba, hogy pendülés, és a csomagtartó nem nyílt ki. Igazából már vártam, hogy mikor szakad el a csomagtartó bovdenje, mert nem egy ritka hiba ennyi idő után, de egy hetet még várhatott volna, mert a Balaton Classic az bizony indul május 31-én, és addigra mindennek működnie kell. Emiatt is volt nagyon fontos a kilométeróra megszerelése is.

A fő gond ugye nem is a csomagtartó maga, hanem az, hogy a 3200-as VINtől a tankoláshoz is fel kell nyitni a csomagtartót. A Delorean 300 kilométeres hatótávja pedig egyáltalán nem elég egy oda-vissza útra, és a 300 kilométeres  versenyre. Szóval a pendülés után kicsit félve néztem meg a nyitó kallantyút, hogy hol a bovden vége,  és szerencsére még kilógott 1-1,5 centi. Fogó elő, meghúztam, és nyílt a csomagtartó. Akkor oké, mondom, nagy dráma nincs. Viszont ez így baromi kényelmetlen, valami megoldást ki kell találni, mert az új bovden nem ér ide Hollandiából úgy, hogy még be is lehessen szerelni.

Felhívtam McFlyt, és mondta, hogy szerezzek egy sorkapcsot, aztán abba fűzzem bele. Nagy ötlet, csak honnan szerzek én ilyet. Hát a szomszédtól! Szerencsére volt is neki egy négy soros, én meg a kettesbe alig egy óra alatt beleszenvedtem a jól kirojtosodott bovdenmaradékot. Belehúztam rendesen és működött is a dolog, igaz, még mindig elég kényelmetlen volt. És itt jött a nagy ötlet, hogy akkor az egyes és hármas sorba meg egy hurokként bele lehet rakni a leszakadt bovdendarabot. Ez már sokkal hamarabb ment, mert ez nem volt kirojtosodva, és így lett egy szép nyitóm.

Persze végleges megoldásnak ez közel sem jó, de a hétvégét valószínűleg kihúzza. Utána meg meg lehet csinálni rendesen.

A kilométeróra lehetséges hibáiról írtam már korábban egy összefoglalót. Így amikor a szlovén kiránduláson ismét megtörtént a dolog, nem ért teljesen váratlanul. Egyből ráfogtam az angle drive-ra, de mint kiderült, ez elhamarkodott ötlet volt. Ednél két csomagot lehet rendelni. Az egyikben csak az angle drive van, a kerékre való kupak és a kettőt összekötő rész. A másikban pedig benne van a lower speedo cable is, ami az angle drive-ot a felső spirállal összekötő rész. Én csak az elsőt rendeltem, pedig a McFly mondta, hogy szerinte a teljes kit kéne, de én okosabbnak hittem magam. Na de mikor nagy nehezen ideért a csomag (A Fedex bő egy hetet szórakozott, mire sikerült kikézbesíteni. Ilyen eddig még soha nem volt.) és szétszedtük az autó bal elejét, kiderült, hogy az angle driveom bizony tökéletes, a lower speedo cable szorult meg és tekeredett szét.

Ezen a képen az angle drive a 13-as, a lower speedo cable pedig a 11-es. Az Ed csomagjában pedig a 13-as, 14-es és 18-as alkatrész van csak. Így aztán rendelhettem az új csomagot, ami viszont szerencsére a régi szokásoknak megfelelően 2 nap alatt ideért. Viszont mivel nem bíztam a Fedexben, ezért a Classic előtti hétfő reggelen elhúztam a McFlyhoz és ott negyed óra alatt kicserélte az ő tartalékkábelére, ami ugyan kicsit hosszabb, de tökéletesen működik. Aztán majd valamikor berakjuk az Edtől vett darabot is.

Egyébként a szerelésnél megint csak jól jött a Delorean suv-os magassága, mert csak ki kellett tekerni a kormányt jobbra, és egész jól oda lehetett férni, még meg sem kellett emelni az autót. Egy rövid tesztkör után, miután látszott, hogy működik a kilométeróra, már indultam is haza.

Ha pedig már ott voltam a környéken, csináltam pár képet az Üvegtigrisnél, és mentem tovább. Aztán másnap befejeztem az ablakemelő kapcsolójának a szerelését, majd mikor nekiálltam elrakni a szerszámaimat, nyitottam a csomagtartót, hallottam egy pendülést, és a csomagtartó nem nyílt ki.

Ó, hogy az ég szakadjon rád, te szemét! - becézgettem a Deloreant, és láttam, hogy lesz még itt szerelős bejegyzés.

Ezen a  héten három bejegyzés is lesz, mindegyik egy szerelésről fog szólni. Ahogy írtam, a szlovén kirándulás alatt két hibája lett az autónak. A kilométeróra és a jobb oldali ablak döglött be. A kilométeróránál biztos voltam benne, hogy az angle drive a hibás, meg is gyászoltam a még eredeti, "jó" minőségű angle driveomat, majd az Ednél meg is rendeltem az újat. Amíg a csomagot vártam, addig pedig nekiálltam az ablaknak, mert úgy voltam vele, hogy azt én is meg tudom csinálni, elvégre a jobb ajtót már szedtem szét korábban.

Mivel a hipotézis az volt, hogy az ablakmotor lesz a hibás, valószínűleg beázott az előző mosás után, ezért nekiálltam bontani, és egy kölcsönbe kapott szerszámmal egész hamar le is kaptam a kárpitot. Esetleg még valami kontakthibára gondoltam, hogy valami kábel szétcsúszhatott valahol. Mentem lefele, és ahogy haladtam, egyre tisztább volt a helyzet, mire pedig a motorhoz értem, kívülről semmi gondot nem láttam. Minden kábel a helyén, semmi nincs megtörve, nincs égési nyom, semmi. Hmmm... Lehet, hogy feleslegesen szívatom magam, és csak a kapcsoló a hibás? Kiszedtem, és kicsit szórakoztam a kapcsolóval, és le tudtam húzni az ablakot. Fel viszont megint nem ment. Hát itt a motor bizony jó, ez nagy szerencse. Gyorsan megkérdeztem McFlyt, hogy miket kell rövidre zárni a fel és lehúzáshoz, kerítettem két drótot, és már ment a felfele is. Tehát akkor csak a kapcsolónál van gond, az biztosan szerelhető.

Elvittem a villanyászomhoz, aki mondta, hogy majd ránéz, de egy hét alatt nem sikerült neki, ezért inkább elhoztam és nekiálltam én magam. Közben pedig, hogy az ajtószétszedés ne legyen felesleges, vettem egy kupac kárpittartó patentet és azokkal álltam neki visszarakni a kárpitot, nem pedig a régi teljesen szétkopott darabokkal, ami olykor már nem is tartották a helyén a kárpitdarabokat. Elsőre nem mentek be a helyükre, mert ezek az új patentek kb. egy milliméterrel szélesebbek, így mindegyikből lereszeltem egy kicsit, és így már nem volt gond. A kárpitok így most sokkal szebben állnak, főleg felül, az ablak alatt. Frankó.

Na de ott hagytam abba, hogy a szerelőmnek nem volt ideje a javításra, viszont megmutatta, hogy hogyan kell szétszedni. Belenéztem, aztán a szétszedett kapcsolóval már mentem is haza, és délután rá is néztem, hogy na akkor mit is kellene ezzel kezdeni. Először is a működés. Ha a kapcsolót előrebillented, akkor megy lefele az ablak. Ilyenkor a bal oldali szürke színű fémdarab előremegy, és ott középtájon felül, van egy kis pöcök, ami átkattan a fenti réz színű foglalatról a 3-as számmal jelzett szürke fémre. Ha pedig hátra billented a kapcsolót, akkor a jobb oldali fémdarab kattan át a 3-as számú fémre. Ez így most elég nehezen átadható, de a lényeg, hogy ha az 1-es és 2-es, valamint a 3-as és 5-ös pineket zárod egy-egy dróttal, akkor felfelé megy az ablak, ha pedig az 1-es és 3-as, valamint a 2-es és 5-öst, akkor meg lefele. Na nekem valahol itt volt valami zavar. Szét is szedtem először a jobb oldali részét a kapcsolónak, és ezt láttam:

Na mi itt a hiba? Hát az, hogy a középső alkatrészen jobb oldalt van egy kis kör alakú szürke érintkező, és annak a jobb oldalán ott van egy fekete kis koszcsík. Na emiatt nem érintkezett rendesen, és emiatt nem működött felfele az ablak. A másik oldalt szétszedve egy kicsit vékonyabb koszcsík volt, emiatt lefele néha működött, de az sem volt túl megbízható. Azt is szétszedtem, és mindkettőt megtakarítottam. Ezen a képen jobb alul látható, hogy milyen szép csillogós lett.

Ezután már csak ki kellett próbálni. Viszont teljesen összerakni nem akartam, ezért ilyen félig nyitott állapotban próbáltam ki. Sajnos így kicsit mozog, ezért sikerült egy rövidzárat összehoznom, ami miatt a 11-es 30 amperes biztosítéknak lőttek, de a csere után jobban odafigyeltem, és már rendesen le tudtam tesztelni, és működött is. Összeraktam hát rendesen, és úgy is ment, és azóta is tökéletesen működik. Szeretem az ilyen nulla forintos javításokat.

És most pedig az éves kirándulásunk egy szép nagy gigaposztban.

A tavalyi ausztriai kirándulás után nem volt kérdés, hogy ezt folytatni kell. Ezért aztán év elején elkezdődött a gondolkodás a célországról, és mivel ez a program Bopatnak, mint a legnagyobb utazónak a szerelemgyereke, ezért hallgatva rá, hamar meggyőződtünk, hogy Szlovénia pont jó lesz nekünk. Nincs túl messze, szép, mi kell még? Hát némi felkészülés. Ezért is szerelgetett mindenki az elmúlt hónapokban, hogy a legkisebb zörgő bizbaszaink is meglegyenek, mert hát csak nem állunk a többiek elé mindenféle nyikorgó alkatrészekkel. Valamint előre megvettük a magyar és szlovén pályamatricákat, mi elrendeztük a gyerekek ügyleteit, McFlyék megbeszélték Hanniballal a saját gyerekük elhelyezését, miszerint a kölökke a Deloreanben utazik, az asszony és Hannibal pedig jön a Skodával.

Így aztán május első csütörtökjén elindultunk mi is Attiláékhoz Érdre, ahol a reggeli kávét benyomhatták az arra fogékonyak. 9 óra volt a terv, nem meglepő módon a két dugó miatt inkább negyed 10 lett, mire odaértünk, de ez nem volt gond, mert McFlyék még hozzánk képest is elkéstek. Itt aztán beállt mindenki az udvarra, kávé, első dumálások, Bopat alapjáratának kis állítása következett, majd indultunk is. Terv szerint egy gyors tankolással kezdtünk volna, hogy mindenki ugyanannyira legyen feltöltve, de a helyi benzinkútnál éppen szoftverfrissítés volt, ezért miközben azon tanakodtunk, hogy megvárjuk-e, egy kisautós nyugdíjas majdnem beletolatott Bopat autójába, és csak a marha nagy óbégatásunkra állt meg, de látszott, hogy még akkor sem tudta, hogy mi is a baj. Hát, nem kéne mindenkinek vezetni, az biztos. Inkább továbbálltunk.

Valahol a Balaton környékén álltunk meg végül a tankolásra, addigra kiderült, hogy Bopat autója nagyon durván túlfogyaszt. A mi 10-11 litereinkhez képest ő inkább 16-17 literrel ment, ami nem magyarázható sem légkondival, sem az automata váltóval. Később aztán ez neki mérséklődött 15 körülire, de nekünk voltak 9 literes, és 12 literes etapjaink is. Szóval azt biztosan meg kell majd nézetnie, mert egyáltalán nem jó.

Innentől az út meglehetősen eseménytelen volt Szlovéniáig, és igazából az autópályás részen utána sem történt semmi. Viszont miután Maribort elhagyva lementünk a pályáról, egyből volt mit nézni, nagyon szép helyeken autóztunk, bár ezt többet nem írom le, de nyugodtan bele lehet képzelni minden bejegyzésbe. A képek majd mutatják.

Azonban aznapra nem volt semmi különleges program, egy finom és ráérős késői ebéd után mentünk a szállásra, ami tipikus síelési pályaszállás volt, ennek megfelelően az egész hotelben egyedül mi voltunk. Viszont sajnos emiatt nem volt vacsora, ezért kb. egy kilométerre kellett elsétálnunk, de igazából az is jól esett. Ott meg aztán igazi helyi kajákat ettünk, és nagyon jól elbeszélgettem egy elég jól beivott helyi kommunistával, akin látszott, hogy még mindig Jugoszláviát sírja vissza. Minden alkalommal amikor Kínáról vagy az oroszokról volt a szó, éljenzett, a Budapest - Belgrád vasútnál majdnem énekelni is kezdett. Hát más világ volt, az biztos. Na de a lényeg, hogy nagyon jót ettünk, aránylag jó áron, majd a hazakaptatás után igazán jól aludtunk.

Másnap reggeli után összeálltunk egy fotózásra, a háttérben egy olyan kilátással, amihez még az életben nem volt szerencsém, aztán elkezdtük a napi hegynek fel, aztán hegyről le szerpentinezésünket. Közben láttuk a tavalyi esőzések és áradások eredményeit, hát nem gyenge, hogy bő fél évvel az események után is milyen állapotok vannak pár helyen.

Aztán jött a következő megálló, és fotózkodás, majd a következő és a következő. Hát igen, igazából ezért mentünk. Az egyetlen dolog, ami megakasztotta egy kicsit a szórakozást az volt, hogy az egyik kávészünetnél - ami egy elég hangulatos, ördögökben bővelkedő útszéli kocsmánál történt - , kiderült, hogy nekem bizony bedöglött a jobb oldali ablakemelőm. Szrencsére csukott állásban. Utána még elég sokat nyomkodtam, aminek a vége az lett, hogy sikerült lehúzni, de vissza már nem ment. Okos voltam. Szerencsére később sikerült felhúzni, aztán utána már nem nyúltam többet hozzá.

A következő checkpoint a bledi tó volt, nem írom le újra, hogy mit csináltunk, csak azt, hogy utána már mentünk a szállásra, ami a Ramada Hotel volt. Odamentünk, nincs hely, mert mint kiderült, a kisváros annyira menő hely volt, hogy két Ramada Hotel volt benne, mi meg a rosszban voltunk. Átmentünk hát a jó hotelbe, lepakoltunk, majd kimentünk a városba egy kicsit körülnézni, és meginni egy kis ezt-azt. Aztán visszaérve folytattuk a beszélgetést, pálinkázást, aztán valamikor éjfél környékén bele is állt mindenki az ágyba.

Másnap reggeli, pakolás, indulás, és meglepő módon hegyre fel, fotózkodás, völgybe le. És ha jól emlékszem, itt volt az egyik szerpentinen, hogy a McFly kicsit lerakta az autó alját, és az egyik kanyarbeli kátyúnál nekem is koppant egy jó nagyot az autó eleje, de egyik autónak sem lett semmi baja szerencsére. Aztán volt is egy kis beszélgetés arról, hogy most akkor ki milyen úttípust szeret a Deloreannel kapcsolatban. McFly és Bopat imádta a szerpentinezést, Attila és Én viszont inkább a hosszú egyenes utakra és az autópályatempóra esküdtünk. Mutatja is a klub teljesen demokratikus voltát ( :) ), hogy pont fele fele arányban volt mindenkinek a kedvence, mert első és utolsó nap autópályázás volt, közben pedig szerpentinezés. 

Ezután jött az út szerintem legjobb része, egy függőhíd és egy olyan gyönyörű színű folyó, hogy azt leírni nem is lehet. Ezen a hídon talán fél órát is bohóckodtunk, mire újra útnak indultunk. Majd aztán innen jött a legproblémásabb rész is. Némi kommunikációs zavar miatt a négy Delorean elindult, de Hannibal még nem, és mire ezt észrevettük, már a rádiók hatótávján kívül volt. Telefonon megmondták neki, hogy merre kell jönni, de sikerült neki egy kilométeren tíz kilométert elveszni, majd rájöttünk, hogy itt bizony nem lesz új találkozó egy darabig, mert nekünk sem volt jó az út mellett ácsorogva várni rájuk. Így megkapták a célhelyet és két csapatban mentünk.

Goriziában, ami egy érdekesen kettévágott határváros, tankoltunk, és vártuk a Hannibalékat. Viszont ők eddigre már bőven átkóvályogtak Olaszországba, ahonnan meg aztán visszajöttek, de közben Bopat már teljesen elvesztette a türelmét és miután indulás után egyből egy balesetbe futottunk és mi visszamentünk a benzinkútra, hogy akkor már mindegy, megvárjuk a Hannibalékat, ő inkább továbbment. Itt jött elő a második műszaki hibám, ezúttal a kilométeróra döglött be. Na mondom, a jó kis angle driveomnak lőttek, kár érte, jó ügynök volt. Szerencsére enélkül simán megy az autó, én meg érzésből is tudom mennyivel megyek, meg van egy jó kis cetlim erre a helyzetre. Mutatja, hogy melyik fokozatban milyen rpm hány km/h-t jelent. Na de a lényeg, hogy ha nem is hasonló elosztásban, de ismét két részletben mentünk Trieszt felé.

Bopaték jóval hamarabb odaértek, és már a főtéren voltak, amikor mi még próbáltunk parkolóhelyet keríteni a kikötőben. Igazából nem éreztük itt jól magunkat. Lett helyünk, de nem akartuk az autókat a talált parkolóban hagyni, mert habár többen is mondták, hogy nyugodtan lehet, de mi mégis problémáztunk azon, hogy ki volt írva, hogy a tengerészeti rendőrség számára fenntartott terület. Így aztán inkább szóltunk Bopatnak, hogy bocs, de mi leléptünk a szállás felé. Így aztán Trieszt inkább csak egy felesleges körként maradt meg az emlékezetünkben. És ismét megerősödtem abban a hitemben, hogy a Delorean nem való a nagyvárosokba.

És jól is tettük, hogy leléptünk. Az utolsó szállás nagyon jó kis hely volt, ráadásul pár száz méterre volt tőle egy jó kis étterem, ahol a halat szeretők jól kiélhették magukat, de én is kaptam rendes ennivalót. Itt eldumáltunk sokáig, majd elértük a buszt, ami másfél euróért elvitt minket Piranba. Tökéletes befejezése volt a kirándulásnak, a naplemente, az ottani zene, majd koncert mind nagyon jó volt. Végül aztán az utolsó előtti busszal visszatértünk a szállásra, és még beszélgettünk jó sokáig.

A másnapi reggeli helyszíne talán a legjobb volt az út alatt, kint egy kertben, mellettünk halfarm, kicsit távolabb pedig a tenger. Mindemellé pedig csodás idő, ami egyébként az egész útra igaz volt. Folyamatos 20-25 fok, eső nélkül. Jobbat elképzelni sem lehetett volna. Szóval a reggeli után pakolás, aztán indulás hazafelé. Hát nem voltunk visszafogottak, elég jó tempót diktáltunk az biztos. Most, két héttel később, még nem jöttek gyorshajtási csekkek, szóval bízok benne, hogy megúsztuk, de bizony voltak helyek, ahol nem sikerült a 130-at tartani.

Ebédig elég jól mentünk, utána megálltunk enni egyet, ahol talán két órát is ellazáskodtunk, majd vissza a Deloreanekbe, és vissza a pályára. És itt ütött be a baj. Bopat ment elől, aztán a McFly, utána én, és egyszer csak McFly szólt a rádióba, hogy "Bopat, húzódjál le, folyik valami!". Óriási szerencsére pont volt ott egy benzinkút, és ahogy megálltunk, látszott, hogy Bopat autójából dől az olaj. Kicsit megvizsgálva látszott, hogy a váltónál van a gond. Betoltuk egy parkolóhelyre, szólt Hannibal a személyzetnek, hogy egy kis homokot szórjanak az olajra, aztán tanácstalankodtunk, hogy mi legyen. McFly aláfeküdt az autónak és látszott, hogy ez itt helyben nem javítható, a kihajtásnál ment szét a szimmering, ha jól emlékszem. Itt látszott, hogy innentől csak a tréler a megoldás. Egy kicsit még gondolkodtunk, de miután Bopat riasztotta a fiát, hogy van mára egy útja Szlovéniába, sok sikert kívántunk és elbúcsúztunk.

Innentől kicsit nyomottabb hangulatban és rádiók nélkül mentünk tovább, egészen Szombathelyig, ahol még megálltunk egy utolsó tankolásra és búcsúra, mert innentől aztán már mindenki a saját tempójában nyomta hazáig. Ennek ellenére nem nagyon szakadtunk el egymástól, Komáromig, ahol én lejöttem a pályáról, talán 5 kilométeren belül voltunk mindhárman. Végül aztán hazaért mindenki szerencsésen, még Bopat is, igaz ő fél napos késéssel. Aztán nekiálltunk összerakni a gépeket a hóvégi Balaton Classicra.

A vízpumpa cseréje és az év eleji olajcsere megvolt az előző bejegyzésben, de eddigre már teljesen biztos volt, hogy megyünk május elején Szlovéniába négy Deloreannel. Márpedig egy ilyen hosszú útra rendesen fel kell készülni, nem csak úgy nagyjából. Ezért úgy gondoltam, hogy ideje a sok kis egyéb elromlott bizbaszt is megjavítani. Szerencsére McFlyhoz már régen bejelentkeztem, mert az ajtók beállítása már nagyon érett, valamint közben összejött pár egyéb dolog is, amiket már említettem  korábban.

Így aztán május első szombatján beültem az autóba, és elhúztam a McFlyhoz, hogy szétszedjünk és összerakjunk mindent. Azt azért tegyük hozzá, hogy könnyedén használom a többes számot, de itt a szerelést McFly végezte, én inkább a segédmunkási szerepkörben próbáltam nem teljesen haszontalan lenni. Közben megérkezett a Dudu is a kölökkel, hogy ők is szocializálódjanak egy kicsit.

A legfontosabb, az ajtóbeállítás aránylag gyorsan ment. A bal ajtónak az első zárján kellett állítani, a jobb oldali ajtónál pedig egy kicsit az ajtót toltuk feljebb. A torziós rugóhoz egyik esetben sem nyúltunk, szerencsére nem kellett. Aztán kicseréltük a még régi benzincsövet, valamint a légszűrőháznak az egyik betört csavarját próbáltuk lazítgatni. Ez a csavar rettentő mennyiségű WD40-et kapott, de estig nem sikerült megmozdítani. Végül újra lett fúrva, így már a harmadik csavar is fogja a légszűrőmet. Ez azóta így volt, amióta megjött az autó, szóval egy 16 éves problémára tettünk pontot.

Aztán jött a legnagyobb probléma: A pöcörő. A pöcörő a légkondinak a műszerfal mögötti vákuumcsődzsungelében egy vákuumcsövet lezáró kis műanyag basz, ami az én autómból hiányzott. Azonban McFlynak volt egy, amit én meg is kaptam már kb. egy éve, azóta pedig hurcoltam magammal és most pedig visszahoztam, hogy akkor rakjuk rendbe. A Szigetközben már megpróbálkoztunk vele egyszer, akkor kicsit jobb lett a helyzet, de nem lett az igazi. Most viszont ki lett borítva az autó egész közepe, és minden újra lett húzva, a régi Craig rádió régen benn maradt alkatrészei kikerültek, valamint ezúttal az extra pöcörő segítségével a légkondit vezérlő tárcsára minden a helyére lett dugva, és ami a legfontosabb, a légáramlás hiányát is sikerült orvosolni.

Ennek két oka volt. Elsősorban az, hogy a vákuumcsövek problémája miatt a hátsó lamella nem nyitott és be volt ragadva, másodsorban pedig a lamellák és a légbefújók közötti gumi - hasonlóan szinte az összes autóhoz - elég jól meg voltak gyűrődve. Mivel kiszedtük az mp3 lejátszót, azért elég sok hely volt arra, hogy mindezt szépen rendbe lehessen rakni, így sok sok év után először végre teljes erővel fújta a Delorean a levegőt - és az iszonyat mennyiségű összetapadt szemetet - az arcunkba és utastérbe.

Így aztán ez lett a szerelés legvége, utána már csak egy kis iszogatás, beszélgetés volt hátra, aztán elaludtunk, másnap pedig elmentem a család után a mamához, ahonnan este értünk haza. 

Azonban itt még nem ért véget a szerelések sora, mert volt még két féktárcsám, amit be kellett rakni, amihez viszont rendes emelő és rendes műhely kellett. Ezért aztán itt a faluban jött egy következő kör. Autó oda, emelőre fel, aztán szétszedés. Azonban természetesen itt sem ment probléma nélkül a szerelés. Azzal kezdődött, hogy volt egy megnyúlt csavar, azt sikerült nagyobb gond nélkül cserélni, azonban volt egy komolyabb probléma is. Az, hogy a jobb oldali kerékcsapágy eléggé morgott, bár ezt én bent eddig még nem hallottam. Ez amiatt volt komoly, mert ez a szétszedés kedden volt, csütörtökön pedig indultunk Szlovéniába. Ennyi idő alatt az Edtől nem jön meg a csomag. Viszont úgy gondoltuk, hogy ennek a kerékcsapágynak szabványosnak kell lennie, biztosan nem valami egyedi alkatrész, így a Bárdiból másnap reggelre meg is lett a cseredarab, így másnap délre készen is volt a csere, a féktárcsákkal együtt. Egy kicsit igazítottak még a szerelők a kormánymű lógásán, ami a McFly szerint tipikus, mert egy műanyag keret szokott ott eltörni, és ez okozza. Most kicsit megfogatták, így már jó lesz. Ezen felül még egy kezdődő rozsdára is fény derült a legjellemzőbb helyen, a benzintank alatt. Hát valamikor ezzel is kell foglalkozni, még mielőtt komollyá válna a helyzet.

Ezután már csak a légkondi feltöltése volt hátra, ami elég szerencsésen alakult. Beszélgettem itt a műhelyben egy fickóval, aki légkondi töltéssel is foglalkozik, és kiderült, hogy mivel a Deloreanben pont olyan kompresszor van, mint a Caterpilllar Challenger traktorban, ezért éppen volt nála minden. Így nem kellett messzire menni, itt helyben megoldottuk ezt is. Aztán már csak egy rendes takarítás volt hátra, és másnap indulhattunk is Szlovéniába.

Közben pedig meglett a 89000 mérföld és spoiler: Azt hittem egy hét alatt meglesz a 90000 is. Nem lett.

Úgy tűnik, hogy az előző bejegyzéseim kétségei jogosak voltak, mert az új Deloreaneket gyártó cég valószínűleg beleállt a földbe.

A cég irodájáról ugyanis leszedték a logókkal ellátott táblákat, valamint a cég két telefonvonalát is megszüntették. A Current megpróbált kapcsolatba lépni a cég több vezetőjével, például Cameron Wynne-nel, a DMCH igazgató, Stephen Wynne fiával, de egyik helyről sem kapott választ. A bezárásnak valószínűleg több oka is van. Az egyik, hogy nem sikerült az elvárt mennyiségű NFT-t eladni. A  legutóbbi adatok szerint a több, mint 9000 helyett mindössze 1235 NFT-t vettek meg 2500 dolláros darabáron, ami 3 millió dolláros bevételt jelentett a cégnek, de úgy tűnik ez nem volt elég ahhoz, hogy elég embert vegyenek fel a fejlesztéshez. Így pedig a város támogatása sem érkezett meg, ami a felvett dolgozók számához kötötte a támogatásának az összegét.

A hét elején a vevők már nem is tudták elérni az NFT-iket, valamint a cég által tavalyra ígért NFT tőzsde sem került elindításra. A cég vezetőinek sorozatos felmondásai sem segítették a bizalom kialakulását.

Azonban a cég egyelőre még nem nyújtott be csőddel kapcsolatos kérelmeket, valamint azt sem tudni, hogy a cég irodáinak a bérletét felmondták-e. Azonban sokan úgy gondolják, hogy ez csak idő kérdése. A fő kérdés azonban az, hogy lesznek-e kártalanítva az NFT-t megvásárló támogatók, ami erősen kétséges.

UPDATE:

Közben Kathryn Delorean felől  is van némi fejlemény.  Úgy gondolta, hogy túl gyorsan haladtak, ezért kicsit lassítani kell. Emiatt pedig az autó hivatalos bemutatóját áttolta 2025-re, John Delorean születésének a 100. évfordulójára. Ez szép is, meg minden, de ezt én inkább mellébeszélésnek érzem, amiatt, hogy a tervezett autó sehol sincs. Addig pedig csak egy jelentősen kisebb makettet szeretnének megmutatni a világnak, valamint azt is elmondta, hogy az autót a Corvette C8 alapján képzeli el. Végül pedig még néhány fontos dolog: Ez az autó sem lesz rozsdamentes acél, az árát pedig a millió dolláros kategóriában képzeli el. 42 darabot terveznek legyártani kézzel, ezért a rendkívül magas ár, a befolyó pénzből pedig mérnöki ösztöndíjakat szeretnének támogatni. 

UPDATE 2:

Közben a DMCH meg megint előhozta a Pontiac Solstice újragyártásának az ötletét.

Na most már tényleg elég mára a hülyeségből.

Megérkeztek a jó idők, ideje volt az év elkezdésének, ami természetesen az év eleji olajcserét, és az egyéb szereléseket jelentette. Amiből idénre is alakult pár. Ezért aztán március közepén el is vittem a Deloreant a szerelőhöz, hogy átnézze.

Azt már említettem korábban, hogy elkezdett folyni a hűtővíz a szombathelyi kirándulás előtt, és a szerelő ki is derítette, hogy bizony a vízpumpa a hibás. Ennek nem örültem túlzottan, két okból. Az egyik, hogy 2014-ben már cseréltem egyszer, ezért bíztam benne, hogy legalább 20-30 évet ismét kibír. Hát nem, csak 10 sikerült. Itt jött a másik ok, hogy már elég drága, szállítással együtt 100e Ft-ot fizettem érte. Igaz, ez az összes tömítéssel együtt.

Voltak azonban más problémás részek is. Az egyik, hogy a hátsó kerekeim alatt, valami okból, nincsenek meg az úgynevezett adapter plate-k, amiket a gumisom csak "pihentető"-nek nevez, de biztosan van valami rendes neve is, csak én azt nem tudom. Megrendeltem őket, bár ezek még később lesznek felrakva, amikor elviszem a gumishoz. Valamint az egyik hátsó teleszkóp is megdöglött, ezért abból is rendeltem kettőt. Ezek fel is lettek rakva egyből. Valamint mivel fékezésnél rázza a kormányt az autó, ezért két első féktárcsát is vettem, azonban itt volt egy kis gond. Ugyanis ezek a tárcsák - az előzőkkel szemben - kb. 3-4 mm-rel nagyobb átmérőjűek, valamint középrészen kicsit vékonyabbak. Emiatt, habár felmennek a helyükre, de egy kicsit lötyögnek. Ezt egyelőre nem tudom mire vélni, és ami nagyobb gond, a szerelőm sem, ezért most még visszakerültek a régik. Ezzel még foglalkozni kell. Ezek az alkatrészek további 110e Ft-ba kerültek. Ehhez jön még a szerelés, valamint a 8 liter olaj és a 14 liter hűtővíz, ami további 120 000 Ft lett.

Itt most eltelt két hét, és vannak fejlemények. Az Ed által küldött vízpumpa pont ugyanott folyat, ahol az előző, lehet újrakezdeni a szerelést, csodálatos. Valamint újra folyik a bal oldali szimmering is a váltónál, ez már szinte rutinszerelés. Ezért aztán volt egy harmadik rendelés és egy újabb szerelés is. Ja és az előző rendelésből kimaradt a pumpa hátulja, most ez is belekerült. Na de a lényeg, hogy ez a pumpa már jó, a szimmering is gond nélkül bement a helyére, úgy tűnik minden oké. Csak a pénztárcám lett könnyebb újabb 60+60000 Ft-tal. 

Nehezen, jó részben az Ednek köszönhetően kis híján fél milliós szereléssel indult ez az év, de legalább úgy tűnik, hogy minden oké. Bár azért egy darabig még tesztelni kell, hogy teljesen biztos legyek benne. Májusra már vannak komoly tervek. Először is egy jó nagy takarítás.