Élet egy Deloreannel

Így február elejére elértem odáig, hogy végre megírom a tavalyi év utolsó eseményét is. Ez amolyan igazi jutalomjáték volt, mert nem tartott sokáig, közelre mentem csak és úgy általában is egy kellemes élmény volt. Az egész még valamikor szeptember-október környékén kezdődött amikor az egyik gumis ismerős megkérdezte, hogy elmennék-e a fia szülinapjára a Deloreannel a szomszéd faluba. Mondom miért ne? Ha jó idő lesz, akkor számíthat rám.

El is jött az időpont, eső sem esett, szóval minden ideális volt a megbeszélt napon, így nem volt akadálya a találkozónak. Mint írtam korábban is, elég közelre mentem, talán 10 km volt a táv, rendesen fel sem melegedett a motor, ezért miután beálltam az udvarra, még örültem is, hogy mentünk egy kört az autóval. Aztán még egyet az ismerősöm lányával is, majd meghívást kaptam egy nagyon finom ebédre, ahol minden szokásos dologról beszéltünk, az időjárástól, az autón át, a családig, munkáig.

Ezután jött is az észrevétel, hogy a jobb első gumim lapos. Ami igaz is volt, mert itt képek hiányában kicsit megborult a blogon a kronológiai sorrend, és ennek a találkozónak lett az eredménye a múlt heti bejegyzés, amiben a gumi javításáról írtam. Fújtunk bele, mert egyértelmű, hogy volt ott minden, amire ilyen esetben szükség lehet, így nem volt gond a hazaút.

Nem maradtam túl sokáig, talán 1-2 órát, majd tipikus környékbeli szokás szerint egy üveg pálinkával és egy tálca sütivel távoztam. A süti tányérját azóta sem vittem vissza, amiért elnézést kérek, majd valamikor arra járok és beadom. :) Egészében véve jó nap volt, kedves emberekkel és szép lezárása volt a rendkívüli évnek.

A múlt hét nagyjából szabványosan zajlott, mindenem fáj, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A héten szerdán biztosan lesz bejegyzés és a pénteki is esélyes. Most hogy nagy csinnadrattával bejelentettem, hogy a pénteki bejegyzések ezentúl megszűnnek, mindig beesik valami írnivaló. Mondjuk ennél nagyobb baj ne legyen. 

Olyannyira különleges lesz ez a mostani péntek, hogy egyáltalán nem lesz az. Olyan jó kis témát találtam tegnap, hogy ezt meg kell írnom. Jöjjön tehát akkor a VIN 500 nagyon valószínű története.

Tegnap volt 35 éve, hogy az első eladásra gyártott Delorean legördült a szalagról. Ezt az autót a DMCL-nél nem VIN alapján azonosították, hanem egyszerűen mint Job 1, azaz az 1. Munkapéldány. A soron aztán megkapta az 500-as jelölést is. A nagy napon John Delorean, Gene Cafiero, Don Lander, George Broomfield, Mike Loasby és John Haig is a gyárban volt, Barrie Willsel együtt.

John Haig volt a DMCL / Lotus építésű Job 1 vezetője és a nagy eseményre az ő teljes csapata is kivonult. Mike Foxoné lett a megtiszteltetés, hogy levezethette az autót a sorról és az összeszerelő csarnokon keresztül elhaladhatott John Delorean előtt. A teszt alatt Haig és a csapata büszkén nézték, ahogy Mike elindult, majd egy fékhiba miatt a gyárajtón áthaladva az udvaron néhány üres ketrecbe csapódott.

Kitört a pánik, mert az eztán következő esemény már egy híres belfasti fotós, Esler Crawford fotódokumentációjával készült volna. Őt Dick Brown hívta meg, hogy fotózza a gyár összes fontosabb eseményét, az alapkőletételtől kezdve. John Haig, aki korábban egy elég kemény időszakot töltött el Teheránban Perzsia utolsó sahjával, ezúttal is nyugodt maradt. Megbeszélték George Broomfielddel, hogy kicserélik a manuális váltós Job 1-et az automata váltós Job 2-re a lehető legkevesebb munkával. Ez az autó azóta is az első legyártott Deloreanként pózol a hivatalos gyári képeken. Haig a későbbiekben nagy szerepet vállalt az autó gyártási minőségének a drasztikus javításában.

Ezt követően, John és Gene, a következő körülbelül egy órában tüzetesen megvizsgálták az új autót, legalábbis nagyon úgy tűnt. Majd nem sokkal később, az elég alacsony növésű Don Lander, a vezetőülésben ülve jött rá, hogy nem éri el az ajtót, hogy lecsukja. A vezetőség gyorsan összedugta a fejét, majd megvitatták, hogy ezért a problémáért a beszerzési igazgató, valamint a termékkoordinációs bizottság feje a felelős (Ez Barrie Willset jelentette). Ez után pedig döntés született, hogy pillanatokon belül kapcsolatba kell lépni a CP Trimmel, hogy azonnal tervezzenek, gyártsanak és szállítsanak le egy pár kézzel varrott lehúzószíjat. Barrie 24 órán belül megjelent a frissen legyártott szíjakkal, ami az egyik első változtatás volt az első autóhoz képest.

Az esemény után az eredeti Job 1-et, a VIN 500-at, megjavították, de nem került eladásra, hanem a gyárban használták párszor, majd a csőd után a Consolidated a clevelandi Crawford Auto Aviation Museumnak adományozta. Ott azóta is megtekinthető.

A VIN 501 - ami valószínűleg a fenti két galériában szerepel - nem járt ilyen jól, mert később leselejtezték és a használható alkatrészeit későbbi autókba rakták át. Ez jellemző volt a korai autóknál, amikor a gyártási minőség még nem ütötte meg az elvárt szintet.

Végül pedig egy videó, ami a nagy napot mutatja be. Érdekesség, hogy John Delorean egy harmadik "első" autóban pózol, ami manuális váltós, de nincs összetörve. Hát így ment ez a DMC-nél.

Egy ideje már nyűglődtem azzal, hogy a Delorean jobb első gumija folyamatosan leeresztett. Őszintén szólva már 2010 óta csinálta, amióta vettem őket, ezért 2012-ben, az OT-re készülve kicseréltettem benne a szelepet. Akkor jó volt pár hónapig, aztán megint elkezdte a leeresztést. Elvittem gumishoz, semmit sem találtak, úgyhogy hagytam a fenébe inkább, mondom majd együtt élek vele valahogy. Viszont mostanra már elég rossz lett a helyzet. Voltak időszakok, amikor egyáltalán nem eresztett le, de olyan is volt, hogy egy héten belül 1 barra esett a nyomás. Egyébként csak eddig ment le, laposabb soha nem volt. Gondoltam hát, hogy itt az ideje egy új megnézésnek, hátha találnak végre valamit.

És ezúttal találtak is egy szöget, amit kiszedtek, a gumit befoltozták, majd szerelhettem is vissza a kereket. Mert ezúttal egy kicsit máshogy volt a szerelés a szokásoshoz képest. Eddig mindig az volt, hogy ha valami nyűgje volt a gépnek, akkor lábon vittem a szervizbe, de mostanában olyan latyakos, szar idő volt, hogy nem volt szívem kivinni. Ezért aztán azt csináltam, ami szigorúan tilos: Sima emelővel megemeltem az autót, megkockáztatva a szélvédő repedését és úgy szedtem le a kereket. Mondjuk volt egy kis zavar a csavarméretekkel is, de aztán az megoldódott. Ha jól emlékszem, akkor 19-es a menete, de erre azért most nem mernék mérget venni.

Szóval leszedtem, felraktam és ahogy legutóbb néztem, pár hét után minden rendben levőnek tűnt. Közben pont jött az időjárásban egy kicsit szárazabb időszak, amikor viszont éreztem, hogy nagyon kívánja az autó, hogy menjünk egy kört, ezért engedtem a kívánságának és beindítottam. Elég hamar indult, majd kiálltam, hagytam egy kicsit járni, leellenőriztem a leellenőriznivalókat, aztán elindultam. Egy szokásos kört mentem csak, ami alatt rendesen bemelegedett a motor, éppen megmozgattam, megjárattam mindent, a ventilátortól a légkondin át az összes fogyasztóig, aztán álltam is vissza a garázsba. Semmi gond nem volt, a kezdeti kis kedvetlenkedést levéve szépen ment minden. És mivel már ez is több hete volt, lassan itt az ideje az újabb körnek.

Jövő héten nem leszek, mert pénteken megyek síelni, emiatt kimaradnak a bejegyzések is. Ezen a héten még minden meglesz. A szerda biztosan, a pénteki pedig az eddigi javításokról fog szólni, ha minden jó megy. Más tervek nincsenek, folytatom a téli kicsit lazább munkamenetet.

Még valamikor 2009 körül alakult ki a rendszer, hogy hétfőn általános információkról vagy valami kis rövid dologról írok, szerdán az autómmal való kalandozás a téma, pénteken pedig a gyár történelmét dolgozom fel. Az első kettő aránylag könnyű, mert újratermelődnek az élmények, a találkozók és a hírek. A pénteki bejegyzések viszont már a kezdeteknél is limitált mennyiséggel bírtak, elvégre egy több mint 30 éve bezárt gyár történetéről beszélünk. Amikor nekiálltam, úgy gondoltam, hogy úgy fél-egy évig nem lesz gond, aztán majd meglátom, van-e még anyag. Azóta eltelt 7 év és mostanra jutottam el odáig, hogy kész, vége, elfogyott. Nincs több téma, amiről írhatnék. Mármint olyan, ami két csavar arrébb rakásánál érdekesebb. Mostanában is találok képeket, adatokat, amik érdekesek, de ezek már soha nem elegek egy önálló bejegyzéshez. Mindegyikük már meglevő bejegyzések bővítésébe, javításába megy bele. Jelenleg is 8-10 ilyen vár arra, hogy megkeressem a megfelelő bejegyzést, amibe passzolnak.

Ebből a hosszú bevezetőből már látszik, hogy hova fogok kilyukadni. A pénteki bejegyzések ebben a formában megszűnnek, a blogjavítások pedig valószínűleg megszaporodnak, legalábbis rövid távon. Aztán ha belefutok valami érdekesbe, akkor azokat persze megírom, de új anyagot keresni minden hétre már akkora időbefektetést igényel, amivel nem rendelkezem.

Az így felszabaduló időmet továbbra is a Delorean témájával fogom eltölteni, csak éppen egy teljesen más munkának állok neki. Egy olyannak, aminek az ötlete még 2011-ben fogant meg a fejemben és azóta is többször előkerült, de idő hiányában nem sokra jutottam vele. A fórumot is olvasók már tudhatják miről van szó, a Delorean Timelineról. 

Ez terveim szerint egy angol nyelvű, nem blogjellegű, hanem tematikusan kereshető, rendszerezett grafikus oldal, amire szeretném feljegyezni a Deloreannel kapcsolatos összes fontosabb eseményt minél részletesebben. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a jelenlegi blogomat állok neki visszafordítani angolra, ami azt hiszem jó szórakozást fog nyújtani az elkövetkező 7 évre ismét. Két sikertelen próbálkozás után úgy tűnik, hogy most van egy megbízható programozóm, talán ezúttal lesz valami ebből az egészből. Ha igen, akkor az eddigi legteljesebb DMC adatbázis kezdő lépéseit olvastátok. :)

Pár héttel az október 21-i rohanás után már a levezető találkozóknál tartottam. Ezek egyike volt a HungaroCon, ahova még szintén nyáron ígérkeztem el. Maga a rendezvény nagyon hasonló volt a Szabi által látogatott MondoConhoz, csak ez valamivel kisebb volt. A programot külön nem írnám le, akit érdekel, itt megnézheti, maradjunk annyiban, hogy párat közülük én is megnéztem, meghallgattam és jól is tettem, mert sok érdekes dolog hangzott el.

Főleg persze a Nagyszínpadon 10:55-kor kezdődő érdekelt a legjobban, amiben én beszéltem a Delorean Motor Companyről, bő fél órában. Ez az előadás azért kicsit meglepetésként ért, mert eleinte csak az autóról volt szó, majd később jött az előadás ötlete. Bele is egyeztem könnyedén, mert úgyis tudok beszélni bármennyit a Deloreanről, de amikor kiderült, hogy egy 300 helyes színpad lesz előttem, azért megijedtem egy kicsit. Persze tudtam, hogy ennyi embert nem fog érdekelni, de mégis összeszorult a gyomrom, mikor rágondoltam. Ezért ezúttal felkészültem az előadásra egy cetli formájában, amire előző este felírtam pár olyan témát, amik jó és szórakoztató történetek voltak, gond esetére. Mindezt azért, hogy aztán elfelejtsem a cetlit felvinni magammal a színpadra. :)

Szerencsére a kicsit zötyögős indulást után elég jól belejöttem a beszédbe, a végén az 5 perces jelzésnél úgy éreztem, hogy olyan másfél-két órányi dolgot még el akarnék mondani az érdeklődő kb. 50 embernek. Közülük többen az előadás után odajöttek hozzám gratulálni, valamint további kérdéseket feltenni, ez jól esett. Szerencsére az előadásról készült egy videó kedvenc útitársamnak köszönhetően, amit fel is töltöttem a youtube-ra, ti pedig megnézhetitek, ha elég időtök és elszántságotok van hozzá. Van benne pár olyan történet, ami itt a blogon még nem volt, vagy csak nagyon régen, meg persze sok olyan is, amit már ezerszer hallhattatok, olvashattatok tőlem.

Szerintem nézzetek bele, aztán majd kitaláljátok, hogy jól tettétek-e. Kikérdezni azért nem fogom.

Végül pedig a képek, amik az ilyen rendezvénynek a lényegét adják. Párat kiraktam ide, de megéri kattintani is erre a linkre a többiért. Komolyan!

Ja és az autóval mi volt? Semmi. Ment, jött, semmi extra. Jó gép ez. Várja a májusi Írországot. Jövőre ismét jövök, csak akkor majd beöltözök fluxuskondenzátornak.

A múlt heti havazás közben gondolkodtam el rajta, hogy valószínűleg még Amerikában, Chicago környékén látott utoljára havat a kocsim, ahonnan 2009 körül hozták át Olaszországba. Genovában ugye nem sűrűn esik a hó és egyébként sem nagyon jártak vele az utcán vagy 4 évig, amióta pedig nálam van, nem volt értékelhető hómennyiség a környékünkön. A múlt heti havazás után is olyan gyors volt az olvadás, hogy csak egy ekkora hóembert sikerült összehoznom a heti motormelegítő percek alatt:

A latyak miatt persze az utcára már nem mentem ki, de kicsit szétnéztem a neten téli Deloreanes képek után kutatva. Az eredmény elég soványka lett, a végén már norvég, svéd és orosz keresőszavakkal is próbálkoztam, de maradhatunk abban, hogy Deloreanekkel nemigen járnak ki a hóba. Vagy kijárnak, de nem fényképezik.

Eleve, ha van is 235/60/R15 méretű téligumi, az ember nem nagyon szeretné megtudni az árát. Aztán ott van még az alváz és a 35 éves műanyag és gumi alkatrészek, ezeknek más sem hiányzik, mint a sós latyak. Ráadásul a kocsi karosszériája is úgy nézhet ki egy téli menet után, mint egy pár izzadt zokni, amire rászart egy görény. (Ez mondjuk elég nagy képzavar volt, de valahogy ez a nemrégiben olvasott hasonlat ugrott be :)) Szóval jobb a békesség, de azért vannak elvetemültek, akik kiviszik a Deloreant télen is, őket lehet megcsodálni a következő videókban.

Végül Sid demonstrálja nekünk, miért nem jó jégre menni olyan kocsival, aminek a fenekében van a tömege kétharmada.

Szóval aki mégis Deloreannel akar télen közlekedni, annak a legjobb választás még mindig az LMC-hókotró, amiről Sid írt korábban itt és itt.

A múlt pénteki bejegyzés szokás szerint nem készült el, de ezúttal egy kis csúszással azért megjelent. A most pénteki pedig a terveim szerint egy kicsit rendhagyó lesz, majd akkor meglátjátok miért. A szerda jön terv szerint. Más nincsen, csak rossz nyálkás idő, nem megyek sehova.

Többször volt már szó a cég Coventrybeli irodájáról (főleg itt és itt), de külön bejegyzést még nem kapott, pedig az alkatrészrendelések nagy részét innen és nem az írországi gyárból intézték. Találtam egy cikket, amiben van pár adat erről az irodáról, ezeket szedem most össze ide. Persze ez a bejegyzés úgy lenne teljes, ha idemásolnám a két felső linkről is az ide vonatkozó részeket, de mivel azok egy komplett cikk fordításai, ezért onnan kivágni nem akarom, redundáns módon meg nem akarom ide újra bemásolni. Szóval tisztább a helyzet, ha azokat is elolvassátok hozzá.

Barrie Wills a cikk fő szerzője, aki maga is Coventry-i születésű volt. Nick Sutton is sokat említi őt minden írásában, mert ők ketten szoros munkakapcsolatban álltak. Barrie volt Nick főnöke, bár ezt már írtam korábban is. Mindketten a cég elejétől a végéig ott voltak, bár Barrie pár nappal azért nyerné ezt a versenyt. Barrie volt a DMC beszerzési igazgatója, Nick pedig a Coventry-i iroda vezetője.

Barrie-t John Delorean kérte fel egy beszerzési iroda megnyitására Coventryben, ami éppen félúton volt Hethel, a Lotus főhadiszállása és Dunmurry között. A cég irodája egy új - Christchurch House nevű - irodaházban nyitott meg, Coventry központjában. Jelenleg így néz ki és itt található.

Ebben az időben üres volt a legfelső emelet és az épület oldalán volt egy kis tisztás, ami elég nagy volt az ott dolgozók és látogatók autóinak. A város vezetősége nagyon örült az érkezésüknek, főleg amiatt, mert az egész DMC project óriási állami támogatással indult. Gondolom reménykedtek, hogy nekik is leesik valami, bár azt hiszem, pár év alatt ez a reményük elpárolgott. Mindenesetre a bérleti szerződést elég hamar megkötötték és a dolgozók 1979 januárjában birtokba vették a kinézett legfelső szintet.

Az itt dolgozók jellemzően olyan fiatalok voltak, akik más autógyárakban már lehúztak pár évet és megvoltak a kapcsolataik és tapasztalatuk ahhoz, hogy a munkájukat itt minél hatékonyabban végezhessék. Főleg a Jaguar-Rover-Triumph, a Chrysler és a Reliant kötelékéből érkeztek.

A cég csődje után innen próbálták jó részben végrehajtani a mentőakciót, amiben az is benne volt, hogy az írországi gyárban majd Triumph TR8-ast is gyártanak, de sajnos ez sem sikerült.